Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek
völgye.
Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet
benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a
fenekére hullott.
Minden a mi a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a
fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz
öröklő ködként e tájon feküdni, melyen Isten balkeze működött,
megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s
lakhatlanná téve azt minden élő lény számára.
Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem
terem e helyen, a mi ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának
állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől
futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni,
s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.
Különcz utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó
behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy
végignézve a historiai emlékeket, ismét kijuthassanak onnan.
Mi van ott látni való? Egy romladozott fal, ki tudja ki által és miért
építve, s ki által elrontva? Egy magas kőoszlop, a jámbor Symeon
Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s
melyen naphosszant szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy
kereszt, s napjában ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét
lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg
rekeszti el, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején,
három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.
És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb
üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz-előtti óriás faj
ajtókat, ablakokat vágott volna rajta sorban két-három emeletre, hogy
palotát csináljon magának belőle.
Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy
alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyilásaik hegyes
öblözete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek,
nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csudáikat.
Három ez üregek közül diadalívek magasságával bir, egy pedig, mely a
szikla aljába van vágva, oly kietlenül magas, mint egy roppant
templomboltozat, s erről azt állítják, hogy keresztül megy a hegy alatt
egészen le a tengerig, s a kinek bátorsága volna megtenni az utat, ott
sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak róva. Ki
birta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a chaldæok, vagy a
Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események
vannak azokban megirva? ki tudna arra felelni.
Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket
sírboltjaik túléltek s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla
tátongó nyilásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy
elveszett nép van eltemetve.
Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha
elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok
borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok
forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei
tévedtek volna el az üregben s ordítva üvöltenének, hogy nem találnak ki
belőle. Utána rendesen elkövetkezik a Szamum szele, mely hihetőleg egy
túlsó nyiláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben
hangját.
De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy
vakmerő pásztorfiuk bementek a barlangszádába tüzet rakni s esztelen
kiabálással hivogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre
viszhangot adott; de nem azon szót adta vissza, a mit hozzá kiáltottak,
hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy
távozzanak el és ne gúnyolják azt, a mit Isten teremtett.
Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a
méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szeretők, midőn az édes
suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely
nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró
vérben: «Allah mindenütt jelen van!»
Egykor rablók tévedtek oda, kik útitársukat akarták e helyen
meggyilkolni, a midőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor
az ég megzendül s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot:
«Allah látott benneteket, a Morhut lángjai égnek számotokra!» Azok
nyavalyás őrülettel futottak ki az üregből.
Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, a ki
senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.
De nemcsak az ijedelmes szivek ismerik a barlangi látatlan hangot,
eljönnek ide a szenvedők, megesett szivűek is és a láthatlan dzsin
sziveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád
és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is
adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják
meg oly buzgalommal a kérdezők s nem használnak maguknak általa.
Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is és ilyenkor az ismeretlen lény úgy
ki tudja azokat ismerni, a kik valódi aggodalommal jönnek hozzá, azok
közül, kiket csak kiváncsiság hozott ide, vagy a kik próbára akarják
tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó
jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.
A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni.
A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan
beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá, sőt
volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos
suhancznak, kik köveket hajigáltak a barlangba.
Az üreg nyilásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, a hol már
a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít,
annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizszsel vagy tengerivel
megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a
dzsin elhordta azt onnan s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a
kőmélyedésben, azokból a régi ezüstpénzekből, miket még Törökország
ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit értek, mint az ez
idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet és semmit sem fogad el
ingyen.
Azoknak, a kik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba
hatolni, egész odáig, a hol semmi világosság nem látszik, mert ő csak
ott található, a hol teljes sötétség van. A ki mécscsel vagy
szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És a
midőn látogatója ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a
napvilág sütne rá, s egy arczmozdulat észrevétlen nem marad előtte.
Annál jobban hiszik, hogy a ki így lát a föld sötétjében, az a szivek és
jövendők sötétségeiben is tud látni.
Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát
ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta főurak, basák, vezérek, bölcsek,
papok, ulemák látogatták a dzsin lakását és az mindent tudni látszott, a
mi a föld felett történik. Soknak megjósolá halálát és a kiket nem
szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok
következő sorsot.
* * *
Az ezernyolczszáztizennyolczadik esztendőben épen a szamum elviharzása
után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol
még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.
A kalózhajó franczia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból
állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert
hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni;
mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek
csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajók modoraként sokkal
nagyobbak voltak árboczai és vitorlái öblösebbek, mint a minőket hasonló
tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.
A mely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre
bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A
ficzkók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai
megszaporíták zord arczkifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.
Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is
lebocsáták az emelő daru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.
Középtermetű, de izmos agg férfi, túl lehet már a hetvenen és közel a
nyolczvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a
szakáll, mely most mint a hattyú szárnya borul le keblére, fekete volt,
mint a holló szárnya.
Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arczának merész tartása, szemeinek
villogása, s a bátor, nyugodt tekintet tanusítják, hogy ez erő nincs
gyáva lélekre vesztegetve.
Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi
erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört
hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét.
Az ősz férfi egy intésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények
közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha
gyermekek fognának szilaj bikát.
Most az ősz ember egyszerre lovára pattan, kengyelét oldalába vágja, s
kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a
visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról
beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint a ki legjobban ismeri
az utat, egyesegyedül elindul a révparton s elhagyva azt a hosszú
tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva, körülkeríti a várost, s
mint egy óriási antik nyakláncz függ a hegy vállain, – útját e
hegyszakadékok felé véve s azok közt nemsokára senkitől nem kisérve
eltünt.
Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok
között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankaszták le
lombjaikat, midőn reá akadt azon helyre, melyet keresett.
Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből, fából és sárból
oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is
szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódakat,
melyeknek gunyhói ehez képest valódi épitészi remekek.
De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót,
ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.
Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az
ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákombákot, a mi kívül reá
volt irva; szokás szerint valami szent mondás, a mi a török szerzetesek
kapuira szokott irva lenni.
«Átkozott az, a ki az éneklő madarat háborítja.»
A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s
olvasá tovább, a mi következik:
«A ki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak
kapuján.»
Az idegen nem is sokat zörgetett rajta, hanem berugta egyszerűen.
Ott benn térdelt az Erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen,
övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedencze állt tele tiszta vízzel.
Épen az Abdesztán mosódást végzé.
Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy
buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit,
harminczháromszor mondva el e kegyes igéket: «Áldott az Isten, ki a
víznek tisztító erőt adott s hitünket felvilágosította», azután jobb
markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: «Oh uram, oh Allah,
izleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mohammed profétának a
paradicsomban, s a mely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és
édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti.» –
Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s
ekkép buzgólkodék: «Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját,
mely kedvesebb, mint az ambra és a pézsma és ne engedd, hogy valaha a
pokolnak átkozott bűzét megérezzem.» Ekkor két marokra fogta a vizet s
orczáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: «Tisztítsd meg
uram az én orczámat, a mikép minden profétának s minden hű szolgádnak
orczáját meg fogod az itéletnek nagy napján tisztítani.» Még ez sem volt
elég, akkor meg a jobb markába vett vizet s azt a könyökén
végigcsorgatva, fohászkodék: «Uram, add az utolsó itélet napján az én
cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és
vigy be a paradicsomba.» Azzal bedugta fejét a medencze vízbe s szája
kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: «Uram,
végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd
az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany
koronáját.» Most füleit vette sorba az érdemes férfiu, áhitattal
mondván: «Engedd uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák
azokat, melyek az Alkoránban vannak irva.» Végezve ezt, meglocsolá
nyakacsigáját és torkát, igen czélszerűen mondván ez alkalommal: «Uram,
szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira
fognak vettetni», mely kegyes óvástétel után leült a földre s jobb lábát
áhitatosan megmosván, kiálta: «Oh uram, ne engedd, hogy az én lábaim
megcsuszamodjanak az Alsirát hidján, mely a pokol felett a mennyországba
viszen», a bal lábát is megöblíté és fohászkodék: «Vedd el uram az én
adósságaimat s hallgasd meg az én könyörgéseimet.»
Mindezen mondásokat pedig épen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá
el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhivő
müzülmánhoz, a ki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt
Istenhez imádkozni.
Annakutána fogá a medenczét és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző
vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor
ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba és
a gyékényt tulsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medenczét,
melyre a jövevény szintén leveté papucsát, felső kaftányát, letekeré
turbánja kaukját s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul
megmosódott.
Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihuzá övéből a hosszú,
földig érő olvasót, s elkezdé annak kilenczven szemén egyenkint
elszámlálni Allah kilenczven tulajdonságát, az idegen is utána mondá
azokat áhitatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két izben a
La illah, il Allah, Mahomed raszul Allah! versét, melynek éneklésében
oly gyakorlott volt, mint akármely muezzim.
Mindezek a legnagyobb áhitattal megtörténvén, a jövevény fölkelt
helyéről, arczáról elmult az alázatosság kifejezése, s ismét helyet
foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet; míg a dervis most
alázattal borult le előtte a földre és rebegé:
– Mit parancsolsz velem, kegyelmes úr, szolgáddal?
Az idegen hagyá őt ott feküdni, s csendesen felköté kardját.
– Te vagy amaz Erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes
utasított, a ki lakik Janinában?[1]
– Szolgálatodra, uram.
Ekkor jobbjával handzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az
idegen.
– Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer czekhino, ezen
kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdem tőled:
ismersz-e engem? tudod-e nevemet? Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti
mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult
senki, a kin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért ha jutalom kell,
hallgass, ha büntetés kell, beszélj.
A dervis kezét szájára téve mutatá, hogy hallgatni fog.
– Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját és vezess el engem azon
üreghez, melyben a jóslat-mondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?
– Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem
szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a
boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért ha kivánod, odáig
elvezetlek, de be nem megyek veled, ha a mennyi pénz van ez erszényben,
annyi fejem volna is vállamon, melyeket levágj.
– Arra nincs is szükségem. Te künn maradsz és tartod a lovamat.
Azzal büszkén lovára veté magát a herculesi aggastyán, s a dervis
megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos
sziklatorlatok közé.
A hold fenn volt már az égen, mire az üregek sziklájához értek.
Hátulról kerülve, még zordonabb volt a táj. Elül a vad természetomladék,
hátul a sötét czedruserdők, melyeknek sűrű lombja nappal is éjszakai
árnyékot vet és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely
holdvilágnál még magasabbnak látszik és az üregek mintha éjszaka még
feketébbek s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal
is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.
A dzsin üregéhez érve, leszállt lováról az agg férfi s meghagyva a
dervisnek, hogy ott álljon és várja, míg vissza fog jőni, elszántan
belépett az üregbe.
A vak sötétség miatt csak apró léptekben lehetett haladnia, óvatosan, de
félelem nélkül haladt; lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre
lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig handzsárja markolatán
tartá. Elszánt gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.
Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással; másszor
hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? a méla
hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál és e
hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval
kiáltva a földalatti csendbe:
– Jövel elém jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj
élő emberekkel; jövel és szólj nekem!
– Melletted vagyok, susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az
üres levegő szólana.
Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket
ragadni; nem talált semmit.
Hang volt az, alak nélkül.
– Beszélj nekem, szólt reszketéstelen hangon az agg. Ismered-e sorsomat?
– Ismerlek, szólt a láthatlan hang. Te egy szegény ember vagy, ki
elvesztegetted a mid volt, és a mid van, az nem a tied.
– Tudatlan lélek vagy, dörmögé a jövevény, menj vissza sírodba és
aludjál, nem kérdezek tőled többet; – jelen sorsomat sem ismered, hogy
ismernéd a jövőt? Menj odudba vissza és nyugodjál békével.
– Én ismerlek téged, folytatá a hang, és igazat mondtam. Nemde nem
Tepelenti Alinak hívnak-e téged?
A jövevény bámulva felelt:
– Valóban az a nevem.
– Nem földönfutó voltál-e tegnap? s nem por és hamu léssz-e holnap?
– Valóban igaz, de e tegnap negyven év előtt volt, s e holnap mikor
lesz?
– Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve, felelt a hang, nekem tegnap
az, midőn legutolszor láttam a napot és holnap, midőn újra fogom látni.
Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó
müzülmánnál, ki szőrkötéllel övezi derekát, mert elvesztettél mindent, a
mi rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat,
ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált, jobb kezét
szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad
magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.
– Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl elrágja a
virágot, a keselyű elkapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a
vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé
válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? nagyobb
féreg, mint a többi. Ki pöröl Istennel? Mi sors vár reám a jövőben?
– Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz
megholt őseidnél.
– Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint
magadat.
– A ki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. A ki
vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és
balkezed; egyik aranynyal, másik ezüsttel tele; két kardod; háromszáz nő
van háremedben, de csak egy van a kit imádsz; tizenkét fiad van, de csak
három, a kit szeretsz. Ime halljad, jól vigyázz életedre, mert a mi
legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon vagyonod, tulajdon
két kezed fog egykor megölni.
– Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én
egykor Stambulban a serail kapuján diadalmasan bevonulni?
– Fogsz. Ott állandsz ezüst állványon az ujjongó nép előtt.
– És mikor?
– Leend idő, a mikor egyszerre két helyen leszesz, Janinában és
Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.
– Még egyre felelj, miért említéd azon nőt, a kit legjobban szeretek?
– Ő fog legelőször elárulni.
– Átkozott! orditá Ali, kirántva kardját s dühösen vágott a hang felé; a
kard nagyot süvöltött az üres levegőben s percz mulva éktelen
messzeségből kiáltá vissza a hang:
– Már megtörtént az.
– Ah, álom ez. Álom ez! sóhajta Ali.
– Nem álom, felelt a rejtélyes hang. Ébren vagy.
– Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen
kimegyek, hogy nem álmodtam.
– Tedd elébb hüvelyébe kardodat.
– Visszatevém, szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta
azt.
– Rejtsd hüvelyébe, szólt a hang.
Ali borzadva tapasztalá, hogy e lény a sötétben minden mozdulatát látja.
– Most nyujtsd ki tenyeredet, szólt a hang egészen közel.
Ali kinyujtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős férfias kéz
aczélszorítását érzé azon; oly erős, oly sújtoló szorítást, hogy a vér
serkedezett ujjai hegyéből.
Azután elereszté őt az ismeretlen lény, suttogva mondván:
– Arczodnak egy vonása nem mozdult kezem nyomása alatt; így csak
Tepelenti birta azt kiállani.
– És így csak egy férfi birta kezemet megszorítani, monda Ali. És annak
neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnok
társam vala s azóta elveszett. Ki vagy te?
– Aleikum unallah! (Isten veled) monda válasz helyett amaz.
– Ki vagy te? kérdé egy lépést téve előre Tepelenti.
– Aleikum unallah! hangzék felé a búcsúszó végtelen távolból.
A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiért,
világosan látá kezén meg a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás
körmei alól kisajtolt.