szavakat. E láz, e merész megtámadás, e forró szenvedély, a hasonló
egyének egész faja, ismeretlen volt előtte… Sőt nem is érté, mi lappang
végkép e merény alatt; nem érté, hogy attól, kit oly nemesnek hisz,
félreértve, megalázva van; még most csak a vád, a bántalom sérté,
melylyel férje illettetik. Vállát kifejté az ölelő karból s töredezve
mondá: «Ön rosszúl értesítteték. Férjem nem üldöz, lelkemet nem vérzi s
én nem adok jogot önnek ilyesmit hinni. Szeretem, szeretni akarom őt s
megtiltok minden rágalmat, mely irántai becsülésemet érdekli.»
Lajos nem várta ugyan ez éber, erélyes őrködést, de nem tartozék azon
könnyű csatázók közé, kik magukat zavarni engedik. Gyakorlata, készsége,
jártas esze, nyelve annyi erőt, annyi hitetési hatalmat kölcsönze
szavainak s oly sokszor tapasztalá annak sikerét, hogy mitsem kétkedék
szerencséje felől, habár ideje rövid s alkalma veszélyes. Bizott abban,
hogy ez egyszerű, természetes nő nem tudja azt, miként az érez
legkevésbbé, ki szerelméről ékesen s szenvedélylyel szól. Bizott abban,
hogy ő hinni fog az ál-kitörésnek, mely mindent feltesz, mindent
koczkáztat s egyaránt kész önáldozatra vagy nevetséges lenni. Tudta azt,
hogy nőknél mindent remélhet, ki dultságát, őrültségét kész a világgal
utczán s közhelyeken láttatni. Hitte, hogy a tapasztalatlan hölgy
megijed lángoló rögtönzésein s a szóvirág és kifejezések, a szín- és
reményvesztett arcz s törődött szemek martaléka lesz, ha tán most nem,
máskor. De volt jellemének más oldala is, melyre támaszkodék. Hasonlita
az eladó ügyvédhez, ki vitatása közben maga is elhiszi a csalárdságot,
mely mellett harczol. Sokszor megesék, hogy ragyogó szavai közben érezni
kezdett; önmagát hiteté; ha csábított, végre szerelmes lőn, s míg
szenvedélye zajlott, válhatlan volt. Hát ha ez történik most is? úgy a
viszony nem leend rövid kalanddá s a hírvesztett nőnek szerencséje lesz
becsületeért néhány hónapi botrányos élvben osztozni. És ez nem elég
indok-e, gondolá magában, hogy magát oda vesse, bírni engedje? különben
is ha keblében szilaj vágyat érze, nem a növelő alkalmat kerülé, hanem
eszét száműzte, mely az eredményt megfontolandá. Nem volt önura sem a
kelő láz kiirtásában, sem tovább éltetni a hamvadó vonzalmat. Ily
lelkületnél könnyen megfogható, hogy idő s alkalom szűkében is elszánt
és merész; s legkétesebb esetben koczkát vetni kész. És azért, a nélkül,
hogy a nő szavain, visszatorlásán legkevésbbé megütköznék, minden
eredményre készen, hullámzó szenvedélylyel közbevág:
– Mit? te szereted, szeretni akarod férjedet? azon durva, szigorú
porkolábot, kinek irgalma nincs, kinek lánczain elhervadtál? Szegény,
kedves gyermek! mily rabnővé sujta az erőszak, hogy távolában sem mersz
valót mondani zsarnokod ellen! Mert te nem szereted őt. Oh szívem édes
gondja, engem nem csalsz meg. Előttem, kinek vágya, reménye vagy, ki
lelkével környez, gondolataival kisér, nyomod követi, könnyűid
számlálja: nem rejtheted sorsod titkait. Én lelkemmel nézlek, nem a szem
csalódó világán; én nem az idegen nőt látom, ki a tömeg közt megtörve,
halványan jár: hanem eszem, eszméim úrnőjét, ki fájdalmimat magával
hordja; én nem jövevény vagyok, ki futólag arczodra tekint s azt mondja:
e nő beteg vagy rosszúl aludt; hanem kebled rokona, ki búdat osztja,
veled szenved, gyötrődik és meghal. Igen, igen, nemes angyalom! te únod,
utálod férjedet. Hogy is ne? oly szép, oly ifjú, alig kikelve a
gyermekévből s már annyit kelle tűrnöd. Oh! nagynak kell lenni a díjnak,
mely érdemeddel felér s ennyi rejtett kínt kiegyenlít! Légy bátor, légy
enyim; megadom sorsodat, melylyel az ég adós. Oh akkor nem léssz beteg,
nem léssz szenvedő. Elfuvom kebledtől a halál szelét, feloldom zárait,
szétoszlatom fagyát; s feltámadand a meggémberült szív, mely szeretni
születék. Ölem lesz oltalmad, léhlem éltetend, eszem vezérel s karom
emelend minden tövis fölé. Ha alszol, virrasztalak; ha álmod vész,
átenyelgem az éjt; ha borongasz, kedélyem vidít; ha bánat ér, vigaszod
leszek; s ha veszély környez, őrködöm. Meggazdagítom emléked,
reményeidet virágba borítom, vágyad betöltöm, gondolatod kitalálom s ha
istened bánt, imádkozni fogok. Eget adok a földön s megdicsőitlek a
halálban. Szeretni fogsz s áldani lánczodat… Lásd, ha nem jövök, ha
sorsom intő keze nem hí: el kell vala hervadnod, meghalnod, mielőtt
éltél, mielőtt szerettél volna, mielőtt a boldogítást, mit isten
szerepedben elrendelt, osztád, éreztetéd. De annak nem szabad lőn úgy
történnie. Ime eljövék, kit a végzet számodra kijelelt. Te vagy az
angyal, kit megálmodám; a tisztaság, melyhez fohászom kelt; a világos
árny, mit sejtésim mutattak. Férjedül valék rendelve. Én késtem, az
igaz; de minket az örökkévaló rendelt egymásnak s emberi törvény nem
rendelkezhetik felettünk. Te az én nőm vagy, nem férjedé. Mi egy
egésznek töredéki vagyunk, kiknek a teremtésben egyesülniök kell. Úgy-e
érzed, életem fele, e rokonságot? úgy-e vártál, mielőtt létemet tudtad?
úgy-e, úgy tetszett első találkozásunknál, mintha már rég ismerősök
volnánk? Minket nem vakeset hoz össze; nem érdek, nem szeszély, nem
földi czél. Mi egy fensőbb erő rabszolgái vagyunk, melynek hatalom
szavára egyesülnünk kell. Azért vesd meg az emberi formák korlátait;
törd fel a nőséleti únt igát; szabadítsd ki magad a halandó eskü
békóiból s légy enyim, kinek a végzet minden idők előtt eljegyzett…
Feltaláltalak, tőled a halál sem szakaszt el. S hév szavai közben körül
fűzé, körül kigyózá karjaival az aléló hölgyet, kinek égő keble védelem
nélkül remegett.
Lajos maga magát ragadá a szenvedély zuhatagába. Szava, eszméje,
gondolata egymást költé, szilajítá; a helyzet és akadály ingerlé vágyát,
készté hiúságát s kedélyében már gyújtogatni kezdé ama fanatismusi
lángot, mely aztán mindent vakon, daczolva, korlát nélkül űz és követel.
Jól tudta, hogy ő a hölgy zárkózott keblében kedvezőleg rejlik; tudta,
hogy oly hervadó élethez kell vigasztaló eszme, kell szent kép, melyhez
hagyottságában forduljon; s tudta azt is: e kép a nő társatlan
szigeteltségében kivüle más nem lehet. Hitte továbbá, miként asszonyi
szívnek, a gyöngéd szó, lángoló érzet s csüggedő szerelem esengő hangja,
legkényesb s veszélyesb helyzetben is, kedves áldozat; tudta, hogy a
nyilatkozó eszmék mysticismusa mélyen hat: a multat s jövendőt, halált s
feltámadást, a végzet és akarat erejét egybe olvasztó csapongás s
érthetlen szórejtély izgat, szédít és elragad, s azért bátran, lemondó
gondolat nélkül törekvék a sikert erőltetni. A szegény nő erény és
kényszer harczaitól dúlva, a férj és üdvvesztés rettegései közt, indulat
s lemondás küzdő háborában, mint vadgalamb, mely tört szárnyakkal
vergődik a vadász kezében, szabadkozék a rángó karokból; s kerülé a
csábajk fullasztó csókjait, mely tüzét a kárhozattól kölcsönzé. Végre
erőt kapva keblétől némileg távol tartani, esdő, boszus, rettegő hangon
és szemekkel, fáradtan tördelé:
– Az örök irgalomért, szánjon meg s hagyjon el, ön könyörtelen szív.
Megismerteti a kínt, a száműzetést, melyből menekvés nincs… Miért mutat
eget, ha bele nem vihet? Bűnömön át kellend oda belépnem s lehetnék-e
tiszta mennyben, ha vétkeztem? s lehetnék-e boldog tisztaság nélkül?…
Hagyjon sorsomra, engedjen veszni; végzetem rendelé, én el birom
viselni… Gyenge nő vagyok, nem akarom magam az isteni kéz fölé emelni.
Ereje fogyott, karjai csuklottak, nem birá tovább távolítni a dobogó
kebelt s reá rogyott könyűs arczaival.
– Ne mondd, ne mondd, folytatá Szalárdy, hogy e vad törvényt isten irta
rád. Emberi kezek nyűge az, minek a szabadító sors ujja alatt foszlania
kell. Mi a földi törékeny kötés, a szív örök egysége mellett? Ne vedd el
üdvömet, mit az örökkévalóság nekem szánt; ne csald meg jövődet, melynek
kirablása szentségtörés lesz… Lásd, én reád vártam; csak azért éltem,
hogy téged keresselek. Sokszor, ha nyugtomat viszály forgatá fel; ha
igaz ügyemben álnok önzők győztek; lelkemen mardosó emberfog-nyom
vérzett s életundorral nyúlt kezem halál után: megjelent a ködkép titkos
álmaimban, mely üdvömet jóslá s küzdteren marasztott. És most, midőn
birom a váltság zálogát; midőn feltaláltam, ki sorsomat adja:
megváljak-e gyáván, hogy sejtelmeimmel végképp elveszítsem? Nem… inkább
bevégzem a czélvesztett futást; a szív, mely érted él, kebleden törik
meg! vérem melegében olvadjon fel jeged;… isten vedd lelkemet…
meggyilkolom magam.
A nő felrettent s alélt erében megfeszíté a végerőt. Ah, mint szánom
önt, rebegé alig érthetőn… Szánjon engemet! Oh én nem… nem
boldogíthatom. Erkölcsöm tilt s inkább halál, mint gyalázat!… hah,
kiméljen; ha vére rám feccsen, megőrülök; s akart sikoltani, de rettegés
kapá meg, hogy férje betör, a cseléd összetódul s örök botrány
bélyegzendi házát, életét. Szegény jó lélek, végetlenűl szánta az
érdemetlent. Azt hivé, hogy az név nélkül szenved, hogy a szó mind igaz,
hogy az először van mondva s a tőr hegye oly közel áll a szívhez, mint
nyelve a halál nevéhez.
Lajos, ki minden hölgyet, ha nem rossz, de legalább meggyőzhetőnek hitt,
engedésnek vélte az erőtlenülést; áldozatát fogyó küzdelmében hévvel
ölelte keblére. Csókjai a gyöngyöző homlokon égtek, ajka szívta a fáradt
léhlt s szíve a győzelem előérzetében dobogott. A nő kétségbeesve látá
közeledni a végveszélyt; bontakozni akart a kar gyűrűiből, de nem birt.
Uram, ön vétkes! mondá élesen, mennyire erejétől kitelt. Ne
kényszerítsen, hogy alávalónak tartsam. Ne kényszerítsen, hogy
sikoltással idézzek segélyt s boldogtalanná tegyem férjemet, bélyegzetté
önt, öngyilkossá magamat. Tudja ön: férjem féltő és gyanus; haragja
bősz, kegyelmet nem ismer. Ön, maga is áldozat lehet, de én
mindenesetre. Ha férjem belép, ha e helyzet tanúszemek tárgyává válik:
megölöm magam. Nekem semmim, csak jó hírem; s ha ez veszve lesz, meg
fogok halni. Multam örömtelen, jövőm remény nélkűl! gyermekem nincs,
csak a becsület köt éltemhez. Ha ezt elrabolja ön, nem lesz, mihez
menekülnöm rejtett könnyeim, titkos kinaim közt… Szánjon meg… hagyjon el
engem, hagyja el házamat. Áldó emlékem felkeresendi önt s ha elmém
vigaszúl valakit választ, kit titkos gondolatban szeretni tudjak, ön
jutand eszembe… De e vihartól szabadítson meg… Hah!… zajt hallok… férjem
jő.
– Hadd jőjjön, közbevág Lajos merészen. Te elveszed tőlem a boldogság
perczét; én elveszem életét, mert elvette tőlem, mit a sors rendelt,
tégedet… Csak hadd jőjjön, hatalmában van megölnie, de szívébe kigyó
költözik, mert meg fog győződni, hogy nem bír téged, a bitorlott
paradicsomot… Ne félj, oltalmazlak. Szárnyaim védnek az ölyv csapása
ellen. Elragadlak erőszakja alul s a földi törvények kezéből.
Mindez folytatása a nem, vagy félig érzett szóknak, miket bátran,
meglepetés félelme nélkül volt ideje beszélni, mert bejöttekor az
ajtózárt rátolá s a zaj, mit a nő rettegésiben hallani vélt, nem vala
igaz. Attól sem tarta, hogy ólálkodó nesztelen léptekkel közelítse meg
valaki az ajtót, mert a férj cselét, szándokát meg sem álmodá. Úgy
számítá, hogy ha közelednek, ideje lesz felnyitni s fedező arczot és
helyzetet venniök. Legrosszabb esetre az ajtó zárva volt, mely
legfeljebb gyanút rejthet el, de biztos tanukat szerezni nem hagy; és a
szerencsétlen hölgy kénytelen leend önbecsületeért be nem vádlani, sőt
gyanútól menteni.
Közelebbi szavai alatt megtörve, aléltan, eszmélet nélkül dőlt a nő fél
könyéken. Küzdelem, rettegés, ostrom és kebelzaj, a tolongó szenvedély
lázas eszméi, a lángoló roham s erőltetés, melylyel Lajos oly
szokatlanul támadá, kifárasztá gyenge idegét. A rendülés igen erős volt
ily gyenge épületnek s leroskadt rázkódásai alatt. Ott feküvék a
védtelen áldozat nem hallva a lázas hazugságot, nem érezve a szédítő
hevet, mely a csábító csókján s ölelő kitöréseiben ereit keresztül
lángolá. A csomós gyertyahamvan gyér láng lobogott s a zöld fény remegve
futkosott a megtört martalékon, mintha féltené őt vagy segélyt keresne.
Lajos csak az utóbbi szónoklat után vette észre helyzetét s balul
magyarázta az ájulást. Ő, ki annyiszor csalt s talán csalódott is, ki
annyi és oly változatos jegyeit látta a színlelésnek; ki könnyelműek
közt tanult nőjellemet: nem vőn más mértéket az erénynagysághoz, mint
minő szűk keblében elfért. Úgy vélte, hogy az nem más, mint tettetett
ideggörcs, szemérmes álarcz, mely alatt a meghajolt nőerény gyöngéden
hódol. Rettegése férjétől ered, okoskodék ördögi kéjjel. Az
ellenszegülés csak próbaköve bátor szerelmemnek s az öngyilkolási
vonatkozás biztosító pecsét, hogy titkait megőrizzem. A harczot
megvívtam, a zsákmány enyim. Lehetne-e másként? állhatna-e ellent? nem
mondá-e, hogy végtelenül szán? hogy nem boldogithat? Miért ne egy
perczig? hiszen futó boldogságot egy darab kő is adhat. Ha ha ha!
Legyőzve van s most szédűlten nyújtja az üdvöt, mit elimádkozám. Mily
szép, mily félénk, mégis mily könnyelmű! oh hogy a nőerény oly hullatag
gyümölcs; rázó vihar sem kell, a hizelgő szellet lefúja azt!
E gondolatfüzér egy percz alatt suhant át agyán. Szíve hangosan vert,
erei gyúlongtak, s megragadva az ördögi alkalmat, ölébe karolá az árva
áldozatot, kinek bomolt haja vállán habokat vert s türődött hóhalma
kibontakozék feldúlt csipkéiből.
E pillanatban fényernyőjére szakadt a csomolygós gyertyahamv s lángba
borítá a száraz tafotát. Egyszerre lobogó világ tölté be a mellékszobát
s elrémíté a csábítót. Kapkodva akará pamlagra vetni fáradt martalékát,
míg eloltandja a tüzet, mit a szoba belsejében vélt terjengni, de
zavarában súlyegyent téveszte s elejté szegényt. A rázkódás a nőt
eszméletre hozá, borzadtan látta helyzetét s a tüzet. Mielőtt tájékozná
magát, önkénytelenül sikoltott s e durva erőszak alatt szakadt be az
ajtó, melynek küszöbén vérhagyott arczczal, égő szemekkel állt a
bosszuálló férj.
– Ugyan úgy-e? kezdé az összerettent nőhöz fagylaló gúnynyal, melynek
hideg fergetegében a mély harag gyújtó gyehennája égett. Te idegen
bűnbe, kéjbe fulsz, míg miattad lelkem gyötrődik. Szépen érdemled a
becsületes kontyot, de lenyirom azt, hogyha utczát sepersz, rád ismerjen
a nép: ki voltál. Jertek, cselédek! leányok, férfiak! nézzétek arczul a
vétken kapott kéjnőt, ki megcsalt engem, titeket, egész világot, magát
az istent. Tehát csakugyan igaz volt, mit gyaníték, hittem, világosan
láttam. Hogy is csalódhatnám én? hogy csalódhatnék, ki a tettetés
tekergő utait ismeri?… készűlj szép kigyó, még ma kiűzlek a
paradicsomból. A jó és gonosz tudásának gyümölcse megérett, nincs többé
mit leszakasztanod, szerepednek vége. Kiűzlek házamból, mint a betegből
Krisztus az ördögöt. De mielőtt az lenne, meggyalázva légy! Te nem
kiméltél engem, megcsaltál, midőn hitemet adtam, megcsaltál, midőn
hitedet adtad, hogy a csábítót kitiltod s megszabadulsz… Most én sem
kiméllek… Adjatok ollót, hadd vágjam el haját s vigyétek el megmutatni
őt a városi népnek.
A nő sorsa elviselhetetlen lőn. A cselédek összefutottak, nézve az
iszonyatos drámát, mely történik és foly. Zaj és tolongás nőttön nőtt, a
férj hangos kitörése az állásból is előidézé a szálló utasokat. A hölgy
kétségbeesetten látta a jövőt. Ily iszonyú félreértés miatt kell
megbecstelenülnie. Ma még az udvar a botrány színhelye, holnap már
százfelé viszik gyalázatát a hírnökök. Ezer száj, ezer társaság
beszélend szégyenéről s egy hang sem, mely védné, mely a valót tudná.
Mentsége nem volt. A csábító hosszan késett nála s a férjnek zárt ajtón
kelle hozzá betörnie, hogy kétes, áruló helyzetben találja. Rémülten
látá magán a gyanú okát, bélyegét, vádjeleit. Látá haját zilálva, ruháit
törötten, magát szétszórva. Érzé arczán a lángoló foltot, érzé remegő
üterét, szíve dobbanásit; mindannyi félremagyarázhatlan bűnjelt, mit a
férj féltése előtt kimenteni soha nem lehet. Reszketve gondolt Lajos
jellemére. Titkos, gyanakodó félelem ragadta meg: nem élt-e vissza
öntudatlan ájultságával? nem rabolta-e meg? nem adott-e okot, alapot a
büntető férj igaz bosszújának? Arczát kezébe rejté s hajával fedte el a
szemérmes kebel feloldott titkait. S a kétség zavarja, a benső hábor és
tolult érzelmek örjöngő ostromi között, nem volt semmi őr, semmi
védbajnok, vagy menedék. Maga a csábító, ki nyugalmára vihart, jellemére
homályt vont, ki a botrány és veszély jelenlétét előidézte: most gyáván,
lovagiatlanul, vagy rosszlelkűen hallgatott, tűrve, folyni hagyva a
tipró bántalmakat, miket miatta ártatlanul szenved. Hideglelős borzongás
futkosott idegén, feje kábult a tóduló vértől, a föld égett alatta,
közel volt, hogy veszítse a tájékozó öntudatot, hogy esze, elméje
bomlani kezdjen.
– Ne hadd magad álszíntől vakítni, légy ura bosszúdnak, figyelj az
észre, mondá férjének, lábaihoz rogyva könyörgő szemekkel. Te tévedsz s
vétkezel az ég s magad ellen. Késő lesz a bánat, ha már veszve léssz.
Nyelvem akadoz, keblem reszket, mert félek haragodtól: szemem földre
sülyed, s szivem árulón ver, mert megtör a gyalázat, de hidd el, tiszta
és hű vagyok s te kegyetlen bíró! Igaztalanul bánsz… Boldog úgy sem
voltam, legalább hagyd meg becsületem, vagy ölj meg, hogy ne legyek
kénytelen azt magam végezni… Nem emlékszel, kőszív, mint lemondtam
éretted vágyaimról, mint meghaltam egész világnak, hogy éretted éljek?
Mint uraltam parancsidat? Szerettelek szeszélyeidben, rabnő valék
haragod között s őrzém éjedet, ha beteg valál? Ki ennyit tud tenni,
lehet-e hitszegő? Szánj meg, oh légy igaz s ne add magad a hirtelen
bosszú kezébe, mely törvény kezébe ád…
– Ha ha! Még fenyeget, – közbe vág a férj ingerült haraggal. – Ha
tudnád, mint illik szádba a fenyíték, mint a gyilkos vérengző kezébe az
imakönyv!?… Kiméllek, mint te is kimélted uradat, – után veté
könyörtelen gúnynyal s elrugá magától térdelő nejét.
A hölgy elsápadt. Felugrott alázó fekvéből, rángatag ajkát félig
beharapta, szemöldjeit redők vonták össze s szeme mély gondolattal
szegült a földre, mint midőn a kétség nagyot határoz. Aztán, mintha kész
lenne a tervvel, fenségesen hordá körül emelt arczait, miken az önérzet
királyi tekintélye éledt. Még egy lázadó megvetést fejezett ki a hideg
csábítón, aztán keresztűltört az ajtóban szájongó tömegen s a sötét
folyosón eltünék, mielőtt valaki vissza tarthatná őt.
– Csak fuss, kiáltá dühödten utána a férj, majd megtalállak én. Bosszúm
elől Jeruzsálem kapui sem fedezhetnek el. És ön, aljas bitor, fordult
Lajoshoz növő haraggal, ki tolvajúton lappang és lopódzik be a békés ház
nyugalmát felverni, becsületét elorzani, nem roskad-e össze szégyensúlya
alatt tekintetem előtt? Ön visszaél szerepével, eszközeivel, miket a
sors és születés adott. Kevélyen villogtatja családi czímerét s alul
erkölcsi foltokkal mocskolja be azt. Az ős vér megromlott puha ereiben,
jelleme rohadt s rajta az ó paizs csak fényes szemfedél, mely dögöt
álarczoz. Kor lovagjának fitogtatja magát, a közügy érdemében szerepel,
megcsalja a hazát, elvakítja a közvéleményt, polgári érdemet követel s a
fényes köd alatt hiú és undok önzés rabszolgája. Meddig lesz még a
népkegy s közvélemény elmosódott tenger, mely a gazt vízszinre hányja, s
a gyöngyöket fenéken hagyja elveszni? Meddig lesz, hogy üres, léha ló-
és élvkergetőket emel polgári bálványúl a felületes vidék? s néhány
eltékozolt forintért hivatalt, befolyást, tekintélyt szájas potioroknak
oszt, míg az érett és képzett, de vagyontalan egyén, észrevétlen zúgban,
haszon és jelentés nélkül küzd és vénheszik meg?
Szalárdyn betelt, hogy legjobban szúr a legvékonyabb tű, legjobban
féltjük gyenge oldalunkat. Ő, ki az erkölcsi botrányt hidegvérrel vette,
ki a férj gyalázó szitkait közönyösen hagyta pattogni ártatlan nején:
most felingerült, midőn népszerűsége megtámadtaték. Kivánt volna már
véget érni e chineseri paraszt jelenetben, de tudta, hogy ha dacz- és
kihívó torlással vág közbe, csak olajat öntend a tűzre, mérgesíti dühödt
pártfelét s nehézbbé teszi a menekvést. Azért könnyű oldalról vette a
dolgot, s csekélysége miatt törekvék nevetséggé tenni az esetet, mint
azt rossz szíve valóban tartá.
– Kár a tüzet bátyám, ily tyúkperre lövöldözni el, mondá félvállú
kicsinyléssel, jobb azt közgyűlésre tartani, vagy Szibériába, ha majd az
orosz odahajt. Kár egy dongó csapáshoz az a szélmalom,… minek sózókád
egy sovány pióczának? Egész hitvány mese nem érdemel egy haragos
prüsszentést. Mindössze tréfa volt tőlem a krónika, bátyámmal akartam
egy kicsit kötődni, miért félti úgy a kizsákmányolt konczot?
– Tréfa volt…?! Közbevág a korcsmáros mélyen illetődve, oh hogy égjen
össze a nyelv, mely a romlottság vétkének ily czímet tud adni. Hát, ha
egy ház benső életébe rágó féreg orozza be magát, ha becsülés, bizalom
kebeléből kivész, ha az életpár harczban élő ragadozóvá lesz, mely
egymás fogaitól fél, ha a család békéje, reménye elenyész, erénye
homályt kap, becsülete hervad, hitele elvész, maga elpusztul s
lelkiismeret űzi… tréfa az!? Átok érje s boszúlja meg magát a fényes
nevelés, mely mindent, ki és mi saját körén, osztályán kivül esik,
csekélynek tart, mely minden alsóbbat érette teremtett eszközül tekint s
nem irtózik kedvet és kéjt idegen nyomoron venni meg s futékony
szeszélyért hosszú szenvedést idézni felebarátira. Na hiszen van mit
dicsekedni a nemes előkelőséggel. Van köztetek néhány, ki előtt kalapom
leveszem. De a többinek életczélja öröm s henye időlopás. Legtöbbje
annyit tesz, mennyire látszatos szine a gyenge tömeg előtt magát
befényezni elég. Aztán a vakító köd alatt lesben ül az élvsóvár önzés s
minden gyáva zsákmány után orozva kirohan. Rókái vagytok nemünknek, kik
óláló cselekkel pusztítanak, kerülve a harczosb fajok fogait. Saját
osztályotokban piaczot nyittok az erkölcsbitorlásnak s ahhoz akarjátok
szabni miénket is. Csak ki ne üsse magát a szeg a zsákból, csak lárma és
botrány ne essék, többet nem kivántok, azzal betöltve a szabály
netovábbja. Köztünk is érvényesíteni törtök az idegen rendszert.
Megrohanjátok orozva együgyű nőinket, kik nem ismernek, kik jóknak
hisznek. Elmérgezitek hiú csábokkal. Követelitek: tartsák szerencsének
kedvetekért hírt, nyugalmat, sorsot veszteni és ha olykor a merény nem
sikerül, vagy az őrködő kéz feltöri a bűnfedő ajtót s halálos számot
vesz a boszúálló bíró: akkor egész dolog csak tyúkper!? csak tréfa!?…
úrfias tréfa…?! És valóban, ha az ember hason esetekben törvényt, birói
itéletet kére, ha házasságtörőkre panaszt tesz s fenyítő szigort
követel: az alig több mint ábrándos ingerűltség, mint tréfa. Hadd el
barátom, szólnak az emberhez, ne tedd magad nevetségessé, ki fogná magát
egy asszony miatt utczai szó-tárgygyá alacsonyítni. Hagyd őt önvesztére
s keress kárpótlást méltóbb társaságban. Ha határodat pusztítják, eredj
a más legelőjére, ide úgy sem vonatkozik a rendőrségi törvény. De pert
ne indíts, miért botránkoztatnál megyét s törvényszéket. Csak zaj, lárma
lesz s utoljára is téged nevetnek ki, miért hagyál füleid közé szarvakat
rakni, ki látott XIX. században vádlevelet ex titulo adulterii… Gyönyörű
elvek! magasztos bélyege, jellemvonása a híres századnak! Egyfelől
fentartani, nyakunkra tolni a házasság rendszerét, törvényes születés,
jog- és birtokviszony érdekéből kényszerítni bennünket a nősülésre,
másfelől lerontani minden korlátot, kinevetni minden kegyeletet,
eltörleni az erkölcsi imputatiót, megszüntetni a törvényes bünhődést,
mely ezen szentesült intézmény sértőit fenyítné, bélyegezné. Most
valóban farizeusoké az igéret földe, örökünkbe pogányok jöttek s
küszöbeinket megfertőztetik; elkövetkezett a csábítók országa… De hiszen
megsózom a tejfelt ily nyalánk macskának s hogy kezem meg ne fogják,
megtanítom a puszta ámult fiait: ki az a nyomorú kalandor, kit ők
bálványul imádnak.