tévedt el? tehetek-e róla, hogy hurkom lelógott, s az ostoba fenakadt
rajta? Aztán nem csömörltem én meg soha a más birkájától; pedig ha Isten
nem akarná, hogy belőle egyem, nem adná egészségemre. Hol a gazdája?
mozgassa a fülét, mindjárt visszaadom. De összevissza barangolt a
parlagon, csak nem hagyhattam ott akolbiró uram atyafiainak.
– Nincs a Pendejnek kantárja, hová tette kend, apám uram? kérdé Pisze
Pista, miközben Marczi paripáját ólba akará vezetni.
– Od’adtam, fiam, egy fuvaros embernek, összeszakadt a gyeplőslováé;
szegény nem mehetett volna tovább vele.
– Az inge is összeszakadt kendnek.
– Embereket hordtam hátamon a partra; mert a Tisza-komp elmerült, s csak
nem hagyhattam vízbefúlni asszonyt és gyermeket.
– Jó-tét helyébe jót várj; mondá a poltrás.
– Sose várok bíz én; igazítá Marczi. A ki ránk szorúl, nem igen van
módja visszafizetni; aztán még a fa sem azért terem, hogy lepényt adjunk
érte.
– S a farkast, hogy keríté körömre? tudakozá Lajos.
– Igen röviden; felelt Peregi. Már ez az én dolgom. Nekem egy-két
farkashurok annyi, mint a papnak betenni a bibliát. Hát ez a gyalog
káplán, – a legátusra mutat – elfáradt őgyelgésiben. Lovat adtam alá, s
farkasfogni vittem. Szépen hátul került a patyolat szőrén, s körmösre
csergetett, hogy rám rugaszkodjék. Hurkot veték pányvakötéllel, mintha
remondáznánk, s egy odanézés alatt testálni kezdett az ebugatott körmös.
Aztán megnyomtam. Kapkodott az igaz, s olyat rugott rajtam, hogy gatyám
egy hét múlva is megérzi; de mind hiába; kihűtöttem bíz én, s
meghámoztam mint a kormos almát.
– S mit adjak e veszélyes ajándokért?
– Jó szót, uram, többet ér az sokszor egy gatyaszár petáknál.
– Marczit bajos jutalmazni, gyakran tapasztalám, viszonzá Lajos, de
mégis megpróbálom ínyét eltalálni. Hát ha Pistát szolgálatba venném, nem
volna-e rendén? Nyárban hűsön, télen melegen lógázhatná lábát, s ha hű,
és jó gazda lesz, idővel még félre is tehet.
A vén csikós alázattal fogadá a kegyes ajánlatot; egy kérgest mosolygott
torz bajusza alól; s Pisze Pista lovagjává lőn ütve a tigrisrendnek,
mely az újszaki kalandtan tömkelegében vakand szerepet látszik végezni,
a mennyiben sem lát, sem láttatik, csak károkat tesz.
Most vacsorához ült a vendégkör. Peregi illően hasára szorítá vedlett
kucsmáját, s egymásba fonva retkes ujjait, imádkozni kezdett:
Látod, uram, hányan vagyunk,
Azt is tudod, mit akarunk. Amen.
Tál és kulacs sűrűn kerülgetett. Az asztal felvégén a kocsmáros ült.
Sötét szemei baljóslattal égtek, s vacsora folytában csak a habzó pohár
kergeté egymást kezében, a nélkül, hogy étkekben legkisebb kárt tenne.
Ingerülten várta a női tűzpróba kimenetét. Lajos az alvégen e rejtett
kedélyt nem értelmezé, nem is ügyelt rá, csak alkalomra lesett, midőn
vigalmi zaj, s ködösült vendégei közül a váró hölgy körébe szökhetik.
A lakoma folyt. Tokány, és halászlé, és hajdúkáposzta már meglelé
egészséges sírját; s huszonöt font tepertős galuska is bajusz alá lőn
takarítva. A juhász meghúzá a kotyogós kulacsot, lelkesedve dallván
földije sorait:
Bár csak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, lányokat
Szülnél, apró kulacsokat.
A vidúlt atyafiak kezdték napsütött száraikat emancipálni a borjúszájú
ingből, s nyakig könyököltek a sáhos abroszra, nevetkezvén trágárúl és
bőven, jeléül, hogy jóllaktak ugyan, de nem genirozvák. Egy tányér
gulyáshús meglehetős fővetlen állapottal gőzölt a legátus előtt, ki is
egyik ehetlen falatot a másik után horgas tekintettel piszkálva: tán
aszályt ugaroltak – úgymond – ezen szarvasmarhán, mert harangkötélt
szabhatni nyakpecsenyéjéből. S e jegyzet folytatásaul szeszélyes
krónikát kezde regélni az iskolai étkek emészthetlen osztályáról, miknek
vegytani elemezését, egy fogasabb új faj gyomrától lehetne józanon
várni. Lajos maga is mosolygá a konyhagyár hallatlan kiállításait, de
örűlt főleg azon, hogy a diák közfigyelem tárgya lőn, melynek csendjében
észrevétlenül vélt kilopózhatni az orvgyönyör után; de volt egy, kinek
boa tekintete, mint zsákmányra szegült a palaczk árnyából, kinek titkos
hahota hullámzék gyuladt ereiben, várva míg lecsattan a mézes tőr.
A poltrás a közben egy tepsi rongyos pogácsát hordozott körül. A
betyárabb vendégek szilaj tréfából kapkodának hozzá s a leány, a
szakácsnő szitka, zaklató sietség, alázó, pongyola bánás s mohón várt,
perczelt szabadság miatt izgatva: arczára ölté ama lázas, dúlt
kifejezést, minek kisértő rejtelme minden gondolót kandi tudvágyba
idézett. A diák kitelhetőleg meglepeték a sötét jelentésű ábrától.
Köztük különben is nem rég találkozék egy holdkóros. Annak körmére ugyan
forró spanyolviaszt csepegtetének s hideg vasat nyiszoltak idegén, de
azóta mégis igen szerette diákunk a misteriumokat s indokolva érzé
magát, a pogácsa-bonczczal felhagyván, ígyen kiáltani a felfedezett
szűzhöz: Ki vagy te gaznak és búnak rongyos virága, hogy hírem nélkül
fel tudtál nőni? Lajos kapott az alkalmon; nem, mert maga sem ismeré e
torz életmű alaphibáit, hanem hogy újabb tért nyisson az elvont
figyelemnek. Maga sürgeté a leányt, mondja el a csodás kór okát s egy
marok ezüst pénzt nyujta kérelmeihez. A Poltrás lázadva s vonagló
félelmek között engede. Irtózott ugyan, hogy gúnyelemül fogják alázni a
nyomort, mibe mások vétke ejté, de remegve a borozók erőszakos
kitöréseitől s gondolva különben is a közel szabadság védenyhére,
elszánta magát a végáldozathoz s elmondá rövid töredékben életét, bár e
beszély neki végtelen undort s idegrázkódást okozott.
– Engem országúton leltek, mondá történetét. A látóképi főző húzott ki
egy száraz zsombék alól, mert juhászkutyák kezdtek kender-pólyámból
czibálni. Mikor használható állapotig növék, azaz járni tudtam:
libapásztorrá tőn, hol nyaranként sóskát szedtem s gombát fűzék pórázra
aszalni. Oh sokat szenvedék. Ha aprómarhát kapott el a héja, messze a
mély érről, hová nem is láttam, a főző engem koplaltatott. Gyakran
sóskánál egyéb napokig nem volt gyomromban; legfeljebb kapros darát
loptam a pulykák étkéből. De azért jól esék távol a háztól szabad gyepen
lennem, hol vonaglásig fojtogatám a puha libákat, mint a főző engem. Ez
ösztön borzasztóan nőtt. Szájtátva néztem, ha ölyv tépett szét visító
madarat; odarohantam a halál és étkezés maradványihoz; irígylém a
ragadozó körmöt s a lefoszlott tollakon szagláltam a friss vért. Aztán
mellőzni kezdtem pásztori gondomat. Ólálkodám a tarlón s szalmakazlak
alatt és ha gözüt vagy mezei egeret fogtam, lihegve, vad gyönyörrel
futék rejtekbe, széttépni, felbonczolni azt. Ha ha ha! mint derüle
lelkem, ha kezemben meleg test vinnyogott, ha pihegő bordák alá áshattam
körmeim s lanyha vérben markoltam ki a reszkető belrészt. Ilyenkor
mindig a főző volt eszemben; szivét, veséit véltem körmeim közt;
marczonglottam, mint a főtt burgonyát s a mint kínzó dühe irántam nőtt
és kegyetlenült, akként gyarapodék nálam a vérontó szenv, melyet magány,
irtózat és bosszú, – mely körmöm, késem alá mindig kínzómat vágyta és
képzelé – folyvást fejte és növesztett, úgy hogy boldog valék, midőn
télen, kötelességből, a házi magtárban kelle lappangnom, hogy a hombárok
közt patkányt pusztítsak. Gyilkos szolgálatom módtalanúl tetszék s
dicsőségemre vált; de ügyesebb is lettem, mint a patkányfogó eb, vagy
született macska. Ha tőreimet kitevém, vagy merev körmök s szikrázó
szemekkel lesbe álltam, nem lőn cseles, kitanult, ravasz vén patkány,
mely menekült volna. És ha estére néhány szőrös pecsenyét
kinyújtóztattam: ütleg helyett kenyeres levet adott a főző. Munkám
folytatása közben, magyarázhatlan vad, rángatag ösztön, sőt kényszer és
erőszak kezdett rajtam uralgni, hogy a vért ízleljem; de visszaborzadék
az állat undok formáitól vagy ha pillanatom a dög fenakadt szemébe
ötlött. Soha nem hittem volna, mint elvadulhat az ember elvetve,
kirugdosva szeretetlenül, zárt magányban, embertelen kínzás emlékei közt
s folyvást öldöklésben. Nekem soha nem volt társam, gondolatom, vágyam.
Gyűlölet és bosszú kínzóm iránt; vérszomj a gyengébb ellenében: ez, mit
éhségen s a főző fogain vagy korbácsán kívül érezék. Nem szóltam hetekig
s ha a beszéd ösztöne megrohant, hangokat adtam forma és kifejezés
nélkül, mint az állat. De emlékemben később kifejlett szenvedéseim
nyelve s ha gyilkolásaimra gondoltam, ékes szavú valék, mint vagyok
most. Végre győzött halottjaim közt a vérízlelő inger – folytatá a
Poltrás s szemében akadozni kezde a visszás fény, nyelvén megnehezült a
hang, arcza eltorzult s bőrén ólomnedű fényledett, mint midőn görcsei
szoktak jelentkezni. Egykor hombárajtóval csaptam le egy patkányt s
czombjáról lesodrá a deszkaél a bőrt. A vér oly tiszta, pirkadó,
szabályos gyöngyökben serkedett az eleven húson, hogy lehetetlen lőn meg
nem kóstolnom. Nyelvem alig érinté a meleg test hártyáit, szédült
martalékom arczomhoz kapott féloldalt. Kopasz fülei, borzas bajusza s a
hideg izzó orr számat érinték: s horkantó kapása közben rám szegült a
kerek, undokan merev szem. Őrülten sikolték: patkány! patkány! s
körmöltem az ajtót, bocsássanak ki. Itt a bormérő rácsába fogódzott a
Poltrás, míg annyi nyugalmat vőn, hogy zsibbadó idegzetében elsajgott a
görcsök vonaglása, aztán folytatá: Azóta nem lőn erő, mely a magtárba
zárjon. Szöktem, sivalkodtam, ha kényszerítni törtek. De vérhez valék
szokva; csak a patkány ereiben undorodtam attól, különben látnom,
keresnem kelle; ez volt gyönyöröm, szükségem, éltem feltétele. Az állás
szarufáin halálos merénynyel mászkáltam, hogy a fecskefiak nyakát
tekerhessem s az eresz nádjából vérző, szaggatott karral rángattam ki a
fészkelő verebet. Kínzóm körmeiből kértem vagy kiástam az ölendő barmot
s engedém fogát, ökleit, korbácsát kegyetlenkedni rajtam, míg egy lúd
vagy csirke nyakát kezei közt, tilalma ellen, elszakaszthatám. De szűk
tér, sovány élv lőn alkalomra várni: tehát csináltam azt. A ház állatait
kezdtem lopva, alattomban széttépni; apró ebet, macskát, baromfiakat; s
kezem, karom karczát, sebeit ügyesen tudám rejteni vagy elhazudni, hogy
titkos vérontásaim ki ne süljenek. Ép oly ravasz lettem kínzóm
ellenében, mint a patkányok között. Reggelenként olykor egész folt lúd
hevert darabokban az állás körül, vagy kakas szárnyak lengtek az eperfán
s míg a főző szidalmaiban róka vagy más tolvaj állat ártatlanul
bűnhődék: lappangva nevettem a sikerült cselt. De boldogságom újra véget
ért. A tönkhöz közelgő pusztulás gyanúba hozta a főzőt; éji lest vetett
s következő reggel rogyásig kínozva elcsapott. A közelebbi nádas lőn
lakom. Távozhattam volna-e messzebb, ki az állástól ötszáz lépésre
sohsem valék? A bozót és a gaz tömkelegében felségesen laktam. A hűvös
gyékény között vagy vízi sásban dicső volt lest állani vagy marczongolás
után heverni a káka iszapjában. Itt nem oly gyáva néppel éltem csatában,
mint a házi szárnyasok. Borz és körmös rókafiak hasogattak össze; menyét
vagy vidra czombját rángathatám ki s gődény és madárvér csak szükség
esetén oltá dühömet. Egykor nyers szárcsát ettem melegen, mert fű és
vízi gyökér nem tartott elég súlyt kiszáradt gyomromban; de nem esett
jól a sótalan híg hús, nyálka és kotúszag. Aztán nádtűznél félig
megperzselém s ez lőn élelmem. Tél felé az első hó után, csavargó betyár
akadt rám s egy tanyára vitt. A pusztai villám égesse meg őt. Milyen
erős, milyen bátor voltam azelőtt; most gyenge lettem, erőtlen vagyok,
görcsben szenvedek… Pokol égesse el a férfiakat. Rég megölném miattok
magamat, ha egy jótevő úr nem biztat vala, ki gyógyított s megment.
– Hogy kerültél ide? kérdezé a diák, ki a leányt nézte, míg a pusztai
nép gyakran töltögetvén füle közé a diószegi ó bort, nyugton falatozott.
– A betyár hozott ide, felelé a leány, s nemzetes uram megfogadott
vendégmarasztónak.
– Miért a neved Poltrás? – Mert egy poltra heti, szokott bérem.
– Hát nem szereted a férfiakat?
– Irtózom tőlük.
– Szeretsz-e valamit?
– Soha semmit, csak a démutkát. Nézze az úr, mindig van nálam; s
kihúzott kebléből egy bokor hervadt füvet. Ha anyám volna vagy lenne:
azt is odaadnám ezért. Oly békés, boldog, félfáradt vagyok s álom jő
szememre, ha szagolom; s mélyen, hosszan szítta fel az illatos növény
fűszerét.
A diák sok csodást láta a rendkívüli hölgyben. Előtte állt a létező
példány, oly érdekes bomladásiban a lélekművezetnek; nem kép, nem mese,
hanem élő torz a teremtésből. Be szép lenne észlelni, egybevetést tenni
a lélektan vezérvilágával, gondolá magában, de nem azért hozták magvát
Ázsiából, hogy valamin szúnyogásításnál hosszabban törje velejét; minek
következtében neki fordult a tölgyasztal-padnak s ijedtében nagy
huzomást kortyolt a feledt kulacsból.
Alig lőn kész jegyzeteivel egy pár hm!-ben a mezei közönség: Cziriák
benyult a vászon szütyő korczán s kezébe akadt a pénztüret, mit Lajos
halászat közben oda surrantott.
– De már ez nem járja senki fiának, hogy nekem alamizsnát adjon; nem
vagyok én koldus, míg kezem szárait birom; vegye vissza Lajos úrfi,
többet ér, ha becsületesnek tart, mondá az öreg pirulva, miközben a
pénzt Szalárdynak nyujtá.
– Már azt oda szántam, ott kell maradnia. Nem koldult fillér az; tartsa
meg, mint az eleség árát, mit éhség idején haldoklóknak osztott, felelé
Lajos kedélylyel s visszanyomta Cziriák markába a türetkét.
– Püff! az volna még csak az eczetágy, viszonzá az egyenes halfogó, ha
az úrfi fizetné meg isten helyett a jót. Fel van az írva, tudom én; s a
megváltó jobbján veszem a jutalmat.
– Sohse veszi biz azt, közbe vág Peregi elkapva szájától a hivatalkodó
kulacsot, nehogy igazítás nélkül hagyja a vallásos hitet. A ki sokat
markol, keveset szorít. Jobb, ha elteszi azt a sóravalót; úgy sem igen
kinálgatják mai időben.
– A halászat díját úgy is fizetnem kell, hát maradjon annak fejébe,
szólt Szalárdy könnyítőleg Cziriák lélekismeretét.
– No, ha annyiba tölt, nem bánom. Igy legalább szolgáltam érte, ha jól
nem, a mint lehetett; úgy is bolond köszön jobb kalappal, mint a minő
van.
Lajost igen bántá e kitérés, mert a közfigyelem egészen reá fordúlt,
midőn épen kalandjához akart osonni. A diák pedig alkalmat lelt a
kínzott Poltrás s ajándékozott Cziriák esetében az emberi bánás két
végletét itélni, melynek egyike túl aláz, másika túl emel, s mindenike
embertelen s messze jár a kötelességtől, mivel egymásnak tartozunk. De a
diák, mint a maga helyén érintve volt, ázsiai vérből magzott fel s
elmélet helyett lomhán nyúlt a ropogó bőrös pecsenyéhez, mit vörös
káposztával épen felhoztak. A vendégek kebele már színig vala telve
étekkel s a fenmaradt ürt borgőz foglalta el.
– Megkövetem átosan, felszólalt Peregi, a főző nem tud tálalni. Javát
adta utól s hátul előzte.
– Úgy tőn velünk, mint Agárdi Máté a ripóti tóttal, megjegyzé a diák.
– Hogy tett? mint tett? kérdék egyszerre a rágyujtó atyafiak, kik mindig
fülön fogják az alkalmat, legátustól mesét hallani. Lajos szinte sürgeté
a kálomista missionariust, remélve, hogy beszélye alatt szökni rést
talál, s a kortyoló múzsa bűnnek tartá ily jó vacsoráért nem mesélni,
minekokáért beöntvén egy pohár gégeigazítót, következőleg kezdett
regélni:
– Agárdi Máté, kétlábú atyánkfia, egy volt azon szuszogó debreczeni
polgárok közől, kik télen torkig juhbőrbe, nyáron talpig juhszőrbe
varratván magukat, dülledt szemmel várják a tizedessé lételt, a
döghalált, huslimitatiót s több ily országos jövendőt. Azonban Agárdi
uram, czivis tulajdonain kívül, főkép szeretett két krajczár helyett
egyet adni ki, felét annak is elkörmölvén.
Efféle természetében megfogott egy lucskos hajnalban a napszámos soron
bizonyos iromba szlávot. Agárdi uram két érthető szóra szólítá egy
pálinkás bolthoz; de a fakó drótos szomorú volt, mert ősi takarmánya
(zabkenyér és hagymaszár) a pitykés szeredásban szörnyen megfogyott.
Azonban egy meszely sligovicz oly erőbe hozta agyvelejét, miszerint
képes lőn megérteni jó, goromba emberi hangot.
– Négyszáz kaszásom van, mond Agárdi Máté, izmosak, de restek. Ma
szombat s jövő héten a cserén lesz dolgom. Ha meghajthatnám őket, ma
levágnák füvem. De nincs vezérkaszás, igaz akaratú. A magyar atyafi ez
egyben egyetért s a gazda erszényére megkiméli egymást. Jőjjön el kend
Szlupuj, hadd állítsam elől. Tudja kend, hogy ha az első halad, a többi
nem marad.
– Nye znám biz én uram; mindig drót vót za kenyerem, meg harapófogó,
felelt a megnyuladt Szlupuj, miközben a második verdung törkölypálinkát
begyűrte.
– Semmi, semmi Szlupuj – csak lógassa el magát, ha fű marad is nyomán.
Nem akarok többet, mint hogy rohanva haladjon. Van jó könnyű kaszám, nem
viseli az meg. Aztán a díj majd úrias leszen; két forint vörös pénz,
másnap zsíros ebéd s egy bödön brinyza az útra. Azonban fiát is
hozhatja.
– No znem banyom, felel a pánszláv, pálinkás kedvében s műbutorait
Agárdinál hagyván, fiastól azonnal kiviteté magát a négyszáz kaszáshoz,
kik őt száz viczczel rögtön lefőzték.
A pusztai hallgatók ráüték fejökkel, jeléül, hogy a mese nem rosszúl
kezdődik; s kezdék nyitva hagyogatni szájokat, mint ez lelkes
figyelemnél köztük ősi szokás. A vendéglős hátra ereszté nyakát a
székkarján s szemeit álom járma alá látszék bocsátni, hogy alkalmat
adjon a csábítónak hálójába menni. Lajos vette észre, hogy most jó
módjával tágulhat s késedelme nem fog a szájtátók közt hirtelen
feltűnni, azért is hát szép csendesen, mint illik szemérmetesen,
szedé-vevé a sátorfát s kiillant a tiltott falat után. A korcsmáros
szeme felnyilt és lázba jött, idege reszketett s alig tudá magát székére
nyomni, de hogy biztos sikert érjen, most egyszer meggyőzte az
önerőltetést s nyugton maradott.
– Az elszánt drótos, folytatá a diák, mint egy szennyes határkő,
kiállítá magát a gyepre. Nagyot bámult az istenadta síkon, hol a
kattangkórót be nem éri a szél; aztán neki nyújtá félrőfös nyakát s mint
horgon akadt csuka, iparkodott a feje után. Megindítá pedig kezét és
lábait egyaránt, úgy hogy míg kaszáját előre lógatta, hátul ugyanannyi
félkört kotrott bocskorával. Azon hallatlan szuszogás, mely csakhamar
arczán, száján kitört, azon ihletett törekvés, mely önbőréből kirohanni
készült, azon lemondó alázat, mely túlhajtott izmait megnyújtá, ama
rudaslói türelem s martirgyöngyök, miket a magyar paraszt izzadságnak
nevez, ezek mondom olyanok, miket keresztény ember freskóban sem
festhet. A lelkiismeret folyvást sarkantyúzá, de az inaszakadt test
nemet mondott s a jobb akarat nemes küzdelme közt nyelvét kiveté a langy
esőre, mert nagyon melege lőn.
Azalatt nyomában, káromkodva, maradoztak itt-ott a magyar atyafiak.
Ázsiai vérök szeretett tempóra pihenni. Kalapálás, fenés, rágyujtás, jó
szó és tűzadás, fénkőcsere, kaszahajlítás, reggebéd, délálom, ozsonna
stb. stb. mindannyi firólfias csele a rendszerezett időlopásnak, köztük
divatban volt; s most ama hevenyészett ripóti zabhombár forgatta ki a
százados gyakorlat kedvezményeiből, annyi nyugtot sem engedve hajtott
lelkeiknek, míg egy ketté kaszált szöcskő ament mond, vagy isten
igazában jót fohászkodnának.
[Illustration: – Hogy töri magát!]
– Biz a nagyapját is leborotválná ennek a jó fűnek, száradjon el a keze,
durrantá utána egy földesi suhancz.[61]
– Azt tudja a pötyögős könyökű, hogy itt is górétól garaggyáig ér a
mező, mint görbe országában, jegyzé meg egy bozontos legény, miközben
zsíros hajfürteit két vállára csapta s kalapjába friss füvet kerített.
– Bizony még itt meglódúl nyakán a szűrkankó, míg rendvégére jut.
Kiáltsa ken neki, hogy majd ű megy hamarább le, mint a nap.
– Hogy töri magát!! mint rugott borju a téj után; azért aztán pofája oly
reszelős, mint a mócsingos marhamáj. Egy becsületes meszely zsír ki nem
sülne az egész tótból, pedig nagyobb egy bitónál.
– Hadd csak, majd elrugja körmét s gyepen marad csupa barátságból, mint
a kölyök-agár.
– Igen, de izzad az üstököm, pedig nem akarnám még, hogy szegre
akaszszák a csizmámat.[62]
– Hottz’ ide a nyakvalóm, hadd őtözzem fel s megyek orrom után; mert én
Pilátus hivataláért sem hajtom így magam.
– Igaza van kennek; az ó testámentomi barmot is elgyalázná ily goromba
dolog. Biz az unoka megromlik az emberben.
– Ni, hogy düljed bordája, mint egy czigány fuvó; bárcsak úristen,
oldalán lukadna ki a szél.
Ily sodrott vicczek és kritika üldözé a boldogtalan tótot, ki folyvást
dühösebben tüzelte magát a kaszanyél után, mint egy önbordáit korbácsoló
sárkány. Gyakran szó vagy szitok inté lassudni, mit ő nem érte, vagy
nógatásnak vélt; s az igéret szava nem engedé fontolva haladni. Végre
utána keseredtek az izzadt magyarok s oly termopiléi erővel kaszáltak
sarkába, hogy a trencsini góliát alig győzte előbb rakni lábait. Most
eleven gözűt ugrattak bő szárába; majd egy fürjpalisnát nyomtak
bolyha-pettyes korczához vagy a fölvert libucz után biztaták.
Vége-hossza nem lőn a mezei tréfának, miket bunkósnak, bűzösnek sápíthat
ugyan a rekedt máju fashionable, de minek eredeti beljegye hű közelben
maradt az isten teremtő kezéhez.
Azonban a geniek sorsa szerint, rágalom s döfölés daczára is
kaszás-tótunké lőn a dicsőség, mert négyszáz kar működék miatta s a rend
csak úgy dőlt előttük, mintha döghalál seprené.
Agárdi Máté czélját érte. A rét gazdag terhe leontaték s az esővíz függő
gyöngyeiben milliónkint tűnt fel a kibukkanó nap.
Be fönséges szintér egy ily mező. Messze a körszélen élő buzafal szegi a
látást, mintha zöld nép állna táborban. Amott sötét kukoricza, kihányt
kokárdával; tán a növényország könnyű lovassága. És mögötte az útcsapás,
ugar és nyomás független síksági, hol kaleidoskop-szárnyakon repked a
délibáb. Körülöttünk friss rend nyujtja le séta útjait, miknek zöld
mozaikján ezernyi pók von szét selyempályát. Minden fűszál inog a
hemzsegő élettől. Millió bogárka élvezi a napfényt nemzeti jelmezben
(costum); kémlelve jelen meg a circumspectus trücsök, torkát óvó
körszemle után nyitja fel, mialatt könnyelműn szökdösi át, keresztül és
kasul, ötven-hatvan szöcskő, mig nem egy indifferens csiga nyálkázik elő
lassú naszádjában s a kormos énekesnőt feldönti.
És a kaszált rendek számmúló virági! ők mind baloldalra hajoltak
meghalni, tán hogy szivök essék a földanyára, mely szoptatá őket. Mi
szép haldoklók, pedig itt nincs halott-öltöztető; mennyivel jobb illat,
mint a kripták nemes tartalmain!
Most szivárvány lövelli fel hétszínű életét, mintha véletlen öröm nyitná
ki szép magát virág-szirmokban. Kellő középen fogja át a gazdag vidéket.
A gyermek mondaná: nézd mama, egy tündér-kosár fülén függ a szép mező. S
mind ez éltető tiszta aërben világítva a mosódott naptól, bezengve több
ezer pacsirta énekel, nyugton, emelőleg, erőltetés nélkül!
Ezeket azonban nem a ripóti drótos gondolá, hanem Agárdi Máté köpönyeges
fia, ki már akkor legátusnak járt, s prédikácziókból sok efféle szép
szót betanult.
Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér,
melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül,
könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre
tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az
utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem
hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva
mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival
eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.
Távoztával meséjét folytatá a diák: