kérdezé Kátay közelről vizsgálva arcza daganatát.
Lajos megzavarodék s elpirult; de hirtelen rendbe szedve magát, – egy
kútágasnak vitt, túl a Látóképen, felelt, a kérdést elütni akarólag,
maga sem elégedvén meg rögtönzött ötletével, mit azonban Kátay annál
hihetőbbnek talált, mivel véleménye szerint, Lajos, karkötése végett
vetkezteté ki nyakát kendőjéből.
Harangi azalatt saját pipáját is megtömé az idegen vagyonból, még pedig
oly otromba telhetlenséggel, hogy a sanczos makra oldala kilyukadt;
minek következtében, hat súlyos évi szolgálata után, rézsapkája, mely
neveztetik kupaknak, vörös fejéről lehuzatván, im e rangjele nélkül
nyugalmaztatott, ha ugyan egy korcsma szemetjén lakhatik nyugalom.
– Dehogy nem; ki is van már vetve a háló, mondá a közben Harangi a
rábámult Lajosnak, felelőleg a félóra előtt tett kérdésre, melyet az már
rég el is felejtett.
– Vagy úgy, alig értem, halászatról beszél, viszonzá Lajos, miután
Harangi felelete körül tájékozá magát, no hát kimenjünk az öreg
Cziriákhoz. Hol vetettek hálót? nem valál ott Pista? kérdezé Piszétől,
ki a Lunát még folyvást jártatá.
– Itt a Hortobágy árkában, az új hídon felül, felelé Kátay szigorú
meghatározással, pedig ócska híd nem is találtatik, hogy az új epitheton
okvetlenül kelljen.
– Majd elvezetem én oda Lajos urfit, úgy sincs még szikkadt nyomadék,
ajánlá készségét kedvkeresve Pista; s míg nemzetes uram egy cseléd által
a házba szólittaték, ő istállóba vivé a megjártatott sárgát.
– Hát nálatok fiuk hány hét a világ? kérdé, vállatütve Lajos, a hű
pásztoremberektől, kik körüle állva, türelemmel várták, míg rájok jő a
sor.
– Úgy szoktuk mondani, mával is kevesebb; de hiszen ám legyen, csak
kócsag volna több; válaszolt a gulyás, tiszta szívvel nyújtván a ragyogó
hozományt, mely ékesen lengett az esti sugárban; alig tudtam kettőt a
héten elverni, a jövőn azt hiszem, több kárt teszek bennök.
– A toklyó le van vetkeztetve, s mint az urfi szereti, fartühosszában,
majd rámetszem a farkát; mondá kedvekeresőleg a juhász, érdemül érezve,
hogy vett parancsát, mint illik, észben tartá.
– Én is megkövetem szépen Lajos úrfit, ha nem átallaná, egy piros
nyerget hoztam; – mondá a füredi ködmönös szerényen, horpadt kalapját
fél öklével törölve, – az annyok sürgetett s magam is akartam, mert
fúrta a fejem, hogy mult szabadságkor, az úrfi kihúzott nagy
szorultságomból.
– Köszönöm földi a szives emlékezést; itt egy pohár borra, s friss
malaczra való; igyanak egyet egészségemért otthon az annyokkal;
válaszolá szerte figyelve Lajos, miközben összetűrt papirospénzt
nyujtott a parasztnak.
– Mit gondol az úrfi, engem így gyalázni. Magyar szegény ember nem
fizetteti meg szíves ajándokát. Vagy tán csekélyelli úri személyéhez?
Füreden úgy mondják: mind bolond az, a ki jobb kalappal köszön, mint a
minő van.
Lajos jól ismeré az alföldiek makacs természetét, s azon hiú önérzetet,
mit hasonviszonyokban legföldhözragadtabb szegénye is ki szokott
fejteni. Méltánylá azért a ködmönös háláját s ösztönszerű gyöngéded
érzetét, megkimélvén őt az ismételt ajánlattali álpirulattól.
– No jó, hát ne csapjunk sok teketóriát, vigyétek be szíves
hozománytokat a derék ifjasszonyhoz; hadd viselje gondját, míg haza
vitetem.
– Úgy ám, ha itt volna, – odafelelt Pista visszaérkeztében; de ez a
szakállas róka Ujvárosra hajtá rokonlátogatni. Pedig én is hoztam egy
csikóskötőféket, melylyel lefoghatni egy oláh medvét is.
Lajos szemében átfutó ború rajzolá magát, s némi kelő harag, mely az
ingerült jellem létét gyaníttatá. Még nyergéből látók őt a folyosón
elnézni, alkalmasint az ifjú teljes nőt vadászva, ki máskor
borotválatlan férje mellett szokta fogadni őt. Most meggyőződék a
késedelem okáról. Ez elrontott estre egy rég kergetett kaland sikerét
számítá. Pusztai ünnepet, halászatot, lakomát tervezett, hogy álszínt
adjon valódi czéljára. Ily lóvesztő útban sérült kar- s feldagadt
arczczal, lovász nélkül kijött, az éjjeli halaszthatlan visszalovaglás
szüksége mellett; s ki mind ennek oka, rugója, tárgya volt: nincs jelen.
Nem a nőakarat hiányzék; legalább azt hinni nincs oka. A remény, a hit,
mely a tiltott öröm mérlegelésével biztatá, sértetlen. A félénk hölgy,
hű, következetes, s kész lenne nyugtát, jövőjét, kötelességeit, talán
becsületét áldozatul vinni az ellenállhatlan hódító erőnek, s ez élv, e
győzelem, s ingerlő szerencse, egy túlélt, mogorva, végkép elúnt férj
által van akadályozva, betiltva; kit a nő szeretni nem tud s nem akar;
ki a veszélyes titkot talán felfedé, s örök zárparancsot, végakadályt
tervez, vagy épen nejét s hódítóját vérig, gyalázatig üldözni tör; ki
hálóit álarczozni fogja, jövőjök felett gyanúsan őrködik, czélját,
terveit hűbben védve, mint ő, az elárult kalandor. Mind ezt, s a lehető
eset több árnyéklatait hirtelen átfutá éles elméje. Ő az ingerült,
túlzó, s győzelemhez szokott, most rövid napok alatt másodszor
kijátszva, hátravetve, reményhagyottan; arczban és karján viselve egy
csalódás jegyét, kedvén, kedélyén kapva a másikat, sértett hiuságban,
kételybe hozva öncsábjai felett, s lázzasztva az ifjú hő és bő vértől,
melyet e remény gyakran felgyújta: a hírvételen összeharagvék,
felbőszűlt. Hozzá járult egy második ok. Pisze Pista oly negédesen s
czélzólag jelenté a nő távolát, miként Lajos éles gyanus esze, annak
indulatát fenékig látá. Bántva érzé magát, hogy e szemétkölöncz oly
túlbizottan, tolakodólag akarja tudni titkait, s dicsekvő
szemtelenséggel keres sejtelmében érdemet egy sereg paraszt előtt.
Ez rajzolá szemében az átfutó borút, s tevé pillanatra feddhetlenné
fellövelt haragját. Azonban álszint s önmérséket nagyobb tökélyre vitt,
mint huszonkét évnél tapasztalni szoktuk. Elsötétült arcza azonnal
kiderült, s rajta az álmosoly nyugalmasan látszék; csak értő szem venné
észre a vonaglást, mely vidám álarczát némileg torzítja. Azonban
büszkébb volt, mintsem Pisze Pistát ellenségül vegye, ki már különben is
látta őt kalandban. E mellett szereté e pajkos, eleven kölönczöt, a
hűség, ragaszkodás, természeti ész eredeti typusa miatt, úgy hogy
többször megjelent nála egy gondolat, miként azt jövőre szolgálat vagy
más viszony utján szorosabban magához csatolandja.
Azért jó képet csinált a rossz pecsenyéhez; s hogy a pusztai nép előtt
minden további sejtelmet s taglaló véleményt, mennyire a jelen alkalom
engedé, elfojtson, közönyösen mondá:
– Igaz, régen mondá már a fogadósné, hogy ma szándékozik rokonlátogatni,
azért adj át Pista holmit Kátaynak; ti pedig földiek, ha a tokány kész
lesz, jöjjetek utánam, s falatozás közben meséljetek ismét pusztai
napokról.
Nyúl Iczik, ki a parasztokkal még sem tudott fukarsága miatt megalkudni,
nyúladt képpel, s levert elmével, kalapvéve sullogott az új jövevényhez.
– Nem vett észre méltóztatott Nagyságos uram egy sáros betyárt
gyalogolni; s messze előtte, hogy vágtatott volna, egy tizenhat markos,
gömbölyű, sagár vemhes paripa, az én nyolczadfél száz forintos kanim?
kérdezé reverentiával; s szakállát simítva, alázatos arczczal, majd
térdig görnyedten leste a válaszoló képét. Leste pedig azon
mellékgondolattal, hogy ha netalán, mint többektől érté, e bőkezű
keresztény, szánakozó képet vágna boldogtalan sorsához: rögtön eladóvá
teendi számára az ellopott sárgát, a minthogy e kedvező esetre jónak
látta lovát előre leírni.
– Láttam bíz én Mózes egy törpe, kurta macskát szőrén egy betyárral.
Utasok aludtak egy fóti sátoros szekérben kocsisostul együtt; azoknak
lovait visszafordította Kopogó, s a Macsnak vágtatott.
– Tehát nem veté le? pedig sohasem volt hátán többször ember.
– Hát téged szabadított meg attól a potrohós patkánytól? No az árát
ugyan úgy teheted zsebbe, mintha lelted volna.
– Az árát Nagyságos uram? Hiszen az a hóhérkézbe való lator mindent ötön
vesz.[43] De mégis kanimat a vásárban hagyja. A puruttya Pisze,
Nagyságod szerettje, erősen esküszi, hogy az becsületes betyár, s
szavának állni fog.
Itten Nyúl Iczik ravasz képet vőn. Lajos szava ugyan nem sok sikert
jósolt, de az eredendő ösztön készté próbát tenni; hisz kétségbe
esettebb ügyek is ütöttek már jól ki. Azért mosolyogva felnéz az ifjúra,
s hizelgő kép alá rejtve a fondor cselt, közelebb lép hozzá, lassan
súgva mondván:
– Nagyságod nagylelkű homlokából látom: tán vitéz elődi sem voltak
nagyobbak. Ily ritka, s gazdag magyar uraságnak, a hol s mikor lehet,
hasznos szolgálatot teszek… Mit gondol Nagyságod, egy G’scheftet. A kani
nyolczadfélszázas paripa. A sajkát nem hordja csendesebben a víz, mint ő
Nagyságodat…
– Hisz épen állítád, hogy soha ember nem ült még macskádon; közbeszólt
Lajos.
– Azaz betyár Nagyságos uram; mert ha mondom ember: az annyit tesz, hogy
lókötő betyár; – felelt Iczik szemlen fogúltlansággal. Tehát a kani
értéke nyolczadfélszáz bankó. Nagyságod hihet a Piszének, kanit holnap
bizonyosan megkapja Nagyságod. Én odaadom Nagyságodnak szinte feleáron;
csak hatszáz forintot fizessen le érte, s birja szerencsével, hogy ne
kelljen utána bemennem…
Lajos hahotára fakadt.
– Mit tetszett igérni?
– Egy akó bort annak a derék betyárnak, ki ily orczátlan koppasztót lova
nélkül hagyott.
A körülálló karzat jóváhagyólag röhögött az igazságos alkuhoz. Iczik jól
ismeré, miként efféle előadásoknál a karzat röhögését közvetlenül ütleg
szokta követni: minek okáért nem izgatva tovább a közlekedést, kedvezőbb
színpadra halasztá szerepét. Félre igazítván csüngő csepűs fürteit,
rájok nyomta vedlett asztrakán kalapját, s rókasullogással elhordta a
kaftánt.
Pisze Pista utána szökék hiúz könnyűséggel, s kérges csákóját váltig
leüté fejébe; körmös fricskát nyomván előbb, összefolyt szeplőtől
rezesült orrára.
– Elsomfordálj[44] hagymabűzű Mózes, mire visszatérünk, ha bőrödnek
örülsz, mert a hosszú tógát majd fenékig szabjuk; után veté győzedelmi
kurta dicsőséggel, s szokott kostümében, kalap, csizma nélkül, kérges
inggatyában kalauzul indult a halászok felé.
X. (Séta.)
A fogadó megett kiértek a gyepre. Felgazlott árok óvta a kerítést.
Partján tömött bolhafű s családhasáb kanyarodott végig, itt-ott
megszaggatva burján-, bárányüröm-, gólyahúr- vagy bogácskóróval; s
körülterjedve fekete vagy piros földibodza-gyöngygyel. A tömérdek
garadgyát fürtdús komlószövet ruházta, melynek ernyedt levelein piros
szederindák uszkáltak, rakottan kövér bogyóikkal. Az árok egész medre
nem látható. Ránőtt növénysátor rejti azt, mely a szellőn folyvást
borzong vagy remeg. Nyirkos fenekén penészmohák, harasztok,
gombafészkek, s dögvázak büszhödnek. A pusztai alkony mondhatlan szép
volt. Előttök közel, a kiáradt Hortobágy csapongott zavaros özönnel,
melyen néma halászok ültek itt-ott keskeny csónakokban. Alább erős
kőhídja hajolt át szép bástyaívekkel, melyet Kátay újnak nevezett, s
mely valóban nem régi, de élei és párkánya telve csorbákkal, s dísztelen
töréssel, hasonlítva a magyar törvényhez, melylyel ha egyszer
megalkottaték, ki sem gondol, törve rontva attól, ki hozzáfér. Messze a
tárgytalan tér öntésekben fürdik, melyet sápadt aranynyal fest a
hanyatló nap. Kopasz szigetekről gulyák fehérlenek, vagy vadménesek
szőrén ragyog fel az estfény; míg távol háttérben magányos árboczként
nyúlik fel egy kútgém. Néhol az utakon tünedeznek elő gyékényes
szekerek, mint megannyi kisded riska tehén, s lassú küzdésben állani
látszanak; s ha egyik átkurjant a hosszú távolon: «Segéljen atyafi,
tengelyem összetört.» «Kúnsági búzát», feleli a másik, vélve a pusztától
elnyelt kiáltásban, hogy azt kérdé tőle: minő terhet viszen? Néhol kék
füstszalag kanyargott, egy-egy meszeletlen csárda patics[45] kéményéről;
s köztök lomha komp úszott el megmentett barmokkal. Amott ó-nádasok
eresztik pelyhöket, mik vágva nem voltak több évtizedektől; s
gyékénybuzgányok bólintnak a szellőn, leskődve ütvén ki a hullámzó zöld
levéltengerből barna fejeiket. Gődények kerengnek emitt kákás felett.
Áll-iszákjok telve apró kövér hallal; s éhező fiaik tátott szájat
nyujtanak utánuk a sásból. Túl, egy rét zugából fütyölő szalonkák
sikoltoznak által; másfelől hápogva kavarog az égen vadréczefelleg; s
itt-ott rátartással, fontolva lépeget egy-egy conservativ gólya.
A látkör oly nagy, az élet oly kevés; az ember oly kicsiny itt saját
szemében; s hol gőgünk megszégyenül: közel van az isten. A pusztai hatás
– tengerével rokon. Képzetünk nem birja betölteni a nagy ürt, melyben a
teremtő erő szabad könnyűséggel működik. Végtelenség s magány eszünkbe
juttatja a halált.
Szeretném vad pusztán látni a zsarnokot; hol egy vészroham, éhes
ragadozó, vagy úszó lápsziget, percz alatt eltemethet minden földi
nagyságot. Itt nem lövel halált haragos szemöld; a pusztai villám végzi
e szerepet. Itt vad szelek száguldnak zsoldos csapatok helyett. S az
áltanácsosok suttogó bérszavát, a reclamáló mennydörgések nyelik el. Itt
nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet
jogát. Szóval ember helyett isten országol.
Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát
őrbástyát, mely a nép kitört boszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne
eresztené. Nincs semmi diszítmény, arany és fegyverek, mikben az
eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket
jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés
által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért
a szív elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás
szűk köreig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító
előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s
a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon
és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik.
Lajos szerette a pusztát. Kereste ugyan itt is a vezérérdeket, mely
heves véralkat, munkátlan alföldi nevelés, s mint tapasztalni fogjuk,
más befolyások miatt, irányt kezdett adni egy félelmes természetű
szenvedélynek, de ifjú életkora közel állt még az eredeti épséghez; még
folyvást küzdött a természet szava más hatályokkal, s a józan ész
folyvást védte magát a társas romlottság ragálya ellen.
– Mi szép ez a szabad erő; mily nagyszerű eszme e végtelen puszta; s
mennyire elragad minden kisded részlet! – felkiálta önkénytelenül.
Az ösvény, fejtetéző gaz között kanyargott; s agyagszín szalagja az
árnyék tövében oly lágydad-hűvösen fogadta a lábat, hogy Pisze Pista
kéjjel raká elébb-elébb rajta apró meztelen talpait.
– Mily duzzadt élet, tömött teljesség van-e gaznövényeken; – mondá
tovább Lajos. A karomnyi gólyahúr eleven-merészen nyújtja fel friss
fejét, s szálkás levelei éltető nedűt fogtak fel szártövön a
felhőszakadásból. És ott kékes pókhálóba szőve terjed a bojtorjánliget,
melynek kesernyés magvain ezer tengeliczék dalolva telelnek, s
barátságos vaczkát csomolygós serényén évről-évre hordja a potrohos
csikó. Az óriás lapuk vetélkednek a musa[46] levéllel s árnyain
jóllakott tarka baromfiak bibirkélik nedves tollaikat. S e fényes
simazöld csuda faerdőcske mily izmosan tartja törzsén tiszta ágait.
Fehér tölcsérével túlvirágzik halvány pukkantóján, s festékes levele
szeszélyes czikkczakkal kétágú ágak közt tüskés gyümölcsöt rejt. Odább
kénkőszén virágok lila erecskékkel páros fűzérekben termik a bolondító
magvat.[47] Selymes levelei puha szövetűek, s az alsók, szártövön,
szakállat eresztnek a kövérség miatt. Ott a nyolczláb magas ökörfarkkóró
tömötten ruházva sárga virágokkal; beillenék királyi pálczául a halál
kezébe. Szőrös durva levelei földre terülnek, s kérges hajlási közt
lihegve pihen a barna mezei gyík. Amott bogácskóró terpeszkedik
foglalási joggal. Kövér rózsák ülnek tövisbe vont trónján; rajtok
csábosan leng a rózsaálló köd s kékes ibolyaszín. Lehelletök fojtó,
mégis népet tenyészt; picziny állatfajok lakják bársonyágyát.
Pisze Pista szájt szemet tátott. Legtávolabbról sem érté ugyan Lajos
gondolatait, mik önkénytelenül fakadtak fel a nyiladó szívből: de
gyanítá mégis, hogy az úrfi örül; s ez néki elég ok rogyásig bámulni,
miként lelhet kedvet nyers gazban földesúr, ki posztó ruhában jár, s
tajték pipája van.
Túl a dús bozóton sima gyepre értek, hová közel látszék a Hortobágy
folyam, ritka füzes lepte partjával.
– Ohó, – mondá Pista – Cziriák bátyám maga vezeti a hálót, mert ott a
füzes könyökénél csak akkor szabad halászni, ha maga jelen van. No
hiszen bővében leszünk ma a halnak; ott legszebb harcsákat fognak ezen a
meneten, s a Cziriák-öbölben tokot is találni.
– Mért nevezik Cziriák-öbölnek?
– Az öregnek ősi jussa van rá. Apja s öreg apja mindig ott halásztak.
– S ritkán szokott az öreg Cziriák maga hálót vetni?
– Nagyon. Elég szálkás barmot fogtam már én, szokta mondani; kergesse
tovább, a ki jobban birja forgatni a hálót. Pedig fele sem igaz; mert az
öreg most is úgy hányja a hurkot, hogy a legerősebb révész is csudálja;
a pendelyhálót meg úgy kiveti mindig, hogy egy ránczot sem vet, ha a
vízre terül. Most már megunta a sokat. Néha bokorhálót ha vet a harcsák
kedveért; s legfeljebb koczával[48] mulatja magát vagy szákkal[49]
szedeget vízi húst. Gyalommal ritkán bajoskodik. Vejész[50] körül,
olykor ha rákot borogat.
– Nekem hát becsület, hogy most hálóvezér?
– No de milyen. Ezelőtt csak elment, ha a füredi kanposseratus[51]
halászatot tartott; de most negyedéve Józsa eczetes borral traktálta, s
nem adott egyéb fizetést egy füzér döglött csukánál; pedig a holt Tiszán
voltak öreg hálóval; s a ki ott beesik, nem szeg több karé kenyeret.
Azóta nem megyen Poncziusnak se, pedig gyakran riasztgatjuk, sőt Józsa
számára, pajtásival is csak ott huzatja a hálót, hol selejtes ráknál, s
egy-két czigányhalon kívül nem kapni egyebet. Taval kin volt
Debreczenből az ohati rőzsekomiszáros, akkor emlékezem, hogy vonta a
hálót. No meg ha szorítják otthon porczióért, s piaczra kell a hal.
Lajos pipája kiégett; s Pisze rendkívüli készséggel tisztogatá ki a
könnyű, száraz pernyét horgas körmeivel. Aztán rézingébe törlé azt, azaz
tulajdonkép összekarczolta; s hogy Lajos sérült keze iránti figyelmét,
jobb néven tiszteletét, bebizonyítsa: saját mocskos markával a zöld
magyarka hátulsó zsebébe surrantá. Aztán, mint ki szénáját jól rendezé,
tovább ment a mulatásban.
– A meg az árva halász, az ismétlő félen; az a laptározó.[52]
– Az apja halt meg?
– Biz annak az öreg apja él.
– Hát miért árva?
– Mert úgy híjják.
– S miért híjják úgy?
– Mert mindig szomorú.
– S miért szomorú?
– Hm! elébb is azt kellett volna kérdeni.
– De ha nem mondtad, hogy szomorú.
– Hát miért hínák árvának, ha szomorú nem volna?
– Ne okoskodjál, felelj.
– Mire?
– Kérdésemre.
– Már, hogy miért légyen az árva halász szomorú?
– Igen igen, ostoba birka.
– Kérem Lajos úrfi, máskor nevezzen inkább hülének, mert birka nem
vagyok; ostoba pedig hogy volnék, ha birka nem lehetek. Legalább úgy
apám uram nagy hazug lenne; mert ha egyszer-másszor, minden héten
hatszor, kötőfékkel rám hány, mindig azt mondja: megérdemli Pista a
tanítást, mert furfangos esze van a hunczfutnak.
– Ismét kitérsz kérdésem elől?
– Vagy úgy… Biz én nem is tudom, miért szomorú az árva halász, hanem azt
igen, hogy mióta? mert ezelőtt igen víg legény volt.
– S hogy szomorodott el?
– Hát egy gazdag molnár lányát szerette, kinek egy zsák rézpénze volt, s
malmafarkánál kötelen tartotta a Tisza fenekén.
– Miért nem váltá aranyra; így magával hordhatná?
– Tán hogy többnek lássék.
– No’s…?
– Hát aztán a molnárnak Éva lánya volt. Azt mondják, piros tojásból
kelt, mert szebb volt arcza mint a nap, mikor feljő. Kozma halászlegény
szívből szerette. S nem is gondolt soha az egy zsák rézpénzre, mert Éva
szépsége hétországra szólott. De a molnár rátartotta magát az átkozott
kincscsel, s leányát a vörösispányra akarta tuszkolni. Kozma
halászlegényt pedig, a hol érte, kidorongolta. Hogy, hogy nem, egyszer,
míg a molnár úrvacsoráján volt, zsákját elrabolták; mire hazament,
rohadt tuskót kötöttek pénzes kötelére. Na hiszen keserű füstje
lehetett, mert ugyan drágán vette a fát. Ugy kell neki minek jár
templomba.
– No’s, no’s…?
– A molnár Kozmára gyanakvék. Be is fogták szegényt. Két esztendeig ült
az egri hűvösön; s tudom, most se mosna rá az édes anyja, ha a zsák pénz
akkor kézre nem kerül.
– Hát megkerült a pénz?
– Meg ám! A füredi révnél borozott egy hajdu, a molnár is betért, mert a
lopott lisztet a csaplároshoz hordja. Ketten aztán pajtásságot ittak, s
másnap harangozásig ott felejtették magokat, míg kisbiró nem ment a
hajdú után. Mikor fizet, csak elkap a molnár tőle egy kétgarasost,
megint másikat, vagy harmincz garasig. Ráismert, hogy a zsákjából valók.
Mindenikre keresztecskét karczolt, miről csak ő tudott. Biz az osztán
kisült, hogy a hajdú napszámost fizetni kapta az ispánytól.
– Hogy tudta az ispány, hol a molnár pénze?
– Gondolom jó fővel kikottyantotta neki; mert saját malmában sokszor
felöntöttek ketten a garadra egri bikavérből. Mindig a zsák kötelén
hált, s másoknak is mondta, hogy párnája sokat ér. Mikor osztán befogták
az ispányt, azzal menté magát, hogy ő azt gondolta, hogy a rézpénz
ezüst.
– Évát elvette már azelőtt?
– Ugy se biz a, mint én. Hogy a pénz oda lett: felé se jött többé. A
világ azt mondta, a zsák után uszott a vőlegény kedve. Hogy meg kisült
az ispány lopása, azt mondták, csúfságból kötött vénszüzi tuskót Évike
számára a lopott pénz helyett.
– Férjhez ment Évike?
– Ugy se biz a mint én, ha csak más világon nem.
– Hát meghalt?
– Nem halt biz ő, hanem a Tiszába ölte magát szegény.
– Buvában, szeretője után?
– Már azt ő tudná legjobban megmondani. Mult télen beszélték a Balogné
fonókájában, – s erre oly határozottan hivatkozék, mintha Lajos
okvetlenül tartoznék tudni, ki az a Balogné, – hogy a molnár nagyon
sanyargatá szegényt, s untalan azt hányta szemére, ő volt a pénzkiadó
orgazda, s bűne miatt szökött meg tőlük az ispány-vőlegény. Éva neki
búsult, állta, míg állhatta, s hogy megsokallá: oly fürdőbe ugrott, mely
után ne kelljen a nyujtóztató padra megmosni.
– Holttestét kifogták?
– Nem a… oda veszett.
– Nem is látta senki?
– Nem hát.
– Mi okból hiszik hát, hogy a Tiszába halt?
– Hát hová lett volna?
– S erőszakos apja nem őrült meg saját bűne miatt?
– Ugy se biz a mint én; azt mondá, ha lánya még feltámadna, inkább ismét
Tiszába fojtaná, mintsem a halrágó fogára kerüljön.
– Mikor tünt el?
– Taval aratáskor péntek virradóra.
– S nem volt semmi híre többé?
– Egyszer látták lelkét éjjel holdvilágon rákászó emberek az innentső
partról a malomszigetben. Piros rokolyában, kék pamut kötővel, épen mint
fonókába járt, csakhogy lelke rongyosan viselte.
– Talán ő maga volt?
– Igen hát? hogy gondol az úrfi olyan zöldet. Hisz olyan sápadt csak
kisértet lehet; Éva pirosabb volt a sóvári almánál. Aztán meg lehet is
oda embernek menni! Oda csak az árva halász jár, ha a hava feljön;
beszélik is mindig, hogy istenkisértés. A víz irányában olyan örvény van
a sziget alatt, hogy a terhelt tutajt is víz alá sodorja. Kozma
csónakját is, mint mondják, elkapta már egyszer, de maga kiugrék, s
megkapott a parton egy rakottyatövet. Köröskörül pedig feneketlen láp.
Minden idén belevész egy-két idegen kóborló, mert vidéki ember életeért
sem megyen ám felé.
– S ilyen veszélyes a malomsziget?
– Biz olyan a… madár száll oda csak; az se soká marad.
– S miért jár oda az árva halász?
– Mert mondták a rákászok, hogy a lelket látták. Gondolom, azt lesi, míg
ismét megjelen, mert mindig holdas éjszakán megy.
– S többször nem látták a lelket?
– Nem a.
– S neszét sem hallották?
– Igen a! Ökrészfiuk mondták, hogy a szél vagy kétszer oly szomorúan
fütyölt, mintha Éva danolt volna. Már nem is hajtanak marhát a láp
mellé. Minden rémülésbe jött a kisértettől.
– S az árva halász folyvást hajózik lélek-lesni?
– Szakadatlanul. Tudom az éjet is ott tölté. Nem is tartja azt meg hét
vármegye minden pandurjával. Eleget próbálták, anyja és atyafiak; mert
hát restellik, hogy szóba jött a házok.