Budapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb
várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.
Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és
piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város.
Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki
köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől
én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel
az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja
másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is
leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti
hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy
átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a
szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a
szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek
roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az
utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra
nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak
ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani
korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk,
még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a
kalácsot a kávéba apritják.
Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a
lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt
söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül
s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton
velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző
büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld
kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt
lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy
kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy
nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy
színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes
Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt
táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen.
Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét.
Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a
Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan
éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket
végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó
barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet
következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak
jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában
és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk
egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött
demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő
lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül.
Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és
talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az
a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a
paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is
közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van,
millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát
játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a
homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja
magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.