Steinlen rajzolta meg Őt, sokszor egymásután, ugy, ahogy mi elképzeljük.
Ezeken a mindig ismétlődő képeken sovány és fakó, de minden pátosz
nélkül való, nincs apostoli ruhája, keresztje sincs, látható, csak egy
szegény proletár, kinek a koplalástól hegyes az orra, mint a halottaké.
Mellette, vagy vele szemben, vagy mögötte egy cilinderes koldus kullog.
Annak is horpadt az arca és bozontos a szakálla. Nagyon hasonlit
egymáshoz ez a két nyomortestvér. A díszlet, melyben helyet foglalnak,
nem keleti. Egy nyugati világváros erkélyes, aszfaltos körutait látjuk s
kirakatokat, melyekben cifra holmik vannak, vagy egy utcapadot, melyre
fáradtan ülnek le ketten, Ő és a cilinderes koldus. Jehan _Rictus_
álmodta igy, aki modern époszt írt a feltámadóról, a bolyongóról, a
sohasemnyugvóról, a visszatérőről, a kisértőről, a koldusok, az éjjeli
árusok, az utcai lányok, a kintornások, a rikkancsok, a korhelyek, a
lakástalanok, a szegények és szenvedők szennyes nyelvén. Mi az álmot
tovább álmodjuk és folytatni próbáljuk a költeményt 1915 tavaszán.
„… Budapestre is megérkezett. Nem adtak neki szalonkocsit és a fülkére,
ahol utazott, nem ragasztotta föl a vasutas a sárga papirszalagot,
melyen az áll, hogy: „_bérelt szakasz_“. Megváltotta a harmadosztályu
jegyét és állt, vagy üldögélt a fapados fülkében, mely olyan szagos,
mint az állatsereglet. Sokan tolonganak itt, öreg népfölkelők batyukkal,
ujoncok barna katonaládákkal, kehes parasztok, akik szortyogtatják rövid
pipájukat, gyujtogatják a kénes masinát, köpködnek és hortyognak s
asszonyok, ölükben rongyba burkolt csecsemővel, heptikás
gépirókisasszonyok, éjjeli pincérek és borfiuk, akik hajnali piacra
mennek a vásárcsarnokba. Nagyon szelíden és nagyon szerényen huzódott
meg, ugy, hogy senki sem vette észre. Egy skarlátos fiucska mellé
telepedett, akinek a teste tele volt pörsenéssel s a torka be volt
kötve. A pesti doktorhoz hozta fel az anyja. Amikor a vonat befutott az
állomásra, nem oda, ahova a gazdagok vonata, csak egy hosszu, zsindelyes
pavillon mellé, ahonnan még gyalogolni is kell, hogy az ember kiérjen,
leszállt a büdös vonatról és ballagott kifelé.
Nem volt csomagja. Mégis nehezen ment. A válla meggörnyedt és ugy
érezte, újra elesik, az ívlámpák alatt, az állomás fényes órája alatt,
mint mikor a gyalulatlan keresztet cepelte. Az, amit vitt a szivében,
nehezebb a keresztnél. Arca sohase volt ilyen szomoru. Még akkor sem,
azon a rendkivüli, érthetetlen éjjelen, mikor porba nyomta a homlokát s
jött a tömeg, lámpákkal és fustélyokkal, fáklyákkal és botokkal s tudta,
ez az utolsó éjszakája. Mit is keres itten? Lassan kiért a térre és
onnan a Rákóczi-utra. Még lélegzettek a lámpák. A mulatóhelyek, dongó
kaptárok, ontották magukból az emberrajt. Némelyik embernek bordó volt
az arca és a pezsgőtől dadogott a nyelve. Látott nőket is jönni,
sáfrányhajakkal és a fülük cimpájában hamis gyémántokkal. Egy hájas
polgár nyitott egyfogatuban hajtatott haza, és levette keménykalapját,
hogy szellőztesse fejét. Valami huncut kuplét fütyörészett, ami nagyon
tetszett neki. Ő megállt a járda peremén és csodálkozott. Azt hitte,
hogy itt döbbenet fagy az arcokra, és mindenki azokkal van, akik most a
kárpáti hóban meghalnak. Akkor azonban arra gondolt, hogy az ő halála
napján is vigadtak az emberek, táncosnőkkel és zeneszerszámokkal, arra
gondolt, hogy sokan a bor ízét élvezték a szájukban, mig ő a halál
ízével telt el s az ecetes meg az izsópos spongyiát rágta, arra gondolt
alázattal és véghetetlen türelemmel, hogy a szenvedésünk csak nekünk fáj
annyira, másoknak nem és megbocsátott nekik.
Régi emlékek kóvályogtak az elméjében, melyekkel az embert boldoggá
akarta tenni s egy szó ostromolta, különösen, a drága, szelíd, jó szó:
szeretet. Kimondta, többször egymásután, hangosan, magát hipnotizálva,
leejtette az aszfaltra a szót s az ugy pöngött, mint a lyukas krajcár.
Mit gunyolod magad? Régi pénz ez, aminek már nincs értéke. A vámosok, a
publikánusok, a posztó- és bakkancsbetyárok, a lisztuzsorások és
huscsalók rég kivonták a forgalomból. Nem is értik meg. Meg se ismerik,
valamint őt sem ismeri meg itt senki. Nem kell félnie, hogy valamelyik
szemfüles riporter a reggeli lapokban leálcázza inkognitóját. Csak a
sarki rendőr méregeti végig, gyanakodva. Különösen, hogy meg-megáll az
ujságkirakatok előtt, ahol villanytűzben vörös-fekete-zöld betükkel
pompáztak a hírek. Sápadtan olvasta a halottak számát. Olykor látott
egy-egy embert, aki kivette az erszényét s a gyüjtőszekrénynyé alakult
ágyu szájába bedobott pár fillért, hogy igy gyakorolja az irgalom
kötelességét. Félénken mosolygott reá. Beszélni már nem tudott és nem
akart. Azok a szavak, melyek valaha keleti bőséggel, lángolón és
mézesen, szilaj patakzatossággal ömlöttek a szájából, elfagytak és
összeszáradtak, a fájdalomtól megdermedtek, a hidegtől meggémberedtek.
Nem is időzött sokáig itten. Alig derengett, a szegénynegyed különböző
részein tünedezett fel. Végigsétált a Kápolna-utcán, látták a Dob-utcán
s később a külső Váci-uton. Itt már köszöntek neki az emberek, akik
félelemből mindenkinek köszönnek. Némelyik majdnem olyan alázatosan
köszönt, mint egy országgyülési képviselőnek, de akkor hátrafordult és
látta, hogy tévedett, kár volt köszönni, az ismeretlen ur nem
országgyülési képviselő. Nagyon elfáradt. Leült egy ládára. Szállást
kért egyik-másik felebarátjától, de azok valami segítőbizottsághoz
utasitották. Pénze is fogyatékán volt. Mindössze harminchárom krajcár.
Egy kapu aljában olvasta meg, és eszébe jutott, hogy ez még villamosra
sem elég. El kell pedig intéznie több dolgot, a kápolna-utcai asszony
államsegélyét, meg a dob-utcai cipőfüzős ember lakásbérét, meg a „külső
váci-uti 7 Gyermekes tüdő Vészes özved“ ügyét, aki hiába teszi be
mindennap a lapokba jajveszéklését, melynek egyszerü cime az, hogy
„kérelem“. Felszállt egy pótkocsiba, meredek emeleteket mászott meg,
melyek oly magasak, mint az olajfákról elnevezett hegy, s a szemét, a
cselédpomádé, a mosogatólé ősrégi páráit árasztják. Délben megebédelt
egy népkonyhában. A hadikenyeret szelíden vette a kezébe. Kettétörte,
régi, hagyományos mozdulatával. Amikor beléharapott kicsordult a könnye.
Attól aztán sós is lett a sárga, édes kenyér.
Délután egy kávéházba ment. Nem volt előkelő hely, de ő – az előkelőség
– sohasem keresett ilyesmit. Mindig tudta, hogy embernél nincs nagyobb
és előkelőbb, és azok, akikkel időzött valaha, pont olyan tanyázó,
facér, levegőbe bámuló szerencsétlenek voltak, akár a kávéházi emberek.
Nézte az utcán a fekete fátyolokat, melyek fellegekkel takarják az anyák
arcait. Kapott alamizsnát is, s az aki alamizsnálkodott, ugy ment el,
mintha őt jutalmazták volna meg. Sok katonát látott. Tűzért és huszárt,
bakát és szekerészt, virágos és pántlikás menetszázadot, s a sebesültek
lassú processzióját, akik a félhomályon át a kórházba tartottak. Hosszan
és mélyen nézett meg minden embert, minden arcot, hogy soha, de sohase
feledje el. Emlékezett római katonákra, akik egykor a szenvedése teljét
látták, a sisakos centuriókra, akiknek az arca olyan volt, mint a
farkasoké és hiuzoké. Ezek a katonák nem voltak olyanok. Olyanok voltak,
mint a báránykák. Szelíden mentek egymás mellett és a szemük a galambok
szeméhez hasonlitott. Báránykái, galambjai voltak ezek a földnek,
testvérkéi az élet s a kötelesség bús keresztjén, akik a nyári fűben
futkározó mezei poloskát és katalinkát is kikerülik, nehogy a lábuk
eltiporja s kinyitották a kalit ajtaját a rab madárnak s az ebüknek
enni-inni adtak, kuckót a kemence mellett. Most lassan lépegetnek,
botra-mire támaszkodva, porszürkén, a porszürke alkonyatban. Egy
pillanatra közel, nagyon közel lépett hozzájuk s a régi, hasonlatos
modorában azt mondogatta, hogy bár szürkék, mint a por, tündökletesebbek
a napnál és a karbunkulusnál. A katonák nem vették észre. Csak egyetlen
katona. Nagyon kis katona volt ez. Még a közlegénynél is kisebb. Mert az
egyik lába fából volt. Szürke kis paraszt, földturó féreg, a ruhája
csupa ránc, a hajtókája vásott és szurtos, a szuronya törött, a gombja
lógós, az orra görcsös, a körme csempe, nem templomos, nem bibliabujó,
bárdolatlan, lepcsesszáju, még írni-olvasni-sem-tudó katona. Ment a
többivel a kórházba a mankóján, mely már megtanult vele járni. Amikor
azonban meglátta a járdán az idegen embert, allelujázni kezdett,
hirtelen eldobta a mankóját, a falábát a bakancsához verte, kihuzta
magát és feszesen szalutált, mint a táborszernagynak szokás, olyan
hosszan, olyan hihetetlenül hosszan, mint az ólomkatonák, akik örökké
szalutálnak.