Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi
unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay
Adalbert gróf.
Igy szokták ők egymást nevezni maguk között.
«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora
fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.
«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre,
hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában,
fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal
követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha
annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette,
hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s
mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy
abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt,
ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.
A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat
esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó
hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e
téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták
az orra elől.
Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt
kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két
bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s
mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.
Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban,
annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.
Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien
összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik.
Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is
juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási
per pihen.
A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély
kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek
sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért
olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett
kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek,
felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget
hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a
parasztra nézve mindegy.
Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt
venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt;
a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott
haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.
– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével
dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.
– Hogy-hogy?
– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.
– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni, duzzogott Gil Blas.
Grand Mogul védelmére kelt a fiának.
– Lőjjön csak annyi szalonkát, mint a mennyit te lőttél életedben.
Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.
– Dejsz azok drága szalonkák voltak! magyarázá Fanfan.
– Mi az? Mi az? tudakozódék Gil Blas.
– Csitt! vezényelt Adalbert gróf. Nem kell a gyermekeknek mindent
megtudni.
A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a
mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).
Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öcscsel.
– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már
kitanultunk.
– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett
fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.
– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett
közbe Adalbert gróf.
– No, no! öreg, csak semmi hetvenkedés!
– Hát hányszor váltottalak ki benneteket a Clichyből, hein?
Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet
tudott rá alkalmazni.
– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a
cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.
Ezért aztán feldúzta az orrát a nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.
Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti,
szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf
a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy
mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad.
– A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta
nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a
nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes
jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így
ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a
mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona
Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell
élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a
gyermekei koldusok volnának.
Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az
unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek
egy rendezett úri családban.
Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná,
hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan
csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt
kivéve).
Adalbert grófot már van szerencsénk arczképben bírni.
Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle
mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord,
hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja;
cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb
s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami
elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr,
hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú
szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés
negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint
azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros
szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk
következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában
pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy
miért nem hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?
Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a
kopaszodó fejtető ellene bizonyít.
A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arczra, sem termetre.
A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész
arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra
kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka
alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És
ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami
merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.
A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától
eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy
lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a
szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll.
Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra
kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki,
vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az
ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a
tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van
hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen
megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne
hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne
nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a
veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az
elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy
ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.
Azért oraculum előtte az ő Don Juan bátyja.
Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már elkésett; ezt
«Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja,
szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.
Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez
igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a
míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.
Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi
meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»
Don Juan negédesen tiltakozik:
– Farceur, va! Hát még mit nem tudsz?
– A te leborotvált arczod történetét igen.
– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék
a történet.)
– De épen. Ez classicus egy történet volt.
– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? sürgeté Gil Blas.
– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében
hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol
tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem
fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. –
Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az
endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a
pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.
– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.
– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a
jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli
fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.
– Ah! Mint egy puskát?
– Biz úgy. Sok szívet keresztűl lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi
években egészen visszavonúlt diadalai harczmezejéről, miután három angol
lordot, meg két orosz herczeget tökéletesen ruinált; s a rentéiből
kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabillebe és a Closerie des Lilasba,
hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux oursban.
Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr
ideája van, hogy a márványhölgyet játszsza. Akkor vetődik oda a mi Don
Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lyonoknak: no
megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? leborotválja
símára az arczát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint
egy novitius, a ki most jött ki a seminariumból. Aztán rosz társaságba
keveredik, korhely czimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabillebe;
ő olyan helyen még soha sem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arczát a
bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon
sardanapali látványnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kaczér
tekintetet vet rá, elpirul és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát
rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, a hol ezek a hölgyek ülnek,
meg hogy össze koczintson velük egy pezsgős poharat! ő, a ki soha bort
nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az
ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a czimborák nem
fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos
marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg
előtte: erényes marad és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez
végre felingerli az archidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez ránézve
valami inyenczség: egy neophita, egy seminariumból kikerűlt ártatlanság.
Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a
köszörülhetetlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játszsza
szerepét: engedi magát elcsábíttatni, mint ős ártatlanságot, végre
elkövetkezik a solo pastourelle s e kegyelemdöfésre megdűl a
kiszenvedett erény, s az ál-novitius áldozatul esik a pokolbeli csábnak.
Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet
vetett: «raffinált gonosztévő.» Gil Blas meg a száját törölgette utána.
Mindannyian egy véleményben voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló.
Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott
eszébe.
Hja, biz azok víg napok ott Párisban! Kár, hogy nem kisérik az embert
idáig is. Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehér személyhez
közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az
ember? Szobaleányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb
szobacziczusa! – A paraszt leányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind
oly köpczösek, széles termetüek. A kertész leányok között sincs valamire
való.
– Az ám! szólt bele dúzmadtan Gil Blas, a mama mind a legcsúfabb
dajnákat válogatja ki, a kit a kastélyba fogad, félti tőlük az egyetlen
fiát.
Erre a panaszszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással
kérdezé:
– Hát neked, kis Gil Blas, nincs megint valami libapásztornéd in petto?
– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy
velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, a míg én rája várok.
– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házi gazdai
jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled
titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim
bő tárházából.
– Nem hiszek én neked. Nem tudod ki tőlem.
A többiek jót nevettek a naiv gyermeken.
– Hát, Gil Blas pajtás, szólt szivarra gyújtva Szaniszló, – hát a vad
macska meg van-e még?
Erre a szóra csak elámult az úrfi.
– Hát ezt már kitől tudtad meg?
– Megsúgta a kisújjam.
Ekkor aztán okosan akarta vinni a dolgát Gil Blas. Eltagadott mindent.
– Nem is tudom, hogy mi az a vadmacska. Hát mi az?
– Dehogy nem tudod. Ott a «Styx szigetén».
Gil Blas most már felpattant a helyéből.
– Hát azt már ki árulta el?
– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerűltem Hruszkay úrral, s ő a
többiek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van
egy vadmacska, a ki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta.
A nagymogul szeretné minden áron elpusztítani innen a környékből ezt a
veszedelmes fenevadat.
Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don
Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.
– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó
családból való asszonyság (külömben kisöprüzni való persona). Sokféle
kalandon ment keresztűl. A mi megdicsőűlt, áldott emlékű nagyapánk is
manifestálta a gyöngeségét iránta a ponthaligeti curia inscribáltatása
által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd.
Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon
meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye
pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a «nagyságos» familia
visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedély-levelet
megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secretairfiókjában, s csak
alkalmat vár a kirepülésre.
– S akkor ők elmennek innen? kérdé a Gil Blas.
– Bizony, pajtás, a hogy én ismerem a külömbséget a szép császárváros és
a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek
a cserét megejteni.
Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbűlnek Gil Blasnak az
ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla hogy rángatózik, s a
szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.
Kaczagtak is rajta nagy hahotával a vadászok.