atyafiaknak, jól oda mondogatván.
– Persze! Göttingából Bugaczra! Hiszen preczeptort sem kaptok és mégis
theologiæ doktorról álmodoztok. Azt megmondom nyiltan, hogy Dombay oda
be nem lép. Nem neki való állapot az! A mi igaz, igaz.
Az esperes is így gondolkodott. Az ő becsületes öreg szívét semmi érdek
nem kapcsolta az ifjúhoz egyéb egy kis hiúságnál, melytől még az
esperesek sem menekülhetnek. Büszke volt a papjaira – a maga ezredére.
Volt gondja rá, hogy minden érdem lehetőleg megnyerje jutalmát, minden
tehetség a maga munkakörét. Nem hogy féltékeny lett volna a fiatal
ágaskodókra, ellenkezőleg, előszeretettel tanulmányozta s felhasználta
jellemüket, hajlamaikat, tehetségeiket. Gyengéiket takargatta vagy
szeretetteljes iróniával irtogatta. A kiválóbb tehetségeket megyéjébe
édesgette, hogy a succrescentia, – az új nemzedék – legalább is legyen
olyan, mint a kiknek nyomába lép. Így vette karjaira Dombayt is, s épen
ezért igen zokon esett neki, hogy az ő jó és bölcs czélzatai egy derék
ifjú ember szégyenével végződtek. – Minden áron elégtételt kivánt
szerezni.
– Úgy van! – tódítá elnöktársa szavait. – Módunkban van gondoskodni
Dombay úr számára más jutalomról is. Ha a tarhalmi egyház megvetette
kért ajánlatunkat, megköszöni azt Gódircz, és sietni fog magának Dombay
urat biztosítani.
Micsoda! gondolja magában a gódirczi fényes egyház képviselője. Hogy
Gódircz, melynek népessége hetvenkét lélekkel haladja Tarhalomét, és
Gódircz, mely két tanítót tart, külön a fiúknak és külön a leányzóknak,
és Gódircz, a melynek tornyában négy harang szól, és Gódircz, a melynek
bádogos tornya négy öllel magasabb, mint a tarhalmi fazsindelyes torony,
hogy egy ilyen egyház fölvegye azt, a mit Tarhalom eldobott?
– Megkövetem a Nagytiszteletű Esperes urat, mi még sehogy sem vagyunk a
mi választásunkkal, mivelhogy még sok a párbér restánczia, s míg az be
nem jön, addig nem nyerhetünk papot. Tudjuk mi azt, mert ösmerjük a
törvényt. A Tiszteletesnének is kegyelem-esztendőt szántunk, mert az
árva nagyon sír-rí rajtunk, hát nem akarjuk Dombay uramat elkötelezni
idő előtt; hátha addig még jobb szerencséje akad – –
Szegény öreg esperes! Javítani akart a dolgon és rontott vele.
Elégtételt akart szerezni kegyenczének s csak szégyenét tetézte. Zavarba
jött. Tekintélye volt a koczkán s most már másodízben.
Talpárdi észrevette az öreg úr zavarát és segítségére sietett. Jó az a
kettős elnökség; az a két szárny. Ha az egyiket zsúrolja a lövés, a
másik még birja, s ha egyebet nem tehet, csapkod.
– Nem kértük véleményét az érdemes képviselőnek, s az ajánlat nem is úgy
tétetett, mint ő képzeli. Az elnökségtől távol van korlátozni a szabad
választást; az ellen azonban nem tehetnek kifogást gódirczi uraimék, ha
Dombay úr hozzájok rendeltetik adminisztrátornak, mert ez az egyházi
felsőbbség rendelkezési joga, melyet fog is érvényesíteni. Esperes úr is
úgy értette.
Esperes úr hálás tekintetet vetett a szabadítóra s fejével csendesen
_igent_ intett.
Dombay azt vette észre, hogy ő két óra alatt két évtizedet vénült. Vén
káplánná lett, világból kimaradott vén káplánná, kinek sorsán minden
embernek joga van szánakozni. Keserűség fogta el szívét s reszketett a
hangja, mikor szólt:
– Érdemem feletti az a kegyesség, melylyel az elnökség rólam gondoskodni
kiván, de nem köszönhetem meg, mert szégyenpadra állít, melytől
következőre meg akarom magamat őrizni. Ha az egyházaknak van
autonomiájuk, van az egyéneknek is. És én ezen egyéni jogommal élve,
kijelentem, hogy valamint Tarhalomnak, úgy Gódircznak sem leszek sem
adminisztrátora, sem lelkésze soha. Megyek a hova hívnak, de nem a hova
kényszerítenek.
Kaptak ezen a kondori urak.
– Legyen a mienk! – kérlelte Mecseki. – Nem fogja megbánni. Gyönyörű tér
nyílik tevékenységének.
– Teremteni és semmiből teremteni! – folytatá Ihárosi. – Ez lesz az ön
apostoli missziója. Isteni munka.
– Idylli életet él. Távol az emberek zajától. Tanulmányainak szentelve
idejét. Romlatlan pusztai nép között – liczitált Mecseki.
– És mívelt úri családoknak predikálva, kik önt megértik – feljebbezé
Ihárosi.
– Gondoljon ön Frankéra Hálában! – biztatta Rúth Mihály úr.
– És Oberlinre! – mondá egy másik kollega.
– És a rézpataki lelkészre! – lelkesedék egy versíró káplán, a ki egyik
szemével Gódirczra, másikkal Tarhalomra bandsalított.
– És a vékfildi papra! – szólt oda egyik urambátyám – a kinek magasztos
történetét ő még 1827-ben olvasta Bécsben (midőn tudományának öregbítése
végett külföldi egyetemekre indúlt, de az akkori háborús idők miatt
útlevelet nem nyerhetvén, Bécsnél tovább nem mehetett).
– És Robinsonra, édes uramöcsém! – szólt most a nagybácsi is.
Dombay feltekintett rá.
– Úgy, úgy, édes öcsém! Robinsonra. Ezek az urak levegőben járnak, de
más a gyakorlati élet. Kár volt olyan nagyon szívére venni a gódirczi
ember beszédét. Menjen a hova rendelik s ne gondoljon vele, szívesen
látják-e vagy sem. No bizony! Hát Pál apostolt hívta-e valaki Listrába
vagy Efézusba? Megesett volna bizony, ha Ilyés akkor megy Ákháb
udvarába, mikor hívják. Mentek nem a hová hívták, hanem a hova
küldötték.
– Én nem vagyok próféta, sem apostol – felelt elmélázva Dombay. – Én
rajtam kiadtak, mielőtt rájuk kötöttem volna magamat. Megvénültem két
óra alatt, nem akarom a harmadik kudarczot. Úgy is, akárhová megyek,
mindenütt utánam jön a szó: itt sem kellett, ott sem kellett. Még csak
meg sem hazudtolhatom, mert nem mondják hangosan. És ha fülembe
kiáltanák is, igazuk volna. Tehát megyek nem a hová küldenek, hanem a
hová hívnak.
Kezét nyújtotta Mecseki felé.
– Megállj öcsém! – kiáltott a nagybácsi – indulatosan elkapva a
veszélyes irányban nyújtott kezet, s fojtott hangon suttogta: – Senkid
sincs, a kinek joga volna beleszólani?
Az ifjú szelíden kiszabadította foglyúl esett kezét s Mecsekinek adta.
Azután felelt az öregnek.
– Én határoztam. Ön tudja, kinek van joga beleszólani, kérdezze meg,
eljön-e velem!
Lehuzott az újjáról egy karikagyűrűt, azt átadta a nagybácsinak.
– Vegye át ezt a gyűrűt és hozzon helyette másikat, vagy hozza vissza
ezt.
*
Azután szállására ment az ifjú. Fogott egy ív papirt, arra elkezdett
írni valamit, a minek ezt a czímet adta: _Tizenkét év múlva_.
Ez az ő anticipált naplója volt. Ezt másoltuk le történetünk első
fejezetében. De nem úgy történt, a mint ő megjövendölte.
VII.
A kondoriak hazavitték papjukat még onnan a gyűlésről.
Ünnepélyben nem volt hiány. Három kocsival mentek, de jött eléjök
harmincz. Úri fogatok, egyenruhás kocsisok rajzottak ki a kondori
határszélig, hol az érkezőt Ámbár Lőrincz üdvözölte az egyházközönség
nevében. Kondor – mintha fejedelmet fogadott volna – kitárta minden
gazdagságát az érkező előtt; gulyák, ménesek, juhnyájak oda voltak
terelve mind az útszélre jobb és balkéz felől. Lássa a vendég, hogy
Kondoron is élővel élnek.
Az új lakással nem igen volt mit dicsekedni, ezt még Ihárosi is
elismerte. Bűnbánólag bevallotta, hogy itt minden a kezdetlegesség
jeleit viseli: a szoba, mely padozatlan, de száraz; a benyiló, melyben
kályha ugyan még nincs, de északra nyilván ablaka, nyáron át kellemes
hűvös; téli ablakok sincsenek, de a nagy szoba ablakai délnek nézvén,
felesleges is az ilyen fényűzés; azután a konyha, mely szép tágas és
biztos, mert a padlásfeljárás, úgyszintén a kamraajtó is innen nyílik;
végre az iskolaház, mely ötödfél öl hosszú és három öl széles lévén,
igen alkalmas az isteni tisztelet tartására is. A padlás ugyan nincsen
lesározva, de hiába! nem lehet mindent egyszerre; különben is távol
állván minden épülettől, tűzveszélytől nincsen mit tartani. Mindezen
hiányosságát helyrehozza azonban az a három gipsz Varula, a kik a tűzfal
három fülkéjében állanak őrt, s a kik közül egyik Kazinczynak, másik
Vörösmartynak, a harmadik Petőfinek mondja magát.
Ilyen szépen kimentvén alkotásának minden gyarlóságait, sietett az ifjú
lelkészt kivinni a tornáczra, honnét az egész gazdag síkságot
áttekinthette. Ihárosi szerette a költészetet és tudta könyvnélkül
Petőfit, – be is mutatta tudományát, egész versszakot alkalmazván a
távol kék ködében emelkedő toronyra, a délibábos égre, a puszta mélyén
álló csárdára, mintha csak az összes ihletét azon a buczkán nyerte volna
a költő, a hol ők állanak.
[Illustration: … az egész gazdag síkságot áttekinthette.]
Azután meghordozta az udvarban és kertben. Azaz újra megmutatta neki a
világ négy tájékáig terjedő síkságot és rábízta, hogy ebből a síkságból
mérjen ki már az épület körül két négyszög holdat a belsőségnek. Az
épület maga egy magas homokbuczkán állott, köröskörül meglehetősen
hepe-hupás síkkal, mely, mint Ihárosi mondá, planirozva és rigolirozva a
legpompásabb gyümölcsössé alakítható, továbbá egy mély homokvölgy,
melynek hossza és mélysége épen elegendő arra, hogy a parokhia kéménye
kilássék belőle, ha a házat oda építették volna; azontúl egy még
magasabb homokdomb – begyepesedve, melynek nevét is tudjuk már Csont
Ábeltől. Nyöszörgőhegy.
Tehát ezt a tért csak planirozni és rigolirozni kell, gondolta a Comte
tanítványa, s azonnal kész a pompás gyümölcsös.
A felséges őszi almák, a mosolygó nancy-baraczk, a drága
muskotály-körte, melynek egyik oldala mint a hajnal, a másik meg mint a
teli hold, – a csúfolódó pongorádi cseresznye, a biborszilva, a szőlő,
altam maritans populum stb., stb., a melyeknek zsengéje mind Junda ujjai
által szakasztatik le, de érett megfontolás s közös megállapodás útján,
míg Józsikának mind az öt ujja bekötöztetik gyolcsdarabbal, hogy nénjét
meg ne előzze. Aztán a dinnye, a legkitünőbb sárga fajok; görögöt nem
termeszt, mert azt ellopja a juhászság.
Mind ez az öröm pedig nagyon olcsó. Csak mintegy két hold területet kell
planirozni és rigolirozni és egy tíz öl hosszú, négy öl széles és két öl
mély homokvölgyet betemetni, a mi nem is jár nehézséggel, mert épen a
Nyöszörgőhegy tövében van, a honnét telik, sőt szükséges is, mert Dombay
Máté, míg rigoliroz és völgyet temet be, egy füst alatt egy csinos
templomot is épít a Nyöszörgő-halomra (igaz, hogy csak egy toronynyal) s
azt körülülteti ákáczokkal. Ni! mintha máris
színá illatát
s szellője ráfuvallna!
Ott fognak ők sétálni Jundával az ákáczok csendes alkonyában, előttük
futkároz a Gyula gyerek, a ki nagy gonosztevő, mindig rikatja a szegény
kis Lidikét meg a Ferit. Mars be, gézengúz! Ez is így lesz, mihelyt a
nagybácsi meghozza a gyűrű mássát.
Mikor Ihárosi magára hagyta, az ifjú lelkész visszatért szobácskájába,
elővett egy baltát s azzal kezdette fölfeszegetni málhácskáit. Egyik
ágyneművel, másik könyvekkel volt rakva. Szépen rendesen kirakosgatott
mindent, mintha az édes anyja bánt volna velük. A könyveket
kinyitogatta, beléjük tekintett, mintha búcsút akarna venni Maculay-tól,
Mill Stuart-tól, Comte-tól és a többi essayktől, melyekkel ő neki vajmi
kevés köze lesz ezután. Mély sóhajok között helyezte őket polczaikra –
megannyi halottas fülkébe.
Egyszerre a rakosgatás közben elmosolyodott; arcza kiderült.
Mégis jobban van ez így? Ide kérve kértek, híva hívtak, s ha az állapot
nem valami fényes is, de a bevonulás viczispáni volt. Szeretnek, jót
hisznek rólam, jót várnak tőlem s nem hiába várnak.
– Jobban van ez így!
Azután hozzá tette:
– Ki tudja, ha Gódircz vagy Tarhalom jutott volna részeműl, a jó
gódircziak s tarhalmiak nem tudták-e már eddig az egész előéletemet csak
úgy, mint az Argyrus király históriáját? Hogy az oskolából kétszer
kicsaptak; hogy sohasem voltam Edinburgban, hanem a két esztendőt
Olaszországban töltöttem mint besorozott bakancsos, mivel az érettségen
húsz éves koromban zökkentem át; hogy a Miatyánkot életemért el nem
tudnám mondani behúnyt szemmel; hogy mind a két fülemre nagyot hallok;
hogy a bort nagyon szeretem, a pálinkát még jobban; hogy már két
egyházmegyéből kizártak és édes apám a tömlöczben halt meg; hogy
tulajdonképpen nem is végeztem az iskoláimat, hanem csak úgy irgalomból
bocsátottak a szent tisztre, mint apátlan, anyátlan árvát! Mely
mindezekre azt mondaná Gódircz és Tarhalom, hogy ha csak fele is igaz…
nem zörög a haraszt, ha szél nem fúj. Nem, nem! Hálásnak kell lennem
Kondor iránt. Hálás leszek!
Asztalhoz ült, melyet Dávid bérlőtől kért, tollat vett elő s elkezdte
készítgetni beköszöntő prédikáczióját.
A szentleczke-választás nagy gondot igényelt, mert az ő beköszöntő
ünnepe a keresztyénség nagy ünnepére esett. Húsvét következett.
*
Szentgyörgynap előtt pár nappal aranyos szép hajnallal virradt a húsvét
a puszta népére.
Mikor Dombay nyolcz óra tájban kilépett szobájából s a szűk tornáczról
áttekintette a rónát, már akkor a délibáb ölébe vett s lágyan ringatott
minden tanyát, minden bokorerdőt. A menyboltozat a nyugalom boldog
mosolyával borúlt az ünneplő földre, mintha föl akarná ölelni. A tó
fénylő tükrén fekete madarak uszkálnak kevély lassúsággal: az egyedüli
lények, a kik életet mutatnak az élet napján. Mert minden más élet
rejtőzik még bent a házakban, hogy összeszedje magát arra a perczre,
mikor az élet diadalmát kell énekelni.
A Nyöszörgő-halmon túl terűl egy roppant erdő, a familia erdeje. Nem egy
fészekben kelt ez azokkal az alföldi ványúlt erdőkkel, melyekben több a
mezítelen buczka, mint a sikár, és több a sikár, mint a törpe nyárfa.
Mintha a Somogyság kellő közepéből emelték volna ide. Az erdő szélén a
homoktalajban még a kökörcsin, a nagypéntek virága gyászol hamvas sötét
leveletlen lecsüngő fejével, mintha a sírba készülne, de egy lépéssel
odább az erdőben már húsvétot ünnepelnek a lombok. Sasfészkes tölgyek
váltogatva óriási jegenyékkel, a gémek tanyájával, a sudaras fák között
itt-ott vadgalambos vadkörtefák, megannyi patyolatinges leánykák, a
kökénybokrok fülemüléikkel, a somfa sárga virágai az orgona felső
bokrai; a ki közéjük keveredik, feledi, hogy az Alföldön van, s azt
hinné, hogy ez a sok virág pünkösdöt üdvözöl.
Bent az erdő mélyén balzsamos levelű fiatal jegenyék-környezte ligetben
tíz-tizenkét férfi és asszony szorgalmatoskodik.
Templomot építenek, szent sátort. Már három nap óta ékesgetik; a fák
sudarait kötözik össze, ágakat fonnak, vagdalnak, idomítanak, füvet
nyesnek, nyirnek, göröngyöt gereblyélnek, czölöpöket vernek, padokká
erősítik; s mikor húsvét szombatján végig néznek munkájukon, azt mondják
rá: olyan szép, mint egy templom.
Reggelre a munkának már csak az ünnepi része marad, a mit még húsvét
reggelén is lehet, sőt illik végezni. A liget hajójában már készen áll a
fűzfagallyakból font mennyezet, ez alatt egy csinos karszék, a Mózes
széke, egyszersmind kathedra; a kathedra előtt egy szalon-asztalka.
Ihárosi Dávid, ki az építést vezette, most két könyvet helyez az
asztalra: egy zsoltárt bársonyba kötve, melyet ő maga ajándékoz az új
papnak, és egy öreg bibliát arany szegélyű, maroquin kötéssel. A Csipkés
Comáromi hírneves bibliája, kétszáz éves mártyr, mely száműzetett
mielőtt hazát nyert volna. Ez is az új lelkésznek van ajánlva Pátróiné
nagyasszony által. Ez volt a legdrágább, a mivel bírt.
A liget közepén drága faragványos tölgybútor foglalja el a legméltóbb
helyet; Párisban tanúlta a rajzot, a ki ezt az Úrasztalát Talpárdi
Nagysága rendeletére készítette; az a nehéz selyem biborbársony
asztalterítő, közepén az arany sugaras nappal, sarkain aranyfonálból
hímzett kelyhekkel s a négy szélein az Úr beszédével, a nagyságos
asszony keze munkája, ezt is Ihárosi teríti fel gyöngéd vigyázattal,
elhelyezvén előbb a szent kenyeret, melyet Ámbár Dína sütött anyja
felügyelete alatt; első sütése, de remekelt vele, s melyet maga Ihárosi
szeldelt fel azzal az ezüstnyelű késsel, melyet Dámán atyafi
ajándékozott az eklezsiának; továbbá az aranynyal futtatott ezüst
tányért – Mecsekiné ajándékát – és a két karcsú ezüst kelyhet, melyeknek
egyike Ámbár Lőrincznének, másika annak az öreg Minekának a nevét
örökíti meg, a ki multkor oly hatalmas daczbeszédet mondott a preczeptor
zabfizetése ellen.
Minderről Dombay nem tud semmit. Ő porczellántányérokról és czin- vagy
cserép-kelyhekről álmodik s ha meglátja e kincseket, elrémül bele, hogy
hol fogja ő ezeket őrizni; hiszen az egész háza nem ér annyit, mint e
klenodiumok fele.
Most Ihárosi zászlót huzat fel egy fasudárhoz erősített fenyőficzkóra.
Ez helyettesíti a harangot s azt jelenti, hogy kilencz óra van. Kezdődik
az isteni tisztelet.
A fogatok a zászló lobogására megindúlnak a tanyákból, kerekeik sebes
forgással metszik a homokot, az erdő szélén megállapodnak s leszállanak
belőlök a gazdag selyemruhás hölgyek és a rövid vagy hosszú atillás
pusztai urak; délczeg alak mind, s most még délczegebbek, még
kényesebbek, annak érzetében, hogy nem kell nekik Fűzvárra menni
ünnepelni, mert imé itt a saját földjükön szól hozzájuk az Örökkévaló.
Áldott legyen, a ki felkereste őket.
A középbirtokú gazdák, festett könnyű szekereikre felrakva az egész
háznépet a legkisebb apróságig, hogy megemlegessék azt a napot, a mikor
a kondori pusztában először zendült meg a kiáltónak szava.
Becsületes majorosok, tisztes hosszú subával palástolva a kék mándlit,
mert náluk a suba a díszköntös, az a szép méltóságos bő tiszta suba
minden hím és sújtás nélkül; éltesebb juhásznék és kertésznék bő
selyemköténynyel s keszkenőben őrzött zsoltárral, figyelmesen vigyázva
előttük menő hajadonaikra, hogy tisztesen és szemérmesen lépkedjenek.
Elfoglalják az Úrasztalától illő távolban elhelyezett padokat és a
lombpáholyokban rejlő ülőhelyeket. Első padban Csont Ábel a főgondnok és
Talpárdi mint főtisztviselő, – utánuk a többiek. Külön a férfiak, külön
a nők.
– – – Fák, füvek és virágok
Ujulnak örömben.
Most belép a lelkész. Dávid úr vezeti s illedelmes főhajtással kimutatja
neki a számára kijelölt helyet.
Dombay áttekintette a gyülekezetet s mélyen megindúlt. Talán az jutott
eszébe, hogy más lelkészeket ilyen alkalmakkor, székfoglaláskor,
primicziákon, a szülők, testvérek, rokonok egész serege kiséri be,
tiszttársak körülállják, vállaira tett kezekkel megáldják Isten nevében
– –; ő neki nincs itt senkije, senkije. Még csak egy lelkésztárs sem,
sem öreg, sem ifjú, a ki őt ajánlaná a gyülekezetnek. Nem tesz semmit.
Felemeli fejét, széttekint a sokaságon, szívében megáldja őket és azt
mondja magában: «Imé ezek az én atyámfiai.»
Azután megzendül az erdő a «Nincs már szívem félelmére» diadalmas
hangjaitól. Megreszketnek a lombok, köny csillan a szemekben; a csengő
női ajakkal összehangzik a férfi torok ércze; Ámbár Lőrincz méltóságos
basszusa palástolgatja Csont Ábel iskolázatlan olvadozásait; Mecseki
kellemes discantojának Ihárosi kontráz, Talpárdi nagysága ajkai mozognak
s egy cseppet sem rösteli, hogy háta mögött a juhásza ugyanazon új
egeket reméli az újra megnyílt szemekkel, a melyeket ő. Kételkedés,
hitetlenség mind kívül maradt az erdő árkain. Férfiak, kik a század első
negyedében az anyatejjel, a levegővel, a könyvekből, a kathedrákból
szívták a Voltaire tanait: itt hisznek, remélnek.
Hogy ne hinne az ember, mikor két század magával énekli:
Nincs már szívem félelmére
Nézni sirom fenekére
Mert látom Jézus példájából…
Foly a köny az orczákon: mikép ne hinnének?
Dombay az éneklés alatt megtekintette az elébe helyezett könyveket, a
Pátróiné ajándékozta bibliát felnyitotta, és abból vette fel a leczkét:
Ezékiel XXXVII. 1–5.
«Lőn én rajtam az Úrnak keze, és vűn engemet lélekben a Jehova, és
helyheztete a völgynek közepette, mely tele vala csontokkal, melyek igen
megszáradtak valának,
«és monda énnekem: Embernek fia! vajon élnének-e ezek a tetemek? és
mondék: Uram Isten, te tudod!
«és monda énnékem: profétálj e tetemek felől, és mondjad ő nékik: ti
megszáradt tetemek, halljátok meg a Jehovának beszédét!
«ezt mondja az Úr ezeknek a tetemeknek: Imé én hozok tibelétek lelket és
éltek.»
*
Akkor betette a könyvet és szólani kezdett.
Mit beszélt, azt kivonatban sem közölhetjük. Olvasóink között lehetnek
papi férfiak is, kiknek az öregebbjei kemény birálat alá találnák venni
a kezdő pap első beszédét s ez által meggyöngítenék azt a hatást, melyet
a közönségre tett. De lehetetlen be nem látniok minden akadékoskodás
mellett is, hogy a leczke ügyesen volt választva kettős alkalomra. A
boldog feltámadás reményét erősíteni a tudomány kétkedéseivel szemben;
az anyag, a megszáradott csontok tehetetlenségét, semmivoltát a lélek
hatalmával vetvén egybe, kimutatni, hogy az anyag a halál, a lélek élet.
S végre gyöngéd művészettel a kondori közönség addigi állapotára s
mostani átalakulására alkalmazni a szent leczke utolsó szavait: «Imé én
hozok tibelétek lelket és éltek»; körülbelől ez volt elmélkedésének
vázlata.
A tanultabb urakat kellemesen lepte meg az ifjú szónok tapintatos
elocutiója. Attól tartottak, hogy pusztai közönség előtt levén
beszélendő, egészen ez együgyű elmékhez fogja alkalmazni tanítását; hogy
majd pattog, hatalmaskodik, vagy ríkat és érzeleg: s ime megbecsüli őket
s úgy szól hozzájuk, mint a kikről fölteszi, hogy bírják követni és
felbecsülni az ő lelke repülését. Ihárosi a megragadóbb helyeken
fölemelt fővel hordozta végig tekintetét a gyülekezeten, majd ismét
Mecsekire szegezte kihívó büszkeséggel. Ilyen papod legyen Mecseki!
A prédikáczió után a szent asztalhoz járúltak a hívek.
Legelőször lépett ki Csont Ábel, a főgondnok. A csontembert is
megszállta ama lélek, mely a szent leczkében volt említve. Keze
reszketett, rángatódzott, mikor a sákramentomi kenyeret fogadta, míg
torzonborz szakállán aláperdűlt a köny. Húsz éve már, mióta haragban van
a papokkal és e miatt templomot nem is láthatott belülről. Most ime az
Isten neki is mutat helyet, a hol leteheti fáradt lelke minden terhét.
Utána Talpárdi, Ámbár Lőrincz, Mecseki, Ihárosi, Dámán és még
egynehányan az előkelőbb nemes urak közül, talpig magyar diszköntösben,
mentésen, kardosan; azután a közrend, végre a szegénység, egész Lőcs
Jónásig és Kezesménes Lukácsig, lelki töredelemmel, igaz hálával
valamennyi.
Míg a lelkész a körben sorra vitte a szent jegyeket, az asszonyok ajkain
alázatos dallamban zendült a bűnbocsánatot váró remény:
«Mert nem azért vetted fel testünket,
Hogy megitélj bűnünkért bennünket…»
Mennyi bátorító van abban, mikor az ember _ezt_ mondhatja Istenének!
Dombay mondhatatlan részvéttel szemlélte ez alakokat. A sok daczos,
kevély, féktelen jellem, a kik vagyunk többé-kevésbbé mindnyájan, itt
meghajol egyetlen érzelem elborító súlya alatt mind. Míg a kenyeret és
bort osztotta, mindegyikhez intézett egy-egy emlékeztető szót Isten
beszédéből s mindegyiknek fejére küldött egy igaz áldást szívéből. Légy
megáldva, légy megszentelve.
A női közönség már nem alkotott olyan szép rendes kört, mint a férfiak.
Egy az, hogy az asszony, ha még oly igen meg van is hatva a töredelem és
alázat lelkétől, soha sem feledi méltóságát s biztosítani igyekszik mind
magának, mind köntösének a megillető tért; más meg az, hogy a nők
legalább is kétannyian voltak, mint a férfiak.
Ezért kettős, sőt hármas kört kelle alkotniok egymás mögött, mely miatt
egy kis tolongás és rendetlenség támadt. Nem nézték, ki a Mecsekiné, ki
Ámbárné, hogy előre bocsátanák; mindegyiknek volt igénye az elsőbbséghez
koránál, vagyonánál vagy nemzetségénél fogva. Így a szerényebbek vagy
bátortalanabbak a második vagy harmadik gyűrűben maradtak. Csak Pátróiné
és Talpárdiné asszonyok elsősége nem vonatott kétségbe.
A lelkész türelemmel várta végig a sorakozást, akkor elkezdette osztani
a szentségeket az első körben álló hölgyeknek, azután sort fogott a
második gyűrűn, majd a harmadikon; az első sorban állók vállain
keresztül szolgáltatván át. Néhol csak a kezet, néhol csak a három ujjat
látta, a mely reszketve nyúlt a kenyér után.
Miután a kelyheket is ekként sorban osztotta volna, visszatért a
szent-asztalhoz; meghajtotta fejét, imára kulcsolta kezét; maga volt
áldozandó.
A lelkész utolsó az áldozók között.
Az ének elhallgatott, a gyülekezet felállott, Dombay kezébe vette a
szent-kenyeret s megtörni készűlt.