SOPHOKLES.
*
OEDIPUS KIRÁLY
FORDÍTOTTA
CSIKY GERGELY.
HARMADIK KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1904.
SZEMÉLYEK.
Oedipus.
Pap.
Kreon.
Kar: thebai aggastyánok.
Tiresias.
Jokaste.
Korinthi követ.
Pásztor.
Hirmondó.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Laïos, Theba királya sok éven át élt Jokaste nejével gyermektelen
házasságban. A delphii Apollóhoz fordultak végre s tőle azon választ
nyerték, hogy gyermekök fog ugyan születni, de ez apjának gyilkosa s
anyjának férje lesz. Megszületett a gyermek; szülei a szörnyü jóslattól
való félelmökben egyik hű szolgájoknak adták át, hogy Kithæron hegyén
kitegye; de a szolga szánalomból nem veszíté el a gyermeket, hanem átadá
egy ismerős korinthi pásztornak, ki hazájába vitte s Polypos királynak
ajándékozta. A gyermektelen király örökbe fogadta a fiut, kit dagadt
lábáról Oedipusnak nevezett. A fiu, Polypos gyermekének tartva magát,
derék ifjúvá nőtt. Egy korinthi ember sértő szavára kételkedni kezdvén
származása felől, nem elégedett meg vélt szülei feleletével, hanem
Delphibe ment, bizonyosat hallani eredetére nézve. A jósda erről nem
világosítá ugyan fel, de azon választ adá, hogy egykor atyját megöli s
anyját nőül veszi.
Nehogy ez teljesüljön, nem mert visszatérni Korinthba, hanem idegen
földeken bolyongott szüntelen. Ez útja közben Daulia táján találkozott
Laïossal, kinek kocsisa a gyalog Oedipust durván félrelöké az útból,
miből verekedés támadt s Oedipus mind Laïost, mind kísérőit, egynek
kivételével, megölte. Nem sejtve atyját a megölt aggastyánban, tovább
haladt s Thebába érkezett hol a nép nagy zavarban és aggodalomban volt.
Mert a város kapuja előtt megjelent a sphinx, a felül szűz, alul
oroszlán alakú szárnyas szörnyeteg. Rejtett szavakat adott fel a város
lakóinak, s mindenkit meggyilkolt, ki hozzá közeledett, mert senki sem
tudta azokat megoldani. A királyi trón s az özvegy királyné keze volt
annak igérve, ki a várost megmenti e szörnyetegtől. Oedipus vállalkozott
erre. A sphinx e rejtett szót adá fel: «Mi az, mi reggel négy lábon,
délben kettőn, este hármon jár?» Oedipus megoldá: «Az ember» – s a
sphinx legyőzetve lebukott sziklájáról és a város megszabadult. Oedipus
elnyerte Jokaste kezét és Theba királyi trónját.
Több év mulva, midőn már négy gyermeke Polynikes, Eteokles, Antigone és
Ismene született e házasságból, az istenek megsokallták a vérbűnt és
fertőzetet, s pusztító dögvészt küldöttek a városra. A nép nagy
csoportokban tódult az oltárakhoz, szabadulásért könyörögve; Oedipus
pedig elküldé Kreont, Jokaste bátyját, Delphibe, hogy Apollótól kérjen
tanácsot e csapás megszüntetésére – s itt kezdődik a tragédia
cselekvénye.
OEDIPUS KIRÁLY
(A háttérben a királyi palota. Oldalt csarnokok, elül oltárok és
szobrok. A lépcsőkön aggastyánok és gyermekek, részint ülve, részint
állva; mindegyik kezében olajfalomb, melyet az oltár felé lehajtva
tartanak. A csoport közepén áll a pap. Oedipus kilép a palotából.)
OEDIPUS.
Oh, gyermekek, ős Kadmos[1] ifju sarjai,
Mért gyültök össze itt e lépcsők fokain,
Esdeklő lombot[2] tartva kezetek között?
A város tömjén illatával van tele,
Könyörgő ének, jajgató hang tölti be.
Nem más hirnök szájából vágyva hallani
Okát, magam jövék e helyre, gyermekek,
Én, Oedipus, a kit dicsőit minden ajk.[3]
(A paphoz.)
Mondd hát öreg, mert téged illet a beszéd
Ezek nevében, mily szándékkal ültök itt?
Féltek vagy kértek? Én mindenben kész vagyok
Segélyetekre lenni; mert kemény szivű
Volnék, ha ily esdeklés nem inditna meg.
PAP.
Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
Im, itt látsz minket, minden korból egyaránt,
Oltáraidnál: kisdedet, ki gyenge még
Nagy útra kelni, kor terhelte papokat,
Engem, Zeus áldozóját, s ifjaink színét;
A többi nép lombokkal ékesitve ül
A téreken, nagy Pallas kettős temploma[4]
Előtt, s Ismenos jósló hamvai felett.[5]
A város, láthatod magad, meg van nagyon
Rendülve, és nem képes felemelni már
Fejét a vérözönből, melybe sülyedett,
Pusztulva földje termékeny csiráiban,
Pusztulva a gulyákban és az asszonyok
Gyermektelen szülésiben;[6] reá rohant
A gyujtó isten, a borzasztó döghalál,[7]
S kiirtja Kadmos házát, a sötét pokol
Sóhajban és panaszban gazdagabb leszen.
Hozzád jövénk hát, én s e gyermekek velem,
Mert nem számitunk bár az istenek közé,
De emberek legelsejének gondolunk,
Az élet bajai s az ég csapási közt;
Ki eljövél s föloldád Kadmos városát
A szörnyü dalnok[8] szedte gyász adó alól,
Nem nyerve tőlünk semmiféle oktatást,
Sem utasítást; mert isten segélyivel
Váltád meg életünket, mondjuk s hiszszük ezt.
Most is tehát, hatalmas Oedipus király,
Esengve kérünk tégedet mindannyian,
Segits rajtunk, akár istennek ihlete,
Akár halandó ember oktatott reá:
Fel, emberek legjobbja, mentsd meg városunk,
Fel, vedd gondodba; mert e föld még szüntelen
Megváltónak hív régi buzgóságodért.
Ne emlékezzünk kormányodra úgy soha,
Hogy fölemelt előbb s elejtett azután!
Segitsd hát ismét biztosságra városunk:
A jó szerencse egykor hozzánk vezetett,
Hogy boldogságot hozz ránk: légy olyan megint.
Ha úr akarsz e honban lenni – mint vagy is –:
Inkább légy emberek, mint puszta föld felett;
Nem ér többé semmit sem a torony s hajó,
Ha elveszté a népet, mely lakója volt.
OEDIPUS.
Tudom, hogyan ne tudnám, szegény gyermekek,
Mily vágy hozott e helyre. Szenvedtek, tudom,
Mindnyájan; ámde bármennyit szenvedjetek,
Nem szenved úgy, miként én, egy sem köztetek.
Mert mindegyik gyötrelme egymagára szól,
S magáért szenved csak, nem másért; ám szivem
Egykép keserg miattam, értted s a honért.
Nem is álomból költ fel engem hangotok,
Mert sok könyet hullattam már, hígyétek el,
És sokfelé bolyongtak lelkem gondjai,
Mig feltaláltam sok fontolgatás után
Az egyetlen mentséget; sógorom Kreont,
Menœkeus szülöttét Phœbos pythoi[9]
Lakába küldém, hogy tanácsot kérjen ott,
Mily tettel, szóval válthatnám meg városunk?
És egybevetve távoztával e napot,
Aggódom már, hová lett? Mert hosszabb idő
Mult el azóta, mint ez útra kellene.
De majd ha megjő, hitvány lennék akkor én,
Nem téve mindent, mint az isten rendelé.
(Nehányan a paphoz lépnek s halkan szólnak hozzá.)
PAP.
Lásd, épen jókor szóltál erről, mert ezek
Kreon közelgését jelentik most nekem.
OEDIPUS.
Oh, nagy Apollo, bárcsak hozna ő nekünk
Oly jó szerencsét, mint a hogy szeme ragyog!
PAP.
Örömmel látszik jönni; másképen fejét
Nem koszorúzná ily gazdag babérfüzér.[10]
OEDIPUS.
Megtudjuk tüstént; hozzá juthat már szavam.
Testvér, Menœkeus fejdelmi gyermeke,
Mily jóslatot hozál az istentől nekünk?
(Kreon föllép.)
KREON.
Jót; mert úgy vélem, minden jó sikerre jut,
Ha a nehéz balvégzet is jó véget ér.[11]
OEDIPUS.
De mit mondott a jóslat? Mert szavad nem önt
Szivembe sem bizalmat, sem balérzetet.
KREON.
Ezek jelenlétében kivánsz hallani,
Avagy bemenni? Én szólásra kész vagyok.
OEDIPUS.
Beszélj előttök; több gyötrelmet szenvedek
Miattok, mintsem ennen életem miatt.
KREON.
Elmondom hát, mit hallék isten ajkiról.
Tisztán[12] kimondja nagy Phœbos király nekünk:
Üzzük ki a fertőztetést, melyet hazánk
Táplál ölében, s büntetlen ne hagyjuk itt.
OEDIPUS.
Minő engesztelés kell? Mily fertőzet ez?
KREON.
Száműzetés, vagy gyilkosságért gyilkolás,
Mert vér az, mely megfertőztette városunk.
OEDIPUS.
S mily ember sorsát érti isten jóslata?
KREON.
E föld fejdelme Laïos volt, oh király,
S te ő utána lettél városunk ura.
OEDIPUS.
Tudom hallásból; mert nem láttam őt soha.
KREON.
Ennek halálaért kell bosszut állni most
A gyilkosok felett, így rendelé az ég.
OEDIPUS.
Hol vannak ők? Hol lelhetjük fel biztosan
A régi bűnnek elmosódott nyomait?
KREON.
E honban, mondá. Ha kutatjuk, rájövünk,
De elszalasztjuk, ha nem ügyelünk reá.
OEDIPUS.
Hol lett a gyilkos áldozatja Laïos,
Házában, a mezőn, vagy idegen hazán?
KREON.
Azt mondá, jóslatért megy; ám lakába nem
Tért többé vissza, a mióta távozott.
OEDIPUS.
Nem látta sorsát hirmondó vagy útitárs,
Ki kérdésünkre választ adna biztosan?
KREON.
Meghaltak egyen kivül, a ki elfutott,
S a látottakból egyet tud csak mondani.
OEDIPUS.
Mit? egy dolog sok másnak a nyomára visz,
Ha kis reménysugárt gyujt szemeink előtt.
KREON.
Rablósereg támadt rá – mondja – és nem egy
Kéz gyilkolá meg, ám sokaknak fegyvere.
OEDIPUS.
De hogy mert volna erre vetemedni a
Rabló, ha innen[13] pénzzel föl nem bérelik?
KREON.
Igy látszott akkor. Ám hogy meghalt Laïos,
Nem volt, ki megboszulja sok bajunk között.
OEDIPUS.
S minő baj gátolá meg a fölfedezést,
Midőn királytok igy elveszté életét?
KREON.
A rejtélyes dalú sphinx vitt rá, hogy jelen
Bajunkra nézzünk, s hagyjuk el a titkokat.
OEDIPUS.
Magam fogom hát földerítni a homályt;
Mert méltó hozzád, méltó volt Pœboshoz is,
Hogy a halott emlékét így felköltitek;
Azért jogos, hogy én frigytársatok legyek,
Megbosszulván e hont s az istent egyaránt.
Hisz nem távol barátok érdekében, ám
Ennen magam javára sujtom ezt a bünt.
Mert bárki volt az, a ki őt meggyilkolá,
Kezével engem is le fog tán sujtani.
Amazt szolgálva magamon segitek igy.
Fel hát sietve gyermekek, távozzatok
E lépcsőkről, vigyétek el a lombokat;[14]
Más menjen, gyüjtse össze Kadmos népeit
E helyre; mindent megteszek most; mert az ég
Most fogja megmutatni: véd-e vagy lesujt?
PAP.
Oh, gyermekek, keljünk fel, hisz azért jövénk
E helyre, a mit ajka igér most nekünk.
Phœbos, ki ezt a jóslatot küldé, legyen
Megváltónk, s távoztassa tőlünk a csapást.
(Oedipus és Kreon a palotába, a nép másfelé távozik. A kar fellép.)
KAR.
Első versszak.
Oh, Zeus édes igéje, mi az, mit a thebai népnek
Kincses Pytho felől hozál?
Megfagy a vér ereimben’, szivem riadozva remeg fél,
Oh gyógyító delosi Pæan![15]
Félve lesem, mi parancsokat adsz nekem
Teljesítésre jelenben, vagy ha befutja körét az év,
Mondd, mi az, oh kit arany bizalom szüle, isteni szózat![16]
Első ellenversszak.
Hozzád fordulok, oh Zeus lánya, Athena először,
S hozzád, honvédő Artemis,
Ki ragyogó fénytrónodon ülsz a piacz gyürüjében,[17]
S te messzelövő nagy Apollo:
Hármas erővel, oh, védjetek engemet!
Hisz ti üzétek el egykoron innen a szörnyü csapás tüzét,[18]
Mely kiölé e hazát: legyetek segedelme ujonnan!
Második versszak.
Jaj nekem, ah! számtalan nyomor
Gyötri szivemet; a nép beteg,
S tehetetlen a gondolat arra,
Hol vegyen irt e bajára; nem érleli
Gyümölcsit a föld; a kinos vajudások
Nehéz gyötrelmei közt az anyák oda lesznek.
S száll egyik a másik után, sebesebben a tűznél,
Mint a repülő madarak raja, esteli
Isten sötét honába.[19]
Második ellenversszak.
Pusztul a nép számlálhatatlanul;
Elhagyatva fedik a föld szinét
A halált lehelő tetemek már;[20]
Hitvesek, őszbe borult anyák sora
Köriti emitt is, amott is az oltárt,
S zokogva kér segedelmet e szörnyü keservben.
Pæan dalával szomorún vegyül egybe panaszhang;
Nézz mi reánk szelid arczczal ujonnan, oh
Zeus aranyos leánya![21]
Harmadik versszak.
Üzd el a rettenetes Arest, ki pajzstalan közelg,[22]
S vadul kiáltva éget egyre engem,
Oh, üzd ki városomból messze tájra őt,
Vagy oda, hol Amphitrite
Nagy nyoszolyája zajlik,[23]
Vagy Thracia zord özönének
Sivatag honába.
Hiszen mit megkimél az éj,
Romba dönti azt a nap.
Hatalmas Zeus, atyám,
Sujtsd le mennyköveddel őt,
Oh, sujtsd le, te, ki az ég tüzét vezérled!
Harmadik ellenversszak.
Hozzád eseng szavam, oh te farkasirtó nagy király,[24]
Röpitsd ki arany ijad legyőzhetetlen
Nyilát segélyemül; gyuladj ki Artemis
Tűzlángja, mely Lykia
Hegyei közt bolyongasz;[25]
Meg téged, aranysövegű[26] és
Ittas arczu Bakchos,[27]
Hazám szülötte,[28] Mænadok
Társa,[29] téged kérlek én,
Rohanj az istenek
Közt legellenségesebb
Istenre,[30] jer lobogó szövétnekeddel![31]
(Oedipus föllép.)
OEDIPUS.
Imádkozol; s a mit kérsz, elnyered, ha rám
Hallgatva, teljesíted isten jósszavát,
Meggyógyul akkor és megkönnyebbül bajod.
Mint a jóslatban és a bünben egyaránt
Járatlan szólok; egymagamban nem sokat
Kutathatok ki, némi jel ha nem vezet.[32]
Legkésőbb jutva hát a polgárok közé,
Egész Kadmos népének im ezt hirdetem:
Akárki tudja köztetek, mily férfiú
Gyilkolta meg Laïost, Labdakos fiát,
Parancsolom, jelentsen mindent föl nekem.
Ne féljen attól, hogy talán önnönmagát
Vádolja majd be; mert nem éri semmi baj,
Csupán a várost hagyja el sértetlenül.
Ki meg talán egy idegenben ismeri
A gyilkost, el ne rejtse tőlem; mert reá
Nagy jutalom vár, és hálámban részesül.
De ha nem szóltok, s egyik-másik önmagát
Avagy barátját féltve, megvetné szavam:
Ime halljátok, mit teendek akkor én.
Megtiltom, hogy ez embert, bárki légyen is,
E földön, melyen mint király uralkodom,
Akárki befogadja, vagy szóljon vele,
Vagy részesítse őt az áldozatban és
Imákban, vagy megszentelt vizzel hintse meg;
Mindenki űzze el házából őt, miként
Mindnyájunk megfertőztetőjét; ezt adá
Tudtomra most isten pythói jóslata.
És én mindenben ez istennek s a halott
Királynak egykép hű frigytársaként teszek.
Reátok bizom, mindezt teljesiteni,
Érettem, istenért s e földért, mely kihal
Istentől elhagyottan és gyümölcstelen.
Ha nem jött volna istenektől e parancs,
Engeszteletlen hagyni a legjobb király
S ember halálát még akkor sem illenék.
Kutatni kell azt. Ámde most, hogy az enyém
A hatalom, mely az övé volt egykoron,
Enyém lett ágya és atyává tett neje,
S testvérekül neveznék egymást gyermekink,
Ha gyászos végzet ki nem irtja fajzatát:
Most hogy fejére nehezült a sors keze,
Én küzdöm érte ezt a harczot, mint saját
Atyámért, semmit kisérletlen nem hagyok,
A mig föl nem találom azt, ki megölé
A Labdakidát, Polydoros fajzatát,
Kadmos sarját, kit nemze ősi Agenor.[33]
Az istenekhez fordulok: ne adjanak
Sem termő földet, sem nejöktől magzatot
Azoknak, kik nem teljesítik szavamat;
A dögvész szálljon rájok s még rosszabb halál!
De a gyilkost megátkozom, bár egyedül
Tevé titokban, vagy többekkel frigyesen;
Fejezze be hitványul hitvány életét!
S ha tán házam lakója volt, s én tudva ezt,
Megtürtem tüzhelyemnél, szálljon mind reám
Az átok, melyet a gyilkosra mondtam én.
De nektek Kadmos népe, kik helyeslitek
Szándékomat, legyen Diké oltalmatok,
S az istenek áldása védjen szűntelen!
KAR.
A mint köt átkod, akként szólok, oh király!
Sem nem vagyok a gyilkos, sem nem mondhatom
Nevét; Phœbosnak, a ki ezt reánk bizá,
Lett volna dolga, fölfedezni a bünöst.
OEDIPUS.
Jól mondod; ám az embernek hatalma nincs,
Az istent arra birni, a mit nem akar.
KAR.
Mondok más módot, melyet jónak gondolok.
OEDIPUS.
Ha hármat is tudsz, ne habozz kimondani.
KAR.
Tudom, mit Phœbos isten lát, azt látja jól
A jós Tiresias is; megkérdezve őt,
Mindent legjobban megtudhatnál, oh király!
OEDIPUS.
Nem voltam én e tárgyra nézve sem hanyag;
Kreon szavára kétszer is meghívtam őt,
S csodálkozom, hogy oly sokáig elmarad.
KAR.
A többi hir bizonynyal kósza szóbeszéd.
OEDIPUS.
Mily szóbeszéd? Minden szót megvizsgálok én.
KAR.
Azt mondják, útasok vevék el életét.
OEDIPUS.
Hallottam én is; ám a tettre nincs tanú.
KAR.
Ha van szivében még egy szikra félelem,
Nem fog habozni, hallva szörnyü átkodat.
OEDIPUS.
Ki tenni nem félt, szótól meg nem rémül az.
KAR.
De van, ki fölfedezze: im az isteni
Jóst erre vezetik már, egyedül reá
Szállt emberek közt az igazság szelleme.
(Oedipus küldöttei föllépnek a vak Tiresiassal, kit egy gyermek kezén
vezet.)
OEDIPUS.
Tiresias, ki szellemeddel áthatod
Az égnek, földnek nyilt és titkos dolgait,
Tudod, bár nem látod szemeddel, mily nehéz
Kór gyötri városunkat; s egyedül te vagy,
Kiben fölleljük megváltóját, oh uram!
Mert Phœbos, mint tán mondák is követjeim,
Azt adja kérdésünkre válaszul, hogy úgy
Találhatunk csak szörnyü kórunk ellen irt,
Ha fölfedezve Laïos gyilkosait,
Halált mondunk reájok vagy száműzetést.
Ne sajnáld tőlünk hát a jóslatot, melyet
Madár szavából vagy máskép szerezhetél,
És mentsd meg városunkat, engem s tenmagad
Lemosva rólunk a vérbűn fertőzetét.
Benned reménylünk; hisz ki jót tesz ott, a hol
Hatalma s módja van rá, legszebben tesz az.
TIRESIAS (magában).
Ah, ah! mily iszonyú baj, tudni azt, minek
Tudása nincs javunkra. Jól ismertem ezt,
De feledém; máskép nem jöttem volna el.
OEDIPUS.
Mi történt? Mért jelensz meg oly kedvetlenül?
TIRESIAS.
Bocsáss lakomba vissza; könnyebb lesz a sors
Reád s reám is, ha tanácsomnak hiszesz.
OEDIPUS.
Nem jog szerint szólsz, s hálátlan vagy városunk
Iránt, mely táplált, megtagadva ezt a szót.
TIRESIAS.
Látom, hogy tenmagad javára sem leszen
Szavad; s nehogy hasonló érjen engem is –
OEDIPUS.
Az égre! el ne menj, ha sejted a valót;
Mindnyájan kérünk, lábaidhoz borulunk.
TIRESIAS.
Mindnyájan dőrék vagytok; nem szólok soha,
Nehogy feltárjam a te szörnyü bajodat.
OEDIPUS.
Mit hallok? Mindent tudsz és szólni nem akarsz?
S elárulsz minket, elveszíted a hazát?
TIRESIAS.
Nem foglak gyötreni sem téged, sem magam;
Mit faggatsz hasztalan? Tőlem meg nem tudod.
OEDIPUS.
Oh, rosszak roszsza! – mert haragra gyujtanád
A kősziklát is – nem fogsz végre szólani?
Ily érzéketlen és makacs maradsz tehát?
TIRESIAS.
Makacsságom fellázit; ám a tiedet
Nem látod; egyedül bennem találsz hibát.
OEDIPUS.
Ki az, kit föl nem ingerelne ily beszéd,
Hallván, miként veted meg városunk javát?
TIRESIAS.
Minden megjő, bár hallgatással fedjem is.
OEDIPUS.
Mi fog megjönni? Ezt kell épen mondanod.
TIRESIAS.
Nem mondok többet; most, ha tetszik, haragod
Törjön ki, bárha legdühöngőbb lánggal is.
OEDIPUS.
Bizony nem is fogom magamba fojtani
Dühömben azt, mit sejtek; tudd meg, rád esik
Gyanúm, te terveléd s tevéd meg ezt a bünt,
Csakhogy nem tenkezeddel; ha világtalan
Nem volnál, téged vádolnálak egyedül.
TIRESIAS.
Valóban? S én azt mondom, tartsd meg átkodat,
Melyet kimondál, s mától fogva ne beszélj
Többé soha e férfiakkal, sem velem,
Mert tenmagad vagy e föld bűnfertőzete.
OEDIPUS.
Hah! ily szót mersz arczomba dobni, szemtelen?
S azt véled, elkerülöd büntetésedet?
TIRESIAS.
Már elkerültem; mert igazság van velem.
OEDIPUS.
Ki oktatott rá? Csak nem jós-művészeted?
TIRESIAS.
Te, a ki kedvem ellen szólni késztetél.
OEDIPUS.
Mit? Mondd el ismét, jobban meg kell értenem.
TIRESIAS.
Nem értéd már meg? Vagy kisérteni akarsz?
OEDIPUS.
Nem értettem meg tisztán; mondd még egyszer el.
TIRESIAS.
Azt mondom, hogy te vagy a gyilkos, kit kutatsz.
OEDIPUS.
Nem fogsz másodszor boszulatlan sérteni.
TIRESIAS.
Mást mondjak hát, hogy még nagyobb haragra gyúlj?
OEDIPUS.
Mondhatsz akármit; hasztalan fogsz szólani.
TIRESIAS.
Szeretteidhez, mondom, öntudatlanul
Gyalázat fűz, s nem látod, meddig sülyedél.
OEDIPUS.
És mindig boszulatlan szólsz így, azt hiszed?
TIRESIAS.
Igen, ha megvan az igazság ereje.
OEDIPUS.
Megvan, de nem te benned; mert világtalan
Vagy szemre, fülre és lélekre egyaránt.
TIRESIAS.
Boldogtalan! szememre hányod azt, a mit
Mindenki nemsokára rád fog mondani.
OEDIPUS.
Ej szállt reád, nem árthatsz többé sem nekem,
Sem másnak, ki a napvilágot látja még.
TIRESIAS.
Nem általam hoz végzeted bukást reád;
Elég erős Apollo, az ő gondja ez.
OEDIPUS.
Kreon gondolta ezt ki, vagy te egymagad?
TIRESIAS.
Kreon nem hoz reád bajt, csak te egy magad.
OEDIPUS.
Kincs, hatalom, müvészet, mely felülmulod
A versengő élet minden művészetét,[34]
Oh, mily irígység jár nyomodban szüntelen,
Ha már e trónomtól is, mely kéretlenül
Jutott ajándékkép a várostól nekem,
Kreon, e régi és hűséges jó barát,
Alattomos cselekkel vágy megfosztani,
Fölbérelvén ez álnok bűvészt ellenem,
E csalfa szemfényvesztőt, a kinek szeme
Csak nyereségét látja, ám jóslásra vak.
Ugyan mondd hát, miben mutathatsz jóserőt?
Midőn itt volt a szörnyeteg dalos, miért
Nem tudtad a polgárokat megmenteni?
Mert minden jött-ment nem tudá megoldani
A rejtett szót, nem; jóstehetség kelle ott,
Melyet madárjelekből meg nem tanulál,
Isten sem ihletett meg; ekkor jöttem én,
S elnémítám őt, én, tudatlan Oedipus,
Értelmem által, nem madárjelek szerint;
Én, kit te megbuktatni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
S én azt reménylem, téged és bűntársadat
Meg fog rikatni ez engesztelés.[35] Ha nem
Volnál ily vén, megkeserülnéd szándokod.
KAR.
Nekünk úgy látszik, hogy harag sugallta csak
Ennek szavát, s a tiedet is, Oedipus,
Pedig nincs erre szükség, inkább lássuk azt,
Mint oldjuk meg legjobban isten jóslatát.
TIRESIAS.
Habár király vagy, abban egyenlők vagyunk,
Hogy megfeleljek; van jogom rá nékem is.
Mert Loxiasnak[36] szolgálok csak, nem neked;
Kreonra sem szorultam, hogy védőm legyen.
Kimondom hát, mert gúnyolád vakságomat:
A te szemed lát, s mégsem látod, mennyire
Sülyedtél, mily helyen vagy és kivel lakol.
Tudod, kitől születtél? Ellensége vagy
Élő s holt kedvesidnek öntudatlanul.
Apádnak és anyádnak kettős átka fog
Ez országból kiüzni téged egykoron,
S ki napfényt látsz most, akkor éj borul reád.
Hol van Kithæron,[37] hol a rév mely csakhamar,
Nem fogja visszhangozni jajgatásodat,
Ha megtudod, mily zátonyos part volt a nász,
Hová szerencsésen hajózva eljutál?
És nem látod még más bajoknak tengerét,
Mely rád és gyermekidre fog zúdulni majd.
Most hát gyalázd Kreont, szidalmazd ajkamat;
Hisz nincs e földön emberek közt senki sem,
Ki iszonyúbban vész el, mint te egykoron.
OEDIPUS.
Meddig hallgassam még az ily beszédeket?
Nem lesz vesztedre? Nem sietsz már? Nem akarsz
Házadba térni és elhagyni e helyet?
TIRESIAS.
Ha nem hivatsz, nem jöttem volna én ide.
OEDIPUS.
Ha tudhatom, hogy ily botorságot beszélsz,
Bizony nem is hivatlak hozzám tégedet.
TIRESIAS.
Botor vagyok szerinted, ámde szüleid
Szemében, kiktől éltet nyertél, bölcs valék.
(Távozni akar.)
OEDIPUS.
Mi ez? Maradj! Mily ember adta éltemet?
TIRESIAS.
E mai nap szül és veszít el tégedet.[38]
OEDIPUS.
Mily rejtelmekben és homályosan beszélsz.
TIRESIAS.
Rejtett szavakhoz nem legjobban értesz-e?
OEDIPUS.
Vesd csak szememre azt, mi fényt hozott reám.
TIRESIAS.
Épen szerencséd tette tönkre éltedet.
OEDIPUS.
Mit bánom én, ha csak megmentém e hazát.
TIRESIAS.
Megyek hát; és te gyermekem jövel, vezess.
OEDIPUS.
Igen, vezessen el; jelenléted zavar,
Mig eltávozván, nem fogsz többé gyötreni.
TIRESIAS.
Megyek, de halld, mért jöttem; mert nem rettegek
Arczodtól, nincs hatalmad életem fölött.
Kimondom hát: ez ember, kit régen kutatsz,
Hirdetve, fenyegetve, – Laïos gyilkosa
Itt van, s azt vélik róla most, hogy idegen
Bevándorolt, de nemsokára thebai
Szülöttnek ismerik fel, s nem lesz öröme
E változásban; koldus lesz, ki dús vala,
Vak lesz, ki látott, s vándorbottal idegen
Országokban fog számüzetve bolygani.
Kitűnik majd, hogy önnön gyermekeinek
Testvére s atyja, és az asszonynak, kitől
Éltét vevé, szülötte s férje egyaránt,
Vérfertőző és apagyilkos. Menj be hát,
S gondolkozzál felőle; és ha lelsz hazug
Szót benne, mondd, hogy elhagyott a jóserő.
(Tiresiast a gyermek elvezeti. Oedipus a palotába megy. A kar egyedül
marad.)
KAR.
Első versszak.
Kiről jelenté a pythói szikla jósigéje,
Hogy vértől ázott kezeit e szörnyü tettre nyujtá?
Szökjék rohanó vihar
Szárnyán sebesebben a
Futó paripánál.
Ime Zeus fia mint rohan ellene már,
Tüzes ostora van boszuló keze közt;
S léptét a halál vad
Szellemei kisérik.
Első ellenversszak.
Parancsot ád hó boritotta Parnass orma immár,
A szó felhangzott, a bűnös nyomát kutassa minden.
Mint űzött bika bolyg talán
Erdők vadonán, avagy
A szirtüregekben,
Egyedül, szomorún, nyomorogva szegény,
S fut a jóslat elől, mely a föld közepén[39]
Hangzik, s a bolyongót
Üzi örök erővel.
Második versszak.
Rettenetest, rettenetest
Jósol a bölcs látnoki szó:
Elhagy a kétség, el a hit,
És agyam eszméje megáll.
Sürü éj árnya borult
Arra, mi volt, s arra, mi van.
Soha sem, most sem, előbb sem
Hallottam a harczról, Polybos[40]
Gyermeke s a Labdakidák közt;
Van-e próba, bizonyság, mely elég biztos, erős,
Letiporni dicső hírét a királynak,
Hogy boszulója legyek a titkos halálnak,
Mely orozva lesujtá a Labdakidát?
Második ellenversszak.
Ismeri jól, ismeri Zeus
S Phœbos az ember szive mély
Titkait, ám helytelen azt
Mondani, hogy emberi jós
Szeme jobb, mint az enyém.
Mert tudomány s ész diadalt
Ül ugyan más tudományán,
De nem hiszem a vádszavakat,
Mig csak a tett nem bizonyitja.
Ime láttuk a szárnyfedte leány[41] ellen a bölcs
Erejét s tudományát, melylyel a várost
Megszabaditva, e hont üdvére vezérlé:
Soha sem fogom én rossznak mondani őt.
(Kreon föllép.)
KREON.
Polgárok, értesülvén, hogy mily iszonyú
Dolgokkal vádol engem Oedipus király,
Ime, jövök leverten; mert ha azt hiszi,
Hogy tőlem tettel vagy beszéddel valami
Kárt szenvedett jelen gyötrelmeink között,
Úgy nem vágyódom többé, ilyen vád alatt.
Sokáig élni. Nem csekély a szenvedés,
Melyet viselnem kell e megszólás miatt;
A legnagyobb kín lesz reám, ha városunk
S te rossznak vélsz, s barátim rossznak tartanak.
KAR.
Talán inkább csak a felingerült harag
Sugá e vádat, s nem józan megfontolás.
KREON.
Miből tűnt az ki, hogy tanácsom biztatá
A jós ajkát hazug szavakra ellene?
KAR.
Igy mondá. Hogy mily értelemben, nem tudom.
KREON.
S nem volt zavart értelme és tekintete,
Midőn kimondá ezt a vádat ellenem?
KAR.
Azt nem tudom; uralkodóknak tetteit
Vizsgálni nem szokásom. Itt jön ő maga.
(Oedipus föllép.)
OEDIPUS.
S te itt vagy? Mily orczával jösz e hely felé?
Hogy mersz házamba lépni, a ki életem
Ellen meréd emelni gyilkos kezedet,
És nyiltan elrabolni készülsz trónomat?
Az égre, mondd, gyávának véltél engemet,
Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd?
Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet,
Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani?
Nem inkább esztelenség a te szándokod,
Pénz és barátok nélkül vágyva trón után,
A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?
KREON.
Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul
Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.
OEDIPUS.
Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok
Reád; mert ellenséget lát benned szemem.
KREON.
Ép e felől hallgasd meg szavamat.
OEDIPUS.
Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.
KREON.
Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés
Dicsőségedre válik: helytelen hited.
OEDIPUS.
Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül
Illetheted sértéssel: helytelen hited.
KREON.
Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes;
De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?
OEDIPUS.
Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy
Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?
KREON.
Ez most is véleményem változatlanul.
OEDIPUS.
És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –
KREON.
Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.
OEDIPUS.
Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?
KREON.
Hosszú nagy évek teltek el azóta már.
OEDIPUS.
S a jós gyakorlá akkor is művészetét?
KREON.
Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.
OEDIPUS.
S azon időben említett-e engemet?
KREON.
Nem, legalább jelenlétemben sohasem.
OEDIPUS.
S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?
KREON.
Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.
OEDIPUS.
S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?
KREON.
Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.
OEDIPUS.
De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –
KREON.
Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.
OEDIPUS.
Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha
Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.
KREON.
Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e?
De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.
OEDIPUS.
Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.
KREON.
No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?
OEDIPUS.
E kérdésedre tagadást nem mondhatok.
KREON.
És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?
OEDIPUS.
A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.
KREON.
S nem állok én mind harmadik mellettetek?
OEDIPUS.
Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.
KREON.
Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém.
Először is, nézd: hol van az, ki félelem
Között akarna inkább trónon ülni, mint
Békén pihenni épen oly hatalmasan?
Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király
Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét;
És ilyen minden józanul gondolkodó.
Most nyugton élek s tőled megvan mindenem;
Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király.
Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem,
Mint gondtalan uralkodás és hatalom?
Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én,
Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat.
Most minden ember szivesen lát, üdvözöl,
S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul;
Mert ettől függ kéréseik jó sikere.
Mért veszteném el mindezt a király czimért?
Nem vetemül ily rosszaságra józan ész.
Soha sem voltam én ily szándék embere,
Nem is segitnék ebben másokat soha.
Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad,
Hogy híven meghozám-e isten jóslatát;
S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen
Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad
Itéletével, én is hozzá járulok.
De zavaros gyanuból vádat ne emelj.
Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod
A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó.
Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem,
Saját éltének legszebb kincsét dobja el.
Idővel mindezt biztosan megtudhatod;
Mert az idő mutatja csak ki az erényt,
Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.
KAR.
Jó volt beszéde annak, ki elesni fél,
Király! A gyors itélet nem jár biztosan.
OEDIPUS.
Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető,
Részemről is szükséges gyors határozás.
Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát,
S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.
KREON.
Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?
OEDIPUS.
Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.
KREON.
De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.
OEDIPUS.
Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?
KREON.
Mert látom, nincs eszed.
OEDIPUS.
Saját javamra van.
KREON.
Az én javamra is legyen.
OEDIPUS.
Gonosztevő!
KREON.
De ha tévednél?
OEDIPUS.
Tenned kell parancsomat.
KREON.
Nem, ha rosszul parancsolsz.
OEDIPUS.
Oh, én városom!
KREON.
Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.
KAR.
Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején
Látom Jokastét házából közelgeni;
Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.
(Jokaste föllép.)
JOKASTE.
Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok!
E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek,
Az ország ily bajában egymást bántani?
Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza?
Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?
KREON.
Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül
Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.
OEDIPUS.
Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt,
Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.
KREON.
Haljak meg átkozottan és boldogtalan,
Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.
JOKASTE.
Az istenekre, hígy szavának, Oedipus;
Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét,
Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.
KAR.
Versszak.
Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!
OEDIPUS.
Miben kivánod tennem azt?
KAR.
Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.
OEDIPUS.
Tudod, mit kivánsz?
KAR.
Jól tudom.
OEDIPUS.
Beszélj tehát.
KAR.
Alaptalan gyanúból el ne itéld
A hű barátot, a kit szent eskü véd.
OEDIPUS.
Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat
Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.
KAR.
Az istenek legelsejére, nagy
Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el
Az ég s emberek, ha ez szándokom.
Ámde kín tépi bús szivemet
E honnak szenvedésein, ha még
Ti is tetézitek a régi bajt.
OEDIPUS.
Menjen tehát, bár menthetetlenül halál
Vagy szégyenítő számüzés vár is reám.
Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet
Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.
KREON.
Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd,
Magadnak lész terhére. Ily természetek
Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.
OEDIPUS.
Nem hagysz el hát, nem távozol már?
KREON.
Távozom;
Te félreismersz, itt a régi maradok.[42]
(El.)
KAR.
Ellenversszak.
Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?
JOKASTE.
Előbb tudnom kell, mint esett?
KAR.
A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.
JOKASTE.
Mindkettejök részéről?
KAR.
Ugy van.
JOKASTE.
És mi volt?
KAR.
Legyen elég, elég sok bajunk között;
Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.
OEDIPUS.
Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod,
Lenézed, eltompitni akarod szivem.
KAR.
Király, mondám nem egyszer, ime halld:
Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen,
Ha elhagyva megtagadnálak én
Tégedet, ki nyomor s baj közül
Kimentéd egykor drága honomat;
Vezéreld most is üdvre, mint tudod.
JOKASTE.
Az istenekre mondd el, oh király, nekem,
Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?
OEDIPUS.
Elmondom, mert ezeknél[43] többre tartalak;
Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.
JOKASTE.
Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?
OEDIPUS.
Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.
JOKASTE.
Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?
OEDIPUS.
Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert
Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.
JOKASTE.
Vesd el most annak gondját, a mit emlitél,
S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek
Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát.
Bizonyságát rövid szavakban ime halld:
Laïos király jós mondatot vett egykoron,
Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól,
Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia,
Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét.
S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton
Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt;
Fiát pedig, ki életének harmadik
Napját sem látta, megkötött lábakkal és
Más ember által zord hegyen kitéteté.
És igy Apollo nem tölté be jóslatát,
Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa,
Laïos sem gyermekétől nyerte a halált.
Pedig mindezt előre hirdeté a jós!
Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar
Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.
OEDIPUS.
Mint megzavarja, megrendíti lelkemet
A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.
JOKASTE.
Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?
OEDIPUS.
Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy
Hármas keresztuton ölték meg Laïost.
JOKASTE.
Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.
OEDIPUS.
És mely vidéken érte őt e baleset?
JOKASTE.
Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia
És Delphi útja egyesül azon helyen.
OEDIPUS.
És mily hosszú idő mult el azóta már?
JOKASTE.
Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez
Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.
OEDIPUS.
Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?
JOKASTE.
Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?
OEDIPUS.
Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata
Laïosnak, mily előre haladott kora!
JOKASTE.
Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei,
S alakja tőled nem nagyon különbözött.
OEDIPUS.
Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én
A szörnyü átkok árját öntudatlanul.
JOKASTE.
Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!
OEDIPUS.
Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós;
De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.
JOKASTE.
Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.
OEDIPUS.
Csekély kiséret volt mellette, vagy talán
Miként királyhoz illik, számos fegyveres?
JOKASTE.
Öten voltak mindössze és ezek között
A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.
OEDIPUS.
Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt,
Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?
JOKASTE.
Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.
OEDIPUS.
Vajon most is jelen van még a házban ő?
JOKASTE.
Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide,
S a trónon téged látott s halva Laïost,
Esengve kére, megragadva kezemet,
Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt,
Hogy a várostól mentől távolabb legyen.
El is bocsátám; mert akármily szolga volt,
Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.
OEDIPUS.
Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?
JOKASTE.
Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?
OEDIPUS.
Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat
Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.
JOKASTE.
El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok
Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.
OEDIPUS.
Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim
Eddig jutottak már. Ki volna kívüled,
Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat?
Atyám korinthi Polybos volt, és anyám
A dorisi Merope. Legnagyobb valék
Én ott a polgárok közt, miglen oly eset
Történt velem, mely méltán meglepett ugyan,
De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt.
Egy ember, lakománál, borozás között,
Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett.
Csak nehezen tartottam vissza e napon
Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet,
Kik e sértésért nagy haragra gyultanak
Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki.
És én elégedett voltam velök; de még
Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire.
Szülőim tudtán kivül elmenék tehát
Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott
Válaszra abban, a miért jövék; de más
Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki,
Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld
Szinére elviselhetetlen fajt hozok,
S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek.
Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán
A csillagok szerint mértem ki, merre van
Korinth vidéke,[44] hogy ne lássam magamon
Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot.
S tovább haladva eljuték a tájra, hol
– Miként te mondád – meggyilkolták a királyt.
Midőn a hármas úthoz már közel valék,
Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal
Csikóktól vont szekéren olyan férfiú,
Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga
Az aggastyán erővel félre űztenek.
Én haragomban megütöttem a kocsist,
Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt,
S kilesve, a mint a szekérhez érkezém,
Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.[45]
De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen
Reá sujték botommal, és ő a szekér
Öléből tüstént fejtetőre kibukott;
Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán
Rokonság van ez idegen s Laïos között,[46]
Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam,
Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek?
Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem;
Elűzi házából mindenki. S én magam
Mondám fejemre ezt az átkot, senki más.
A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim,
Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz?
Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el
Kell innen futnom, nem szabad enyéimet
Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat,
Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost
Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt.
Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi,
Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám?
Soha, soha ne lássam többé e napot,
Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el
Az emberek szeméből, hogysem magamon
Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.
KAR.
Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig
Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.
OEDIPUS.
Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt
Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.
JOKASTE.
És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?
OEDIPUS.
Megmondom. Ha megegyezik azzal szava,
A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.
JOKASTE.
Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?
OEDIPUS.
Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak,
Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily
Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt;
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha csupán egy vándorról fog szólani,
Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.
JOKASTE.
Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan,
És nem lehet, hogy visszavonja most szavát;
Mert az egész nép hallá, nem csak én magam.
De ha első szavától el is térne tán,
Mégsem derítené fel bizton, oh, király,
Laïos halálát; hisz kimondá Loxias,
Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia.
És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt,
Mert már előbb elveszté önnön életét.
Azért bizony sem erre, sem amarra nem
Tekintenék én többé jóslatok miatt.
OEDIPUS.
Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit
E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.
JOKASTE.
Azonnal érte küldök, s most menjünk haza.
Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.
(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)
KAR.
Első versszak.
Oh, vajha sorsom lehetne,
Szüntelen megóvni ajkam s tetteim
Szent tisztaságát, mint az égi törvény
Rendeli, mely mennyei fény
Ölén született, s egyedül Olympos
Volt atyja, nem emberi
Múló akarat szülé,
S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály.
A nagy isten élteti azt s nem évül el.
Első ellenversszak.
A büszkeség zsarnokot szül;
És ha dőrén felfuvalkodván, magát
Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó,
S fölhatol a legmagasabb
Oromra: lehull onnan mély nyomorba,
Honnan soha nem viszik
Ki lábai. Ám az ég
Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.[47]
A nagy isten volt s marad útamon vezér.
Második versszak.
Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el,
Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg,
Azt érje a végzet átka,
Gőgje büntetéseül,
Ha jogtalan hasznot keres magának,
A bűnnek útjain halad,
S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen.
Az ily bünös keble hogy maradna ment
A boszú sujtó nyilától?
Mert ha ily tett is jutalmat érdemel:
Miért az imádság?
Második ellenversszak.
Nem megyek áhítattal én a földközép[48] felé soha,
Olympia[49] szent helyére, Abæ[50] templomába sem,
Ha nem teljesül e jóslat
Az egész világ előtt.
Mindenható Zeus – hogyha joggal illet
E név – ki mindenek fölött
Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled!
Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott,
Megvetésnek tárgya lett már,
És Apollo fénye nem ragyog sehol,
Eltűnik a szentség.
(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s
illatszereket hoznak.)
JOKASTE.
Országnagyok, azt gondolám, az istenek
Szent templomába térek, felajánlani
E koszorúkat és ez illatszereket.
Tulságosan kinozza Oedipus szivét
Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg,
Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,[51]
Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.
(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta
tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)
Mivel tanácsom rajta semmit sem segit,
Lykeios Phœbos[52] (mert te vagy legközelebb)
Ez áldozattal kérve hozzád fordulok:
Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól;
Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
Kormányosát mily félelem bénitja meg.
(A korinthi követ fellép.)
KÖVET.
Megtudhatnám-e tőletek, idegenek,
Hol lelhetem föl Oedipus király lakát?
Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.
KAR.
Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény!
S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.
KÖVET.
Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok
Között, e férfiúnak áldott hitvese.
JOKASTE.
Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen,
Méltó vagy rá e szives óhajtásodért;
De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?
KÖVET.
Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.
JOKASTE.
Minő hir az? Kinek részéről küldetél?
KÖVET.
Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok,
Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.
JOKASTE.
De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?
KÖVET.
Királyunkká akarják őt választani
A földszoros[53] lakói; igy beszélik ott.
JOKASTE.
Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?
KÖVET.
Nem többé; sirba rejté őt már a halál.
JOKASTE.
Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?
KÖVET.
Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.
JOKASTE (egyik hölgyéhez.)
Leányom, menj sietve tudtul adni ezt
Uradnak. És ti, istenek jóslatjai,
Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került,
Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most
A sors vevé el életét, nem Oedipus.
(Oedipus fellép).
OEDIPUS.
Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért
Hivattál ki a palotából engemet?
JOKASTE.
Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová
Jutott az istenek felséges jóslata.
OEDIPUS.
Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?
JOKASTE.
Korinth földéről érkezik, jelentve hogy,
Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.
OEDIPUS.
Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.
KÖVET.
Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom,
Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.
OEDIPUS.
Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?
KÖVET.
Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.
OEDIPUS.
Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.
KÖVET.
S a kóron kívül élte hosszú évei.
OEDIPUS.
Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem,
A jós Pytho oltárát és a madarak
Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák,
Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime,
A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok,
Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg,
Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált.
Hades keblében nyugszik Polybos, vele
A sirba szálltak e hivságos jóslatok.
JOKASTE.
Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?
OEDIPUS.
Mondtad; de engem megzavart a félelem.
JOKASTE.
Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.
OEDIPUS.
Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?
JOKASTE.
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet.
Azért anyád nászától egy cseppet se félj;
Sok ember látta már álmában önmagát
Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi,
Az könnyedén átéli földi napjait.
OEDIPUS.
Helyes beszédnek mondanám minden szavad,
Ha már anyám nem volna életben; de mert
Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.
JOKASTE.
Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.
OEDIPUS.
Elismerem; de az élőtől rettegek.
KÖVET.
Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?
OEDIPUS.
Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.
KÖVET.
S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?
OEDIPUS.
Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!
KÖVET.
Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?
OEDIPUS.
Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias,
Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és
Atyám vérét ennen kezemmel ontanom.
Ezért távoztam régtől fogva messzire
Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig
Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.
KÖVET.
S ettől való féltedben számüzéd magad?
OEDIPUS.
Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!
KÖVET.
Miért ne oldjalak fel téged, oh, király,
E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.
OEDIPUS.
Bizonynyal méltó hála jutna részedül.
KÖVET.
Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron
Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.
OEDIPUS.
Szülőimhez nem térek vissza én soha.
KÖVET.
Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!
OEDIPUS.
Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!
KÖVET.
Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.
OEDIPUS.
Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.
KÖVET.
Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?
OEDIPUS.
Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.
KÖVET.
Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?
OEDIPUS.
Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?
KÖVET.
Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.
OEDIPUS.
Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?
KÖVET.
Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.
OEDIPUS.
Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?
KÖVET.
Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.
OEDIPUS.
De mért mondott hát gyermekének engemet?
KÖVET.
Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.
OEDIPUS.
S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?
KÖVET.
Hosszú gyermektelenség birta erre őt.
OEDIPUS.
S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?
KÖVET.
Kithæron erdős völgytorkában leltelek.
OEDIPUS.
S miért vevéd ezen vidékre útadat?
KÖVET.
A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.
OEDIPUS.
Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?
KÖVET.
S azon időben megmentőd is, gyermekem.
OEDIPUS.
Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?
KÖVET.
Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.
OEDIPUS.
Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?
KÖVET.
Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.
OEDIPUS.
Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!
KÖVET.
E balszerencse adta aztán nevedet.
OEDIPUS.
Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!
KÖVET.
Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.
OEDIPUS.
Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?
KÖVET.
Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.
OEDIPUS.
Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?
KÖVET.
Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.
OEDIPUS.
Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?
KÖVET.
Igen, ezen királynak volt ő pásztora.
OEDIPUS.
És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?
KÖVET (a karhoz).
Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.
OEDIPUS.
Ti, kik mellettem álltok valamennyien,
Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri,
S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt?
Beszéljetek; most jő napfényre a titok.
KAR.
Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az,
Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd
Jokaste legjobban meg tudná mondani.
OEDIPUS.
Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit
Behívatánk, és, az kiről emez beszél?
JOKASTE.
Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele?
Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.
OEDIPUS.
Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
Ne hozzam napvilágra származásomat.
JOKASTE.
Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.
OEDIPUS.
Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint
Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.[54]
JOKASTE.
Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.
OEDIPUS.
Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.
JOKASTE.
Én jót akarva legjobbat tanácsolok.
OEDIPUS.
E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.
JOKASTE.
Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!