János _olvassa a levelet_… «Fel ne menj addig a szobádba, amíg velem nem
beszéltél…»
_Mima megjelenik. Nagy köpenye alatt táncosnőnek öltözve, félmeztelenül.
Erősen kifestve. Szép és vad._
Mima. Én vagyok. Én írtam. Én hoztam. Én várlak. Agyonlövöm magam, ha
felmégy a nászéjszakára. Gyere azonnal velem.
János. Egyetlenem! Hiszen azért jöttem ide utánad Párisba. Azért
csaltam, azért hazudtam, azért nősültem… hát persze, hogy jövök hozzád!
Mima. De most rögtön.
János. Most rögtön? Szívem. Délben volt az esküvőm, most értünk ide… az
első este… az első éjszaka…
Mima. Éppen azért.
János. Dehát hogy képzeled ezt!
Mima. Kint vár az autotaxim. Velem jössz a Tabarinbe. Én ott táncolok
neked, aztán addig isszuk a pezsgőt és az édes pálinkát, amíg az
eszméletünk bírja, akkor eljössz hozzám és felrepülünk az égbe.
_Hirtelen_. Ne mondd cicám, hogy ezt nem lehet, mert ebben a pillanatban
agyonlőlek és rögtön magamat. _Revolvert csillogtat._ Most olyan
rettenetesen szenvedek, mint még soha életemben. Ne mozdulj. Ne felelj.
Ez a szűzlány olyan szép, hogy megbolondulok, ha rágondolok. A hangját
hallottam, ahogy beszélt veled. Olyan szerelmes beléd, mint én. Érzéki
kutya, éhes lány, most láza van fönt a szobában, úgy vár téged. De te
nem mégy hozzá. Te velem jössz.