Költő _hirtelen_. Csak?
Palmyra. Ülj le szépen ide mellém. Oly rég akarom ezt már neked
megmondani. _A szájához nyul._ Nézd, vérzik a szám. Csupa vér.
Költő. Lecsókolom róla! _Nekiugrik_.
Palmyra. Ne, ne! Fáj! Maradj nyugton. Ez most jó alkalom megmondani,
amit akarok. _Sírni kezd._ Olyan boldogtalan vagyok!
Költő. Miért?
Palmyra. Mert csak erre kellek neked.
Költő. Mire?
Palmyra. Csak erre az érzékiségre.
Költő. Csak erre? Hát nem szeretlek?
Palmyra. Szeretsz! De ahányszor együtt vagyunk, az első pillanatban
rámveted magadat mint egy tigris. Én még veled soha egy félórát nem
beszéltem, mindjárt nekemjössz és összeharapsz és megeszel… mikor én
olyan boldog volnék, ha a lelkedet is érezném… Ha beszélnél velem az
életedről, a gondolataidról, a bánatodról…
Költő. A bánatomról… mikor így ülsz, hogy térdig látni ezt a szép
lábadat, ezt a karcsut… _elébeborul_… hiszen vérbeborul a szemem, olyan
őrjítő… _átöleli a térdét._
Palmyra _sírva_. Ne, ne! Látod, ez az! Látod, csak a testemet szereted!
_Zokogva rugdalódzik._
Költő. Nézd csak, hogy rugdalódzik a kis makrancos. _Mellé ül, lefogja…_
Ejnye, milyen erős… _dulakodik vele_… ejnye, de haragszik most. Ilyenkor
kell megfékezni, lefogni, szerelemmel legyűrni az ilyen dühös kis
vadmacskát! _Lefogta és csókolja._
Palmyra _védekezik_. Ne, ne! Albert! Egy szót, egy jó szót… Csak
egyszer, csak egyszer egy csöndes pillanatot, hogy a válladra hajthassam
a fejemet… _megteszi_… mint egy szomorú gyerek, így… és most csöndesen
beszélj velem, beszélj, taníts, oktass, nemesíts… jó akarok lenni…
hozzád méltó… tanulni tőled… és nézd… te küzdesz az életben… annyi
irígyed van… mondd el nekem a bajaidat, hogy vigasztalhassalak.
Költő _a haját szagolva_. Milyen illatos a hajad! Valami speciális,
vadító illata van a hajadnak. Meg kell ettől bolondulni.
_Vadul megkapja a fejét, csókolja a haját._
Palmyra. Ne ezt! Egy jó szót! Én meghalok abba, hogy nem lehetek a
barátod! _Sír_. A költő… a bús versek költője nem adja a lelkét… Pedig
azért szeretlek!
Költő _közelről néz az arcába_. Mért ilyen vérpiros a szád… mért ilyen
forró… mért ilyen duzzadt… _Vadul csókolja._
Palmyra _sírva_. Az édesanyád meghalt… nem is mondtad meg. Pedig
istenem… a könnyeidet letörölni, anyád helyett anyád lenni…
Költő. Mért szomorítsalak?
Palmyra. Ide se jöttél akkor.
Költő. A temetés után fáradt voltam.
Palmyra. Épp azért, pihenni, nálam.
Költő. Pihenni, nálad? Fáradtan jönni hozzád? Te égő, forró, te piros,
te tűzparázs, te… te… _Nekiugrik_.
Palmyra _sikoltva_. Nem ez kell! Nem ez kell! Én kétségbe vagyok esve!
Én megölöm magamat! _Keservesen zokog._
Költő _nagyon érzékien_. Most… most… milyen tragikusan szép, mikor így
zokog! Hát van-e istenibb perc, mint ezt a kis zokogó állatot csókkal
elhallgattatni, megnyugtatni, felvidítani, felforralni… Amíg nem zokog,
hanem sóhajt, amíg sikolt, amíg nevet… a gyönyörűségtől kacag… a könnyei
közt sikoltva kacag… gyere, gyere… _Átöleli, a chaise longuera akarja
dönteni._
Palmyra _őszintén felzokogva_. Én megölöm magam! Én öngyilkos leszek! Én
nem tudok így élni!
Magister _int_.
_A függöny összecsukódik._
Magister _némán, kérdő arccal, előrelép_.
Adjutáns. Őfelségének két megjegyzése van. Az első az, hogy épp abban a
pillanatban tetszett ráereszteni a függönyt, mikor érdekes kezdett
lenni.
Magister. Azt belátom.
Adjutáns. A másik az, hogy önnek ebben igaza volt, mert ezt az érzéki
gazembert kár tovább hallgatni, ez is biztosan a mienk. Őt az örökös
forgószél fogja rángatni szennyes örvényében, mert bűnösen szeretett.
Magister. Magam is úgy vélem. De eleinte reménykedtem, mert nagyon
szeretik a nők és ő is oly gyöngéden jött, mint az engedelem. Ha nem
türelmetlen őfelsége, kutathatunk tovább.
Adjutáns. Bátran, akár holnapig is, ha már itt vagyunk. Kutassunk addig,
amíg egy igazi jó embert, igazán tisztát, erkölcsöset, ártatlant nem
találunk.
Magister. Nekem is ez a célom.
Adjutáns. Hát gyerünk tovább.
Magister _vizsgálja a földgömböt a lupéval_. Kérem alásan, volna itt egy
erkölcsös, komoly férfi.
Adjutáns. Miféle?
Magister. Hivatalnok.
Adjutáns. Nem rossz. Milyen hivatala van?
Magister _vizsgálódva_. Postatiszt.
Adjutáns. Azok egyszerű, derék emberek szoktak lenni.
Magister _vizsgálódva_. Ez a főpostán ül. Vasárnap délután. Nagyon
szeretik a főnökei. Tegnap volt a jubileuma. Ezüst evőeszközt kapott a
kollégáitól. És egy albumot.
Adjutáns. Lássuk.
Magister. Otthon, vagy a hivatalban?
Adjutáns. A hivatalban.
Magister. Függöny!
_A függöny szétválik. Postahivatal. A postás asztalánál ül és buzgón
bélyegez leveleket. Egy nagyon-nagyon öreg, fehérszakállas, rongyos
ember lép elébe, levelekkel a kezében._
Öreg. Jónapot kívánok.
Postás. Jónapot, mi tetszik?
Öreg. Lehet itt ajánlott levelet feladni?
Postás. Lehet. Ma vasárnap van, ma nem is lehet máshol, csak itt a
főpostán.
Öreg. Bocsánat, akkor előbb kiszuszogom magamat. Nagyon messziről jövök.
Nyolcvankétéves vagyok. Cseléd vagyok.