Magister. Vigyétek a gépterembe, óvatosan, vigyázzatok rá, mint a
szemetek fényére. Hatvanezer ampères sugár mind a két szívére!
_Rubicante jobbra előremegy, utána az ördögök tisztelettel kísérik,
vezetik Mimát jobbra. Kimennek. Aztán az ördögök visszajönnek
Rubicanteval együtt, két csoportba oszolva, jobbról-balról lekuporodnak
a színpad széleire._
Magister. Most tehát, felség, az én élő bábuim a helyükön vannak, a gép
munkára készen áll. Most már csak valami földi ember kell hozzá, akin
bemutathassa, hogy mit tud. Erre nézve bátor leszek indítványt tenni.
Méltóztattak látni tudományomat, amellyel földi embereket így
preparáltam. Ha most én hozok ide egy jó embert, hogy bedobjuk a gépbe
és elrontsuk, joggal hihetik, hogy csalás van a dologban, hogy ez a jó
ember, akit bedobok, szintén valami ilyen preparált bábú. Ezért azt
indítványozom, méltóztassanak maguk, méltóztassék maga őfelsége a földi
életből kiválasztani azt az embert, akin a malom tudományát bemutassuk.
Adjutáns. Őfelsége kíváncsi, hogy mi ennek a módja.
Magister _a földgömbhöz megy és réznyelű nagyítólencsét, igen nagy lupét
vesz elő._ Nagyon egyszerű. Nagyítólencsénkkel rávilágítunk a földi élet
egy-egy picinyke pontjára. Szétnézünk a világban, a derék emberek közt
és kiválasztjuk azt, aki a legromlatlanabb, legtisztább,
legbecsületesebb, a legjámborabb. Azt lehozzuk ide és beledobjuk a malom
garatjába. Természetesen férfit. Mert nőt rontani olyan volna, mint sót
sózni, olajat zsírozni, mézet cukrozni, tűt szúrni, kardot vágni, jeget
hűteni, napot melegíteni…
Adjutáns. Ez oly természetes, hogy őfelsége fölöslegesnek tartja az ön
további fecsegését.
Magister. Igaza van. Tehát nézzünk szét a földgolyón. _A lupéval ráhajol
a földgömbre és keresgél rajta._ Keresgéljünk az egyszerű, szerény
emberek közt… valami csöndes otthonban… ahol a tiszta becsület tanyáz.
Hopp… itt látok valamit. Külváros. Kis csöndes utca. Szerény, de tiszta
lakás. Megvan! _Még közelebb hajol a lupéval a földgömbhöz._ Egy tanító.
Nagyon szeretik a gyerekek. Ez nem lehet rossz ember. Most megy haza
ebédelni a feleségéhez. Parancsolnak betekinteni a szobájába, az
életébe?
Adjutáns. Lássuk!
Magister. Felvetítem. Nézzük és hallgassuk figyelmesen. _A
nagyítólencsét a fekete függöny közepére irányítja. A földgömbből vékony
sugár túz át a lencsén, fényfoltot vet a függönyre. A függöny azon a
helyen lassan szétnyílik. Egyszerű, világos, polgári szobát látunk. Kis
terített asztal,_ _két szék. A tanító jön haza, virágokkal. A felesége,
Etel, az asztalnál áll._
Tanító. Jónapot édes kis feleségem.
Etel. Isten hozott drága jó kis uram. De sok virágot hoztál.
Tanító. A gyerekek, a gyerekek! _Átadja a virágokat._ Neked adom édes
szívem. Így aztán öröm tanítónak lenni. Minden nap telerakják virággal
az asztalomat. _Leveti a kabátját._
Etel. Az ilyen arany ember meg is érdemli. _Megcsókolja_. Ezerannyit is
megérdemel. Fáradt vagy, édesem?
Tanító. Éhes vagyok, édesem. _Leül_. Hol a leves?
Etel _kinyúl, átvesz egy levesestálat és az asztalra teszi. Ad belőle a
tanítónak._ Itt a jó leveske, édesem.
Tanító _kavargatja a levest_. Nem frázis ez angyalom. A mi pályánk a
legszebb pálya. Csak szív kell hozzá.
Etel. És neked van szíved édesem.
Tanító. Szeretnek a gyerekek. Ez nagy sor. Ma is, hogy a Steiner
megbosszantott, láttad volna a többit: mind úgy nézett rá, mintha meg
akarná ölni. De én nem bántottam a Steinert. Szelid szóval megbánásra
bírtam a Steinert. Boldog voltam, hogy jó szóval célt értem a
Steinernél.
Etel. Micsoda nemes gondolkozás. Milyen boldog vagyok, hogy a feleséged
lehetek. _Leül ő is._
Tanító. Hidd el, felemelő érzés jónak lenni. Milyen leves ez?
Etel. Találd ki. A te kedvenced. Na?
Az idén először! Meglepetés! Nem is örülsz neki?
Tanító. Nem tudom, micsoda.
Etel. Borsóleves!
Tanító _piszkálja a levest a kanállal_. És mi ez itt benne?
Etel. Csurgatott tészta.
Tanító. De ezek a kis golyók?
Etel. Golyók?
Tanító. Igen.
Etel. Ez borsó.
Tanító. Milyen borsó?
Etel. Milyen borsó. Borsó!
Tanító. Ne járjon a szád, mit fecsegsz? Kétféle borsó van, zöldborsó és
szárazborsó.
Etel. Hát nem látod édesem, hogy ez zöldborsó?
Tanító. Nem látom, mert nem zöld, hanem piszokszínű.
Etel. Piszokszínű a te fejed, te undok ember, megint feldühösített az a
kölyök az iskolában és most rajtam öntöd ki. Direkt lejártam a lábamat a
csarnokban idei zöldborsóért.
Tanító. Ez idei zöldborsó? Ez? Hiszen éppen azért piszokszínű, mert nem
idei, hanem tavalyi borsó, eltett borsó, konzerv borsó!
Etel. Lejárom a lábamat friss idei zöldborsóért neki, nem is a
kosztpénzből vettem, a kézimunkámból, amit eladtam és ő így beszél róla!
Tanító. Ha térdig jártad is le a lábad érte, mégsem idei. És a leves
pedig hideg.
Etel. Mert addig piszkáltad, amíg kihült.
Tanító. Én leszámítom a hőfokából ezt a piszkálási különbözetet és
visszakövetkeztetek az eredeti hőfokára. Ez már hideg volt, mikor
piszkálni kezdtem.
Etel. Ne kínozz kérlek! Hát bánom is én, piszkos a borsó, hideg a leves,
mit csináljak? Szegény anyám megmondta ezt előre! Későn jössz, azért
hideg a leves! És még piszkálod egy félóráig.
Tanító _dühösen_. Azért hideg, mert hanyag és felületes vagy, és a
szárított borsót is azért sózzák a nyakadba idei helyett, mert meg se
nézed, csak jössz, mégysz, szaladsz…
Etel _sírva_. De mikor én jót akartam!
Tanító. A hózentrágeremet se varrtad meg! Mikor Napoleon győzelmeit
tanítottam, leesett rólam a nadrág, röhögtek a gyerekek!
Etel _sírva_. Korán kellett elszaladni a borsóért.
Tanító. Nem varrtál gombot a mellényemre, hiányzik a madzag az
alsónadrágomról, a fogkefém ereszti a szőrt, nem hegyezted meg a
ceruzámat, görcs van a cipőzsinóromon…
Etel _sírva_. Korán kellett szaladni a borsóért, ma volt az idén először
borsó és nagyon keresik, mert friss.
Tanító. És terád mégis büdöset sóztak.
Etel _zokogva_. Most már büdös is!
Tanító _kiáltva_. Ne bőgj! Ne bőgj az ebédembe, mert összetörök mindent!
Etel _zokogva_. Bocsáss meg, nem bírom visszatartani, úgy el vagyok
keseredve. _Újból felzokog._
Tanító _ordítva_. Ne bőgj, a teremtésit annak a keserves, büdös
életemnek, a teremtésit annak a hétszentséges… _Össze-vissza tör az
asztalon mindent, felkel, fel-alá kezd járni, az asszony az asztalra
borulva zokog._
Adjutáns _harsányan_. Mester!
Magister _int, a függöny összecsukódik_. Parancs!
Adjutáns. Őfelsége is úgy gondolja, hogy ebből elég volt, mert ez a
jóságos tanító úr olyan komisz ember, hogy ez ugyis idekerül mihozzánk,
ezen nincs mit rontani az ön masinájának. Már a nagy Dante megírta, hogy
az ilyen ember itt nálunk sárban fog fulladozni, és sarat fog enni az
idők végezetéig, mert haragosságban bűnös.
Magister. Sajnálom, pedig olyan jól indult. Mikor a virágokkal hazajött,
avval a szelid pofájával, már azt hittem, ez a mi emberünk. Hát ha
megengedik, másfelé keresgélünk. _Megint vizsgálgatni kezdi a földgömböt
a lupéval._ Nézzük csak. Itt volna egy másik ember, kérem. Író. Költő. A
nemes érzelmek költője. Ábrándozó, szelídlelkű…
Adjutáns. Nem rossz.
Magister _közelebbről nézi a földgömböt_. Mint látom, imádják a nők.
Adjutáns. Az se rossz.
Magister _a földgömböt nézve_. És még hozzá szerelmes is… nagyon
szerelmes. Most, kérem szépen, épp most megy az imádottjához. Nézzük meg
ezt a randevut?
Adjutáns. De még mennyire!
Magister _még mindig a földgömböt vizsgálgatva_. Be fogunk nézni a szép
hölgy szalónjába. _Mint az imént, nyílást varázsol a függönyre._
_A függöny szétválik. Színes ernyős lámpa, chaise longue. Gyönyörű nő,
színes pongyolában, áll a chaise longue mellett és karját tárja valaki
felé, akit még nem látunk._
Magister. Nagyon szeretheti, mert tetszik látni, hogy várja?
_Csöngetés_. Ő jön. Csöngetett.
Költő _belép_.
Magister. Itt van! Figyeljünk!
Palmyra. Csakhogy itt vagy, édes, édes, édes, édes, édes! _Nagy csók._
Óh, istenem, hogy vártalak!