Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz
S gazdag pillangó szárnyakat adott,
Szavak, „szárnyatok bársonyára“
„Szedegessetek violaszagot“,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni.
Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.
Sose tompult el elméje, sem szive,
S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában
S megleste a fürdöző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.
Gyepedző sírján úgy, amiként Hafiz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit
S öntse víg ifju a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ífju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
Im, itt a kor már, melyben fölötte is
„Egy hív magyarnak lantja“ kacag, zokog,
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sirján ébredt vidám okok
Röpitnek ki bennünket a Télből.
„Mint lenge párák éjjeli csillaga“
Indult el Ő s im, kövült nap leve
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.
„Kartács-világban“ élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lessz a világ,
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág
S Bizáncz-kaput vág be egy vitéz csók.
„Mindig vitézek nemzete volt nevünk“.
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.
Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, hires Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh ébredj, valahányszor ébresztünk.