VIII.

Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem,

midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe,

melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik

kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez

és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér

tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után

kelt.

Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette

hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?

Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a

görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta

nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan

hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára

hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az

igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy

régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa,

mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina

grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg

Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg

kenyerét.

A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A

boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A

sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni

Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta

megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira

meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát.

Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel

azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak

az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és

méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő

kiszabadítása érdekében hozott.

E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy

névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a

provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen

hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el

Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik

komornáját léptette elő kegyencnőjévé.

Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében

optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A

velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az

írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében

mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki.

Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár

lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat

hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak

túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a

Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt

megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori

rokokókert helyét.

Békák a kútban.

Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még pedig sub

auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy gyűrüjét,

hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét vármegye leglaposabb

és legporosabb nagyközségébe. Első nap már kissé elunta magát otthon és

fölmászott a padlásra, hogy keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei

között. Három kötetet szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner,

Stuart Mill. Stuart Mill azonban csak félig volt fölvágva.

– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi jegyző volt.

Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement a házba,

de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a leányokkal

foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, azokkal népies

mintáju ruhákat, függönyöket meg abroszokat himeztetett. A városban jól

megfizették Kármánné kézimunkáit.

Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult édesanyjához:

– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény apánk?

Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte meg a

kérdés.

– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem.

– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek?

Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába.

– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. Odafönn,

a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, híres tudósok.

Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és mind a két nyelvet

grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött vakációra és nem ment

többet vissza az akadémiára.

– Miért nem?

– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a dologban. Úgy

kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a kölesházai talajból,

mely elmálasztja az emberek akaraterejét és megrohasztja ambiciójukat.

– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt?

– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács különszobájában,

vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, akkor nem bántotta semmi.

Azt szokta mondani: akár miniszter az ember, akár falusi jegyző, egyszer

csak fölfordul.

– Ázsia! – gondolta magában Józsi.

– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú korában

matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később egyszer

átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és azt mondta,

hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette hasznát a tudásának,

mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez legkevesebb hajlandósága

volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, hanem jóformán minden

kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, mint a kútba esett békák.

Aki egyszer benne van, az nem menekül ki többet. De nem is akarnak

menekülni, mert jól érzik magukat ott lenn.

Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, annak idején

bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a fia elé lépett és

keményen a szeme közé nézett.

– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek sem

volt, – mondta.

A fiatal ember kihívóan mosolygott.

– Vajjon nekem sincs?

Erre aztán Kármánné is elmosolyodott.

– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered anyai

jussod.

Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és erős

állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához.

Kármánné kilépett a pitvarba.

– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt!

A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott Stuart Millel

a kezében.

– Mi az, édesanyám?

– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát.

És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, hozzátette: –

Tudod, a kövér postáskisaszonyt…

Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok volt,

de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü kis orrával

és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek nézhette volna

az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális nagy leány volt, az

orrán kis szeplőnyereg virított.

A két régi pajtás kezet fogott.

– Gratulálok, Matyuska!

Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy mit

beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a társalgás

megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen mélyértelmü dolgot

kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott eszébe, inkább hallgatott.

Végül is Kármánné vette át a szót. Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly

diadalmasan, mint Szilágyi Erzsébet az első zászlót, melyet fia a

pogányon nyert. És minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia

ugyan nem fog vidékre menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai

tanárokat, amin aztán a fiatalok nagyot kacagtak.)

Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia.

– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre

asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy

szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz kellene,

hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak nyeregbe segítenének

odafönn…

Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy megragadta a

barátja kezét.

– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó alkalmat! Mert aki vidéken

marad, az elveszett ember!

– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – A fia

felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked van négyezer

koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett Budapestre küldenem, míg

összeszedtem, de összeszedtem!

Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, de most

nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a boldogságba. Most

már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, ahová kivánkozik. A

jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert Matyusnak a déli vonattal

vissza kellett mennie a városba. Ő minden héten csak egyszer-kétszer

jöhetett ki Kölesházára, a menyasszonyához.

Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a templomba.

Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy kicsit a kölesházai

embereknek is. Az első pad sarkában ültek. Később – kip-kop – könnyü és

határozott léptek közeledtek a hátsó kapu felől.

– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – gondolta

magában a doktor.

A postáskisasszony jött. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem

elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi profilban látta egész

alakját, a kecses alázatossággal meghajtott fejétől a kőpadlót érintő

lába hegyéig.

– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan

formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág

illata van. Vajjon mi a neve?

Megszólalt mellette az édesanyja.

– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És hozzátette:

– Jó ruhája van.

Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és ellentétes

fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony delét. A doktor

némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai nem éppen templomba

valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női alakot, mint a méhek az

orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte önmagát. A szépség isteni

eredetü és ha a márványoszlop méltó ékessége lehet a templomnak, akkor a

szép emberi test is a Teremtő dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete

határozottan szép, ha az arca nem is az.

Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis elnézne a

Bakács-vendéglőbe.

– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi.

– Amit a többiek. Megiszol egy pohár sört, elbeszélgetsz az urakkal,

azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, hogy gőgös vagy.

A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a

különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát

kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. Tisztviselők,

kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen fukar emberek, de

azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és teli vannak

panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor politikáról vagy a

termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet találnak a panaszra. Az ő

világuk körbe forog, mint az ördöghinta és aki egy napot velük töltött,

az ismeri egész életüket. Többnyire pirosképü, túltáplált emberek. Ötven

vagy hatvan esztendős korukban hirtelen összeesnek, megfehérednek,

lesoványodnak és elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még

elvánszorog a Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes

szivart füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár

hétig még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal.

– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán belépett az

úri szobába.

(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a tudományosság

körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.)

Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü férfiu,

Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét.

– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? Az

intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én nagyon

szivesen támogatom.

Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen volt, hogy

már nem is volt sértő.

– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt kicsinylő

mosollyal a doktor.

Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival késhegyig

menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a Bakácsba.

Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és durvaságot

hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen társaságban élte le

napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen!

Matyus eljött a barátjáért.

– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A postamesternénál lakik

és az is várja a látogatásodat.

Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami már

első találkozásuk óta furta az oldalát.

– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos leány,

sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó zavarban van.

Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket.

A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A postamester

fél évvel ezelőtt halt meg.)

A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a szemét.

Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme megnemesítette és

széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág a tájképet. A postásné

megkávéztatta őket a kertben a platánfa alatt. A kis gyerek, akit Évi az

ölében tartott, maga is megéhezett és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte

a leány fehér battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte

nyerített a jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a

gyermek tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát.

Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött vastag

porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany szentfény

Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás ellen védekezve,

azt mondta:

– Rettenetes fészek!

– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi.

– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a doktor.

– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt.

Matyus diadalmasan nézett a barátjára.

– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus!

– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán.

Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően

válaszolt.

– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább menekülés az

élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig nem kellenek

paloták, villamos lámpák és tolongó emberek.

– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete többet érne,

mint a budapestieké?

– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb járnak az

élet megértéséhez.

Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a nagyapjára

gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső életükben találtak

kárpótlást mindenért, amiről lemondtak?

Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban reménykedett,

hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a pályaudvarra, – hazajövet

azután ketten folytathatták volna az érdekes beszélgetést, – Évi azonban

a posta előtt jóéjszakát mondott nekik.

Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt és hol a

távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő tücsköt hallgatta.

Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul édes és gyöngéd áramok

keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és hozzá tértek vissza.

– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta magában.

Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság első

rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy micsoda,

akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban remeg, a tudós

pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a pulzusát és mosolyog azon,

hogy milyen körmönfont ravaszsággal teregeti csillogó hálóit a

természet. Az élet kertjének hátterében azonban sötét, kemény legény

áll, az akarat, a kellő pillanatban majd előlép és rongyokká tépi a

ravasz hálót.

Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve is olyan,

mintha mély és édes női titkok takarója volna.

A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a távoli

megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné gyermekeivel.

Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló napfényben érő vetések.

Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan zavarban vannak és csodálkoznak a

furcsa és idegen viselkedésükön. Kármán semmit sem mond el a merész és

csillogó beszédekből, melyeket otthon összeállított a leány számára.

Matyus jelenlétében sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a

támadó fél mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon

mulat rajtuk és még ugratja őket.

Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, vagy Éva

kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a dologban; a

postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem volt csinos.

Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban.

Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz:

– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét?

A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte meg.

– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt.

– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen.

– Hanem?

– Azért, mert szeret.

– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom

megkülönböztetéseket.

Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig fölvágott

Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. Minden tagjában

érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét és Éva édes és forró

vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette sorra a leány hibáit,

hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek a tökéletlenségek tették

annyira kívánatossá. Még az orrán levő szeplőket is szerette. Éjfél felé

nem tudott többet az ágyban maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett,

hogy Éva közelében legyen. Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a

sötétségben és kimászott az alacsony ablakon az utcára. A házak

árnyékában lappangva, odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott

állott a mély csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a

leány hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen

lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem tudott.

Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában nagyszerü és

gyalázatos gondolat fogamzott meg a fejében: el fogja csábítani a

leányt. Ő, az akaratember, aki elvből lelkiismeretlen, a jelentéktelen

postáskisasszonyt.

Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az özvegyasszony

pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt ült, melyen zavarosan

kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák csapatja.

Kármán behajolt az ablakon.

– Éva, beszélni szeretnék magával.

– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány.

– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk…

Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! És

lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta.

Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. A

doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és

elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és durván

viselkedett.

A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken némi kis

gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az aratóival. Úgy

gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az emberekkel. Kármán

egypár sötétképü parasztot talált a postaudvaron. Beszédbe, majd vitába

elegyedett velük, az emberek azonban makacsul ragaszkodtak

követeléseikhez. Kármán úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó

magyar emberekhez. Az aratógazda azonban kurtán végzett vele.

– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud

hozzászólani.

Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami Kármán fejébe

kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára.

– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit maguk

tudnak.

Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán beáll

egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek megelégednek az

eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók megkapják azt, amit

követelnek. Erre kezet fogtak.

Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán.

– Gyerünk munkába, úrfi!

A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává nem

akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék vászonruháját,

melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki az édesanyja.

Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta.

A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a

dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a

postáskisasszony arcát.

– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány leszek.

Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát.

Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban nagy

fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt már a

dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül kárörvendően

vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az úrfi. Kármán azonban

halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem hagyja abba, míg egy

szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl csak a nap, egy gonosz, izzó

golyó, mely gyilkos tüzet szórt a vállára…

Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor

lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem tud

többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós fogadalom

volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a kaszát. Igy

uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már azt se tudták,

hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös hajlongás, az erőlködés

gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló kalászok képe érthetetlen volt

előttük. Fakó arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább.

Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba telepedtek,

az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön elnyomta őket.

Aztán megint fölverték őket. Munkára!

– Bírja? – kérdezte Kármán.

– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt

érthetetlen makacssággal a leány.

A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig tudtak;

minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és mindig csak

egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a halál!

Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A

postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha szalmában

heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről farkasszemet néztek,

mindennek találhatták egymást, csak éppen szépnek nem. A hajuk a

verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk pirosra gyulladt, a ruhájuk a

testükhöz tapadt. De ez most mind mellékes volt. Ők most nem voltak

doktor úr és postáskisasszony, hanem egy emberpár, amelyről lehullott

minden, ami fölösleges, külsőséges és idegen volt.

– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta Kármán. – De én tudom, hogy

miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga?

A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai között és

egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel nézett Kármánra. A

kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. Éva akkor is

mosolygott.

Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni?

Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy

Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell

félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába.

Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. Egyedül

volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy elrendezze némely

üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen elpárolgott, midőn az

ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A postáskisasszony vőlegénye

hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy utcát. A posta felől jött és

szemmelláthatólag megint a vasut felé sietett. Kármán szeme előtt

egyszerre elborult minden, mintha fekete fátyolt vetettek volna a nap

arca elé. Érezte, hogy ez a sötétség örökké fog tartani. Most már

tisztában volt vele, hogy ő az életet csak Éván keresztül tudná élvezni.

Mindennek, amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a

gyöngéd hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen.

Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba dobott.

Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi tanárságot, az

akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy gondolata van, mely

édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál gondolata.

Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának:

„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“

Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon

pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, akire

rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a diványra, az

elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi lesz. Negyed óra sem

telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar téglakövezetén. Azután

halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, Éva. Körülnéz, míg szeme

megszokja a homályt, azután egyenesen hozzájön, a mozdulatlanul

heverőhöz és leül a divány szélére.

– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit akar, –

szólt halkan és szeliden.

– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor.

A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt mindennel,

könnyedén vállat vont.

– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól van,

meglesz.

Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy hallgatta

saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott valami.

– De Matyus?

Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta:

– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más felesége. Most

már Matyus is tudja.

A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba kulcsolódtak.

– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva.

– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából.

A leány halkan és édesdeden nevetett.

– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk valamit,

akkor a végére is járunk.

Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a postamesterné

hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki ugyancsak jól értette

egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a postamesterné útközben benézett a

templomba is – és most nagyon sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs

itthon.

A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre még

titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés fölbomlása

után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon kezdett beszélni

Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem tudni, miért –

veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban szerette, ha a fia a

Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva fogadta meg tanácsát,

közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját ravaszságában

gyönyörködve, készítette elő a jövőt.

A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai urakat.

Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek közülök egészséges

jó humora is volt, az ember igen jól elbeszélgethetett velük egy pohár

sör mellett. Ezek az urak, anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai

Kratesz iskolájából való filozófusok voltak, szerény eszközökkel

kellemessé tették az életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle

kapaszkodásnak és tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is

volt, mert a tudásnak csak egy rendeltetése lehet: hogy szolgája legyen

az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott tőlük és

annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a törzsasztal egyik

legpontosabb látogatója lett.

Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta levegőjéből

tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a nyomorogva tülekedő,

izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély és tartalmas életet,

valóban csak vidéken lehet. Mi kell a boldogsághoz? Egy szerelmes

asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó megbújni télen, egy talpalatnyi

kert, ahol tavasszal fehér orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv.

Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, egyetemi

magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett jutnia. Szinte

magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a kölesházai

algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – el is küldte

kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a rektornak is írt levelet,

megkérve ő méltóságát, hogy támogassa pályázatát. (Levelében

megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, nem a maga, hanem ama nő

érdekében, akinek legtöbbet köszönhet Isten után. A rektor, ha akarta,

azt hihette, hogy az édesanyjáról van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is

összebarátkozott. Ennek az embernek megvoltak a maga gyöngéi, egészben

véve azonban érdemes férfi volt.

Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. Most már

nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor tehát elszántan

édesanyja kezébe adta a hivatalos írást.

Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca.

– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted?

– De kértem, édesanyám.

– Te Kölesházán akarsz maradni?

– Eltökélt szándékom.

Kármánné szeme megtelt könnyel.

– A postáskisasszony? – kérdezte halkan.

Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett.

Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán lassankint

megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke borulatnak

engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – megadta magát.

– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a kútba esett

békák dolgát, hát csak ugorj utánuk!

Kármán elmosolyodott.

– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám!

– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is.

Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában kapott

szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol szorgalmasan

dolgoztatta himző leányait.)

Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba,

letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta:

– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem.

Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult az

iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik

legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a gimnáziumi

igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az egyetemi rektor.

Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony szerette

volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem hozta be a

megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – édesapja iránt

való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a hiúsága volt, a

családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt adott neki a többi

jött-ment professzor szemében. A gazdák is tisztelettel süvegelték meg,

ha ott ült az útra néző szakállszárítóban, bölcs lassúsággal szíván

szivarját hosszu, fehér papirszipkából.

Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni valója volt

és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet talált.

– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától.

A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva.

Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli

eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az

ilyenféle könyveknek.

A becsületes ifjú.

– _Jelenet_. –

_Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén,

az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek

berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon

feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és

semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon,

mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép

a lakás legföltünőbb tárgya._

_A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a

fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz

megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát

gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát._

_A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú._ _Huszonhárom-huszonnégy

esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges,

egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz

továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat

ajtajában._

_Az ifjú:_ Igy ni, most biztosságban vagyunk!

_A dominó:_ Hát különben veszedelmes ez a vidék?

_Ifjú:_ Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr!

Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek.

_(Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről,

frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány

könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és

beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.)_ Miért vagy olyan hallgatag,

szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt!

_Dominó:_ Ennek a lakásnak szomoru illata van.

_Ifjú:_ Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a

ruhára.

_Dominó:_ Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol?

_Ifjú:_ Mért gondolod?

_Dominó:_ Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még

mindig tizenöt esztendős fiúnak tart.

_Ifjú:_ Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy

esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. _(Meg akarja

fogni a dominó kezét.)_

_Dominó_ _(elvonja a kezét)_: Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál!

_Ifjú:_ A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.

_Dominó:_ Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene

és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld

meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket

általában. _(Kezet nyujt neki.)_

_Ifjú_ _(megcsókolja a kezét)_: Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy

szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a

selyemkámzsádat.

_Dominó:_ A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem.

_Ifjú_ _(csalódottan)_: Nem – –?

_Dominó:_ Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!

_Ifjú:_ Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy

tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor

nevetségesnek fogsz találni.

_Dominó_ _(leül egy távoli székre)_: Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy

megismerkedjünk egymással.

_Ifjú:_ Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat?

_Dominó:_ Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben

állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak

akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.

_Ifjú:_ Ez mély, bár kissé homályos.

_Dominó:_ Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban?

_Ifjú:_ Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam.

Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már!

_Dominó:_ Tolnában?

_Ifjú:_ Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az

ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem

volt!

_Dominó:_ Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll

előtted! _(Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos

és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)_

_Ifjú_ _(ámulva)_: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy

nagyúri dáma!

_Dominó:_ Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék?

_Ifjú_ _(cinikusan nevet)_: Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi

tolnaiak!

_Dominó:_ Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok?

_Ifjú:_ Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és

szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag

embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén

ember…

_Dominó:_ Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem

kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted,

hogy nem tartozom a jó társasághoz?

_Ifjú_ _(naivan)_: Mert akkor nem jöttél volna hozzám!

_Dominó:_ A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők

egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból

való nők. _(Észreveszi a falon függő feszületet.)_ Te vallásos vagy?…

_Ifjú_ _(hallgat)_.

_Dominó:_ Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet

amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem

egész ember.

_Ifjú:_ Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a

meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos

hölgyekkel beszélgetni.

_Dominó:_ A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel

beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé?

Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?

_Ifjú:_ Hogy juthat eszedbe ilyesmi?

_Dominó:_ Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott.

_(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)_ Mért mentél ma az álarcos

bálba?

_Ifjú:_ Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni?

_Dominó:_ Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden

elmúlik és jön a nagy semmi.

_Ifjú_ _(őszintén)_: Na, attól még messzi tartunk. Az én életem

tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és

unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek,

valami szokatlannak!

_Dominó:_ Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem

vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én

írtam neked!

_Ifjú:_ Te írtad? Gondolhattam volna!

_Dominó:_ Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak?

_Ifjú:_ Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?

_Dominó_ _(meghökkenve méri végig, majd elneveti magát)_: Nem. Ez az

első ilyenféle vállalatom.

_Ifjú:_ Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.

_Dominó:_ Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha

visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem.

_Ifjú:_ Mért éppen tíz esztendő múlva?

_Dominó:_ Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg

megismerjed a nőket.

_Ifjú:_ Szeretnék még valamit kérdezni!

_Dominó:_ Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat,

aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és

kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között,

mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak

és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött.

Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt

szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem

szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van

egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes

vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le

fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem.

_Ifjú:_ És hogyan fogsz erről meggyőződni?

_Dominó:_ Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény

dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a

maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. _(Leselkedve körüljár

a szobában.)_ Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb

is a kezemben lesz mindjárt…

_Ifjú_ _(idegesen)_: Miféle dokumentum?

_Dominó_ _(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női

arcképet, melyet az ifjú odarejtett)_: Ezt!

_Ifjú_ _(ijedten)_: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez

indiszkréció!

_Dominó_ _(zsákmányával az asztal mögé menekül)_: Ha éjfélkor dominót

viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! _(Megnézi a képet,

kellemes meglepetés hangján)_: Tehát igaz!

_Ifjú_ _(kedvetlenül)_: Add vissza, kérlek!

_(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába

zár.)_

_Dominó:_ Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom

megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő?

_Ifjú:_ Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő

hölgy.

_Dominó:_ Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?

_Ifjú:_ Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a

férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…

_Dominó:_ Hogyan jutottál a képhez?

_Ifjú:_ Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom,

három koronáért!

_Dominó:_ És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?

_Ifjú:_ Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek

akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való,

hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább

elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.

_Dominó:_ Szereted?

_Ifjú:_ Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád.

_Dominó:_ A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon

jó szél fuj. Szereted?

_Ifjú_ _(vállat von)_: Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember

vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta,

szent és érintetlen.

_Dominó:_ Ez vers volt?

_Ifjú:_ Oda tartozik ez a kép is.

_Dominó:_ Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be

neki?

_Ifjú:_ Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan

fölötte!

_Dominó:_ Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra

tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő

méltósága unatkozik odafenn.

_Ifjú:_ Ő méltósága? Hát te ismered?

_Dominó:_ Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az

urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni

szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.

_Ifjú:_ Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam

vitatkozni.

_Dominó:_ Példának okáért?

_Ifjú:_ A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége.

_Dominó:_ Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban?

_Ifjú:_ Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a

becsületességemben?

_Dominó:_ Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban

még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül

imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a

lakásodon?

_Ifjú_ _(meghökkenve nézi a dominót)_: Ez végre is más valami.

_Dominó:_ A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató

azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni,

ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem

becsületes dolog!

_Ifjú:_ Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom,

hogy szégyellem is magamat!

_Dominó_ _(magára veszi a selyemkámzsát)_.

_Ifjú:_ Mit csinálsz?

_Dominó:_ Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra

ragasztott vetélytársaktól.

_Ifjú:_ Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled.

_Dominó:_ Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe

dobod a kisérteties arát.

_Ifjú:_ A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele

többet!

_Dominó:_ Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált,

mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a

jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt

férfi-önérzetedet.

_Ifjú:_ Nem tudok belőled kiokosodni.

_Dominó_ _(hozzálép és vállára teszi a kezét)_: Válassz közte és köztem.

A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és

testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz!

_Ifjú:_ Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?

_Dominó:_ Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én

eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén

leszálltak a talapzatukról.

_Ifjú:_ Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt!

_Dominó:_ Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón

emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja:

nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem

kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az

oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi

ábrázatomat, melyet még nem látott senki.

_Ifjú_ _(lovagias makacssággal)_: Elég volt a hipotézisekből! Én nem

engedem magamat bolonddá tenni!

_Dominó:_ Nincs bátorságod válaszolni?

_Ifjú:_ Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék

hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt,

napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában!

_Dominó_ _(ijedten)_: Ezt mondanád neki?

_Ifjú:_ Ezt! Isten engem úgy segéljen!

_Dominó_ _(egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé

szalad)_: Jó éjszakát!

_Ifjú_ _(eszmélve)_: Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom,

hogy mivel bántottam meg…

_Dominó:_ Átengedem önt – neki! _(Kisiet, magára csapja az ajtót és

kivülről ráfordítja a kulcsot.)_

_Ifjú_ _(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)_: Most ment ki a kapun…

_(Előre jön.)_ Ez különös kaland! _(A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi

a képet és hosszan szemléli.)_ Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a

nőismerethez.

_Függöny._

Rendeske és a művész.

Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint

ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében

a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség

pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló

a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra

legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a

tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás.

A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan

meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint

kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért

nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a

tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor

nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha

valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte,

akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta

egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte,

mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes

ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája,

Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély

alázattal viselte ezt a nevet.

Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is

beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában.

Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta

magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju,

csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy

tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem

igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a

csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő

művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják,

mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt.

Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem

lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan

csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes

nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és

szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné

lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy

kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A

doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának,

mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.

A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát

részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most

új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a

ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága

reábízott.

Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta

hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a

nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán

megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.

A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen

mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki

Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon

szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó

szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon

olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben

elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem

irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta

monogramját.

A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé

idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött,

hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak

kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban

fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír

és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy

milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja

szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.

Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért

árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a

szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári

szentséget és magából kikelten ordította:

– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?

Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen

és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.

Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa,

mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a

feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának

csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak

neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a

szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az

asszony makacsságát, ha addig él is.

Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni

kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete

kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally.

– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?

Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával.

– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött,

hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és

kilökte az udvarra, a hóba…

A doktorné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről!

Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a

régi volt, – az asszonyhoz.

– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges

szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony

adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal…

A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon

megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos,

hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és

másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És

a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja

elhagyni mostani nagy bajában sem.

Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt.

– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől?

– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes

makacssággal Patikné.

A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy

forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és

hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog

menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta

megigérte és másnap meg is tette.

Moróczyné persze mindent elmondott az urának.

– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a

doktor.

A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.

Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki

a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe.

– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette!

A doktor komoran bólintott.

– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.

– Mi lesz most már?

– A vizsgálat eredményétől függ.

– Hát lesz vizsgálat?

– Nem lehet elkerülni…

Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg

elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné.

– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.

– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.

– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta.

– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.

– Úgy-e?

A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd

előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:

– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.

– Adja Isten, hogy igaza legyen!

Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a

vállára.

– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?

A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt

lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:

– Persze, persze, én is azt hiszem.

A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes

halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták:

– Ugyan nem nagy kár érte!

Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már

nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a

fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is.

Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást

szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást

bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és

dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban

nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon!

Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony

éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan

el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte.

– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni

akarok veled. Asztalkendőket szegetni.

A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét.

Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan

megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme.

Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az

öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A

fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar

elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint

csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban

kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az

írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a

napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó

derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.

– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának

fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha

mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek…

A doktor vállat vont.

– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.

Titokban azonban megörült a felesége ötletének.

Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok

gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány

ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó

arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak

nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott,

hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén…

Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.

– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!

És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki

egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a

hulladékos ládában.

A rabszolga.

Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott

meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy

hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a

kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is

megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és

cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét.

Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval

letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája,

a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya,

Dola.

A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz

szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények

kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén

lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel

magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi

inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz

lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke

szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen

elnéz fölötte.

Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas

sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben,

millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek

volna delelőre.

Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe,

ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos

sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A

nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek.

A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott.

– Ott a szent fa! – mondta.

A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt,

mint egy falombból épített, erdei várkastély.

A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város

ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy

fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon

leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor

hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött.

Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint

mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket

pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi

istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig

állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik

a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a

nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy

esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad

lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas

akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint

az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig

egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer

megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra

döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu

paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár

a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz.

Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai

voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők

bosszús isteneit.

A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a

madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn,

a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró

bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett

permetezni.

A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.

– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a

nyeregkápában!

És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.

Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén

cselédasszonyt.

– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.

– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál

még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk

és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak.

Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.

– Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy

megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga?

– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála

erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.

Rövid hallgatás után így szólt Dola:

– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám

szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni.

Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha

visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot.

A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.

– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?

A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól

remegő hangon mondta:

– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És

tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és

bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra

kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni!

Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan

és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.

Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy

fehér virágra mutatott.

– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom

és a koszorút odaakasztom a szent fára…

Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem

szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult

a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a

mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése

is.

Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson

végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra

készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon.

Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és

a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és

gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő

orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már

eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó

csönd honol.

Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.

– Etelköziek! – suttogják.

– Mit tegyünk most?

A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal.

– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy

barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a

városba és hírt visz a nagyúrnak…

A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös

türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a

meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel

voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal

vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot.

Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati

állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt

teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült

a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót

sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem

láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt

vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az

alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó

ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a

magasságba.

Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön.

Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a

hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból

oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok

voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó

felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott.

Alkalmasint a hadnagyaik.

Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely

csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy

mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban,

hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás

sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy

minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után

feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök.

Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros

felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok,

föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint

egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket,

rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a

szent fához.

Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél

megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony

nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az

öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült.

Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első,

aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros

felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A

kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott

végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük

fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa

állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A

felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek.

Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt

már.

– Mi hír? – kérdezték a legények.

A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon

mondta:

– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi

hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken

magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak

maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki.

– És az apám? – kérdezte Dola.

– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint

rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség.

– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja.

– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga,

csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt

túrják a lovasemberek földjét.

Vuk a vállára vetette gerelyét.

– Most megyek! – mondta.

– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.

– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai

tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek

magamnak.

– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.

– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.

Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:

– Mi lesz velem?

– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott

hangon.

Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül

fölkantározta a szamarat.

– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő

gyalog mehet.

A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya

alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az

őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket.

Lozenko.

_(Egy politikai merénylet története.)_

Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány,

mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen

tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg

mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra

emlékeztetett.

A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak

beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy

politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem

volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A

férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária

nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha

tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a

barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta,

hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek.

Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a

festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü,

rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt

teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy

Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott

Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még

húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka,

miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági

kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának.

Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a

szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány

szinte iszonyodva hátrált meg előle.

– Mi baja? – kérdezte Anka.

– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.

– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag

nélkül.

Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária

életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában.

Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a

moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott

ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is

ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori

álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett.

Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert

Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk

folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és

nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is

lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették

egymást.

A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha

még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több

is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig

kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos

kertjében.

Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. Minden.

Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem emlékezett. A

fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le arcáról… Egyéni

vonásai azonban elmosódtak a leány emlékezetében. Ezeket az egyéni

arcvonásokat csak később konstruálta meg magának, nappali

ábrándozásaiban.

Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és komor,

mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, mint egy

fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan visel. Az

arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme kissé messze

esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros kifejezést ad az arcnak.

A nagy, fehér és puha kezére különös gyöngédséggel gondolt Mária.

Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, a kinai

városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor tervekkel

foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem szabad tudnia. Ezek

és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária öntudatának mélységeiben.

Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre és a leány nem is csodálkozott

ezen.

Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak előtte. Az

egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel sietett haza,

mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az álomember, most már

nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte a jelenlétét. Olykor

akarnia kellett csak és ő már ott volt mellette. Megesett az is, hogy

hiába húnyta le a szemét, hiába irányította feléje a gondolatát, hiába

szólongatta: a moszkvai ember nem jelentkezett.

– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – mondta

Mária.

Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt.

– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan mostanában, mint

a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és keresztül világít rajta.

Mindene ragyog és fénylik.

Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább.

A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át fájt. Anka

azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad levegőn. Ő

meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő akkor élte

életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott szemmel is rögtön

érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy kezét. Ő tehát tudott

Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd gondolataival ott volt mellette.

A leány szíve akkoriban megtelt boldog meghatottsággal és nőies

alázatossággal.

Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen levertnek

látszott. A világító fehér arca most sárgás volt.

– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott.

Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt:

– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok halomra

lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették…

Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, midőn Anka

azt mondta:

– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván.

Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné ezt a

nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos volt benne,

hogy régóta magában hordja.

– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan.

– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak…

– Milyen a külseje? – kérdezte Mária.

A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy

fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett.

– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van.

Mária megütközött ezen.

– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke?

Anka vállat vont.

– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban nem mernék rá… Lehet, hogy

önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… Ezek különben jelentéktelen

körülmények… Fontos az, hogy örülnünk kell, ha csak Szibériába viszik,

mert a mostani főkormányzó valóságos vadállat…

Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon nyugtalanítottak,

magára hagyta gondolataival Máriát. A kis diákkisasszonyt

csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit hallott. Egészen biztos

volt benne, hogy az ő moszkvai barátja Lozenko. Arra is emlékezett most

már, hogy mindig valami finom, neki igen kellemes bőrillatot érzett,

valahányszor a timár fia megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a

tudat, hogy áloméletét hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy

ezzel valami nagy, boldogító titok birtokába jutott.

Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész

akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai

emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul világított,

puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, alvó emberek

hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, Lozenko. A földön

feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette és most ő tartotta

kezét barátjának lüktető homlokán.

Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. Hiába

erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és céltalanul

keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal emelkedett kettőjük

között.

A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A tűz,

amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül

világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és körülötte.

Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után tudakozódni, – oh,

a nevét sem merte ajkára venni! – abban reménykedett azonban, hogy a

barátnője magától is szólni fog neki, ha újabb híreket hall. Anka is

levertnek látszott. Féltette Thon-t, bár valami különös

álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy kifejezést adjon gyöngéd

aggodalmainak.

Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz készültek

látogatóba.

Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de az anyja

még sem gondolt arra, hogy elválassza.

– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány.

– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel.

– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… A főkormányzó parancsára

történt… Ha az a főkormányzó újévkor még életben van, akkor Oroszország

megérdemli a sorsát…

Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a

folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult

szájjal.

Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban egyre

érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, távoli

naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és vergődik, hogy

Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen közömbös, titáni erő

azonban magával sodorja a csillogó parányt, ismeretlen régiók felé, hol

sohasem fog többet rátalálni Mária.

Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig

hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott tőle

és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária tudta, hogy

Thon után ment.

A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet

emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok múlását,

reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. Később eljárt

megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy a tanulása, miként

egész élete, céltalan és értelmetlen erőlködés.

Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az egyetemről jövet, végigment a

virágozva pompázó tóparton, orosz beszédet hallott egy előkelő vendéglő

előtt. Egy úr és egy hölgy szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy

hórihorgas termetü ember, oroszul mondott valamit a buldogképü kis

embernek, aki levett kalappal sietett eléje. A nőn egyébként

meglátszott, hogy párisi félvilági hölgy.

– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy orosz

diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt.

Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó hat láb

magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán föltünően kicsi

koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke egyformán rézvörös

volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és tarkaszalagos

szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt hölgyéhez, miközben az orra

körül csupa nyájas ránc lett az arca.

Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja

eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott állott, az

útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már elhatározta, hogy meg

fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly váratlan erővel csapott

föl a lelkében, mint valami explozió. Minden csöpp vére lobogó lánggal

égett. Mámorosan sietett haza.

Az egész leány megváltozott. Csupa acélos élet lett. Amellett csodálatos

nyugalommal és következetességgel kezdte átgondolni a tervét. Fegyvere

volt. Kezdő diák korában szerezte, önálló életének első mézes heteiben.

Majd arról kezdett gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem

igen törődött a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a

kérdést. Ezzel csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a

bibliai Judith és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra

vállalkoztak. Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen

ruhája, de volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a

diákkisasszonyoknak szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a

ruha szabását és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon

csupa olyan ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt.

Hogy miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a

módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi gombos

cipőt, aminőt még sohasem viselt.

Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A huzavona

kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. Közben

részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit fognak írni a

lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. Szinte látta a

meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, akit csak a

tanteremből ismert. Elképzelte a törvényszéki tárgyalás lefolyását is és

előre készült védőbeszédére.

A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek jelentőségével

ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus szerelme eddigelé magát is

kétségbe ejtette a valószínütlenségével. Olykor hazugsággal gyanusította

magát. Most úgy érezte, hogy utólagos valósággá válthatja szerelmi

álmát, ha össze tudja kötni az élet eseményeivel. Elszánt tettével

grandiózus mauzoleumot állít meghalt álmainak.

Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. Többízben is

látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, gyűlölet nélkül

nézett a szemébe. Inkább valami különös rokonszenvet érzett iránta,

aminőt a vadász érez a pompás szarvasbika iránt.

Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára vette új

ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte csinos volt,

midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes kőlapjain. A

revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az alkalomra

vásárolt.

Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember azonban nem

mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább várakozott. A buldogképü

orosznak, aki a főkormányzó megérkezése óta állandóan ott lappangott a

fogadó körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását.

A kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár.

Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott.

– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben…

A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. Ajánlkozott,

hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát faggatta, a főkormányzó

hirtelen megjelent a kapuban. Fekete ruhában volt. A barátnője ezúttal

nem volt vele.

Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült.

– Hol az automobil? – kérdezte hangosan.

A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta Máriát

és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt.

Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a kezében.

– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a

buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a földhöz

vágta a leányt.

A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben zavartan

motyogott valamit. Azután gyors léptekkel a kapu felé ment. A küszöbön

megbotlott és a portás nyakába esett. Most tudódott csak ki, hogy golyót

kapott. Mire bevitték a hall-ba és lefektették egy kerevetre,

elvesztette eszméletét. A mellénye alatt egy vér volt az inge. Midőn

megérkezett az orvos, már halott volt.

Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két rettenetes ököl

szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra nem állították.

Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár eszméleténél volt, mégsem

tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, amidőn Lozenkó nevét kiáltva,

először kilőtte fegyverét, nagyszerü és harmónikus zúgást hallott, amely

hasonlatos volt ezer orgona mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán

túlzúgta a revolver dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy

embertömeg zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt.

Bár mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben

nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre.

A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság

alkalmából kiáltott:

– Lozenkóért!

A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, okos és

rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária sohasem ismerte

Lozenkót. Nem is ismerhette, mert Lozenkó csak félesztendővel Mária

elutazása után telepedett meg Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy

Mária a kedvese halálát akarta megbosszúlni a főkormányzón,

meghazudtolták a tények. Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem

személyes, hanem tiszta elvi okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő

maga is védekezésében. Az a néhány mondat, amit a bíróság előtt

elmondott, rettenetes vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere

ellen. A genfi orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden

szavát. Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és

legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami szentet.

Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak.

A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei fogságot

mértek reá.

Holdas éjjel.

Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell néznie, akkor

aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a lakájt, eloltja a

gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül elszalad a városba,

mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. Ancillának, a hófehérnek, a

forrószemünek, a rózsalehelletünek mindig van egy hercege vagy márkija,

akit tönkretesz és egy gárdistája, akit imád. Ez különben régi

hagyománya az olasz balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A

gárdistáját mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól

venni a vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába

kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény

ördög, de huszonnégy esztendős.

A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó rengetegén. A

hold olyan szeliden világított, mint egy kék selyemmennyezetes hálószoba

ampolnája, a márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől

madárének hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A

hattyútó partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü

lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész mesterséges

labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó alagútak, lombos

zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a merész vándort. A

hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a sötét bozótnak, hogy

hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra fordult, egyszer balra, aztán

három sugárút közül a baloldalit választotta, majd egyszerre megállott,

meglapult és fülelni kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást

hallott az útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az

éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen lehajolt és

halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles puszpángfal egy résén

át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely a labirintus közepén volt.

Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha világított a holdfényben. Egy

túlkarcsú dereku, széles abroncsos szoknyáju, kecses női alak állott a

Pán-szobor alatt. Kissé előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé

tartotta.

– Á-i! – kiáltotta megint.

A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista szívébe, mint a fülemile

trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből halkan zsongó mandolin-akkord

válaszolt a hívásra.

– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő.

– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista.

Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint hozott a

kezében.

– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a karcsu.

– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a második,

aki kisebb és gömbölyü volt.

A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba font haja.

Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő ő fensége! A

gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A hadnagy

meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, mint a hiúz a

holdfényben legelésző őzeket.

– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes.

– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs veled a

keresztanyád?

– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban szoktunk

járni?…

– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor majd így

szólok hozzá: Fenséges fejedelem, én nem tudok aludni, ha süt a hold és

ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy ravatalon fekszem és élőhalott

vagyok… Fenségednek könnyű, mert fenséged megiszik vacsoránál két-három

pint bort, attól aztán úgy hortyog, hogy lehallani a palotatérre is.

– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat büntetésül

szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a fenséges fejedelem,

mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a tóban.

– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért jól

esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde?

– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? Megfürdünk

megint?

– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és érdekes

ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap vendégünk

érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap este már a

nagyherceg menyasszonya leszek.

– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat is. És ha

szabad volna valamit kérdeznem…

– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? Szép-e,

fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja nagyon régi és

a gyermekeik a születésük napján már hatszáz esztendősek. Az arca

különben olyan, mint a rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a

gólyáé.

– És ön hozzámegy, keresztanyám?

– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok legyünk,

hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk.

– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok lesznek, ha

meglátják csinos nagyhercegnőjüket.

– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, sok

csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig cobolybundákat,

mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, zafirokat, topázokat és

türkizeket fog nekem ajándékozni.

– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám!

– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a gólyalábát

valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok belenyugodni, hogy

olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet ilyen szép kis

hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya vén szeretőt tart.

Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz táncosnő, Ancilla,

mostanában érkezett ide.

– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám?

– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa legnagyobb

pletykafészke.

– Vén az az Ancilla?

– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ azonban jól

emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron párbajt vívott érte

két muszka generális. Ha azonban egy kicsit utánajárnának, alkalmasint

kisülne, hogy ott táncolt már Dávid királlyal a frigyláda előtt. Mindig

mosolyog és a mosolya olyan édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy

száll az arcára, az menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri

levetni, még ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná

többet összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki

egyszer egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A

férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a

különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy viharvert

kulissza-hercegnő között van.

– Minden férfi ostoba, keresztanyám?

– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban olyan

titok, melyet magammal a sírba fogok vinni.

– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot.

– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni és nekem

jól esik, ha könnyíthetek a szívemen… Mikor nagybátyám megmagyarázta

nekem, hogy az európai egyensúly érdekében feleségül kell mennem Kázmér

nagyherceghez, én így szóltam magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett

táncosnőt hoz magával a házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá

üres kézzel és ha egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot

vihetnék neki…

– Egy hadnagyot?!

– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai egyensúlyt,

különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy senki se tudjon

róla.

– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám?

– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem fogod

elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is elfelejted,

amit mondok. Ismered Titust?

Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok közül. A kis

Ágnes megszeppent.

– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár ragyogna a

lomb között…

A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor felé tett,

aztán megállott és a lábával toppantott.

– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan.

Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük.

– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból lefeküdt a

szénába.

– Tehát ismered Titust?

– A szép gárdistát? Oh, hogyne!

– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint Párisé. Ez

azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, milyen szerelmes

volt abba a tökfilkóba a te szegény kis keresztanyád!

– A szép gárdistába?!

– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban is.

Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és megcsókoljuk

egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt és megint

megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá.

– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt?

Cecilia kissé elgondolkozott.

– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével játszanék… Egy

hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha boldoggá akarja tenni és

akkor nem is életveszélyes a dolog, föltéve persze, hogy a gárdista

hallgatni tud… Diána előkelő istennő volt, még pedig igen szigoru

erkölcsü istennő, azért mégis leszállott az égből, hogy megcsókoljon egy

Endymion nevü ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü

pásztor… Ez azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én

tehát a fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat

csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy Kázmér

úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én már olyan

vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot.

– És megtette, keresztanyám? Megtette?

– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros őrtiszt…

Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… Éjfélkor, mikor

már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, végigosontam a hátsó

folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már megtalálta a kilincset, – a

szívem bolondul lüktetett, – ekkor neszt hallottam az őrszobából…

fojtott beszédet, vihogást… Titus úrnak látogatója volt, – még pedig női

látogatója… A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a

kilincset és benéztem a résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént

megismertem Ancillát…

– A táncosnőt?

– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… Engem

észre sem vettek.

– És mit tett azután, édes keresztanyám?

– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól

és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő

remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel…

– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.

– Mitológia, amihez te nem értesz.

A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét.

Végül megszólalt a kis leány:

– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol?

A hercegnő hirtelen felkönyökölt.

– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika,

semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és

megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a

forlanát, de gyorsan!

Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a

gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha

acélrugóra járna minden tagja.

Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az

történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen

lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt,

hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire

a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége

eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az

elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a

távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora

dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással.

Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben

hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután

elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint

újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya

erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a

fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes

lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas

éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme.

Szilveszteréji lovasok.

Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a

távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma

házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel.

Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait.

Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek

csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája

szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget,

mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község

részeges irnoka.

A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A

cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan

követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán

nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e

pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az

orgonista.

Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.

– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc

múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!

– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.

– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme

közé nézünk a szilveszteri csudának.

– Miféle csudának?

– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te

fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne…

Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja

fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté

lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer.

Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki

meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak

az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a

szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal

hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében…

Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az

útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában…

A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A

paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két

semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az

országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki

a mellet, föl a fejet!

Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok,

míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és

szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista

mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját.

Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az

orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne.

Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját.

– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.

A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés

támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét

ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.

A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van!

A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó

felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez.

Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a

bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány

lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott

vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv

szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis

felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a

paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a

tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, –

úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint

fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak.

Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán

egyszerre alaktalan köddé lesz az egész.

Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a

távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni.

Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas

csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az

ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a

felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei

özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos,

ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak,

márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes

tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal

haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És

mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.

A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a

távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és

eltünik a kép…

Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe

jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a

kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az

irnok:

– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a

főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én

voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De

én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet…

Az orgonista is megszólalt:

– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban

belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A

nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint

valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam

megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba

az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü

parasztgyerekeket kántáltatok a templomban…

Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok:

– A korcsma még nyitva van, – mondta.

A mester.

A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a

tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért

a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester.

Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember.

Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü,

mint valami drága prém.

Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi

zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban

beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső

dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit.

Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és

eseményekre egyaránt.

A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát

fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette,

egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és

tündöklő kohójába.

A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme

azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem

beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely

delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli

pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok

félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar

elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal

csüngnek a mester ajkán.

Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán

észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és

tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor

régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött.

A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a

vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az

esővízben.

A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta

meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a

nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A

haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester

gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen

reggel szimbóluma.

– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.

A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli

körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.

– Gyerek az idő! – mondja a mester.

Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az,

aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek

talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet

feléje.

Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és

egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati

egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt,

mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember

szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz.

Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros

üvegeket, azután leül és reggelit kér.

A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel,

feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd

a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem

kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik

még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal

tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.

Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik

ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve

megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a

másik pedig sopánkodva hajtogatja:

– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet!

A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a

pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri

harangok kongását hallotta volna.

A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a

koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a

hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és

vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal

csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és

az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal.

Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat,

hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről.

Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé.

És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk

mögül.

A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében

tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly

kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek.

Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség

hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul

furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt

léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha

kócból való volna.

A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra

szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz

erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az

éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák

magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.

Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet

tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat

kér. A megalázkodása azonban hiábavaló.

A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a

valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával,

nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A

valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros,

fantasztikus éjszakába szokott menekülni.

Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel

és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról

csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg

megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy.

Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja

lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden

fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint

átfecsegett egy éjszakát.