el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy
fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál
hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután
mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.
Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan
göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta
volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!
Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy
megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a
kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az
aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló,
bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha
kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna,
sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s
megsem állt, míg annak szájához nem ért.
Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi
ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt
s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a
boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira
megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat
vaskóval a cserepeket.
Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.
– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a
pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat,
ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol,
hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!
– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.
– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király
öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.
Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király
öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.
Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult
vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy
nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.
– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az;
hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol
ékessége!
– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de
van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát
én akkor hogy tudok!?
– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza,
hol az öcséd, álljon ki a sikra.
Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott
hagyta el az ördögöt, a hol találta.
Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki
ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két
gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de,
alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz
ördög és visszahívta.
– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.
– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt,
mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz
mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király
öreganyja, a pokol virága!
– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se
nézek!… no hajítsd fel!
Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt,
annyi napig ért le a pokolba.
Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se
tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig
mindig a holdvilágra bámult.
Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.
– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?
– Látom, felelt az ördög.
– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid
bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy
kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként
verjen agyon!
– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol
ékességét!
Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a
vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.
Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s
nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig
resteltek volna küldeni.
A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon
törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha
még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú
bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele
királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…
Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:
– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:
– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan
hoztad!
– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta
szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.
Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe,
mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák
fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a
pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek
vetéseit.
A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót.
Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi
rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a
szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt
mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem
tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem
adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a
szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy
a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog
alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy
lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás
harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják,
ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.
Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész
a kútat kitisztítani.
Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat
ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s
lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily
csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta
magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt
fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:
– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!
A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy
agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit
összekaparni, mint a körmöm feketéje.
Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!
No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó!
úgyis már az övé volt a felekirályság!
Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18
éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot
Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének
eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép
leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották
meg egymást, azt mondták egymásnak:
Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el
egymástól.
Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.
A KEREK KŐ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag,
mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel
szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még
ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér
légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke,
meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja,
éhen kórász.
Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi
gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba,
nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött
hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy
gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s
rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.
Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak
akkorkát sem, mint a kisújjam!
A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt,
csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós
lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn
hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.
Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni
kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még
annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is
kihúzta – pufra.
– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz:
az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a
kezem!
Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek
követ huzott ki a vizből.
– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A
szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz
kellőközepébe bevetette.
Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza
nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!
– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ
halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna,
mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a
víz kellőközepébe.
A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek
kő!
– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa
játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez
nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de
csak úgy a víz szélére.
Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is
fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába
tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére
folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki,
visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a
gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle,
hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?
– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele
s hentergessétek a ház földjén.
A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a
gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.
A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a
legkisebb gyermekkel a vaczkon.
A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ.
Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz,
úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap
sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.
Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az?
se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a
viskója!?
– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint
sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag,
vagy még ennél is jobban!
– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam,
hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy
mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?
– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában
akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert
annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány
tőle.
Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az
apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához,
falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig
az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy
kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a
fényétől.
Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:
– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz,
hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ
ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy
tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta
gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.
A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz.
Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?
– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik
s halászattal keresi kenyerét.
– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De
azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be
az én királyi hajlékomba.
Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s
leteszi az aranyasztalra a kerek követ.
A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő,
olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a
királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.
– Hol vetted ezt, szegény asszony?
– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe,
háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt
neki az isten adta.
– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom
magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.
– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha
keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).
– Ha kevés, adok 2000-et?
– Űhm, kétezer forint!
– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.
– Űhm, 3000 forint!
– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket
tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel.
A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta
aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még
rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a
szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.
Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett
volna keresni!
– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis
kellene mérni, hogy valjon hány véka?
– Megám! de nincs vékánk!
– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak
lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle
bátyánktól egy vékát.
Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.
– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres
vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg
nem mérne! Nem jól hallottad te azt!
– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.
– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s
kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?
A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit
üzent a bátya.
– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten
kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te
Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort,
melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott,
ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az
ördög, bolondul cselekedett.
– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres
vékát, mert pénzt mérünk.
– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom
mondani…!
– Csak egy.
– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak:
úgy majd lesz ne mulass!
Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt
kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte
haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.
Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába
kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna
kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.
– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt,
pedig azelőtt még öcsém se’).
– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a
tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’
láttuk!?
– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől
hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?
A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak
merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz
bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…
– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a
tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod
is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.
– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig
annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem
lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt
mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el:
én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis
macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az
neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a
kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s
kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka
pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön
nézze meg.
– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon
meg, haza megyek!
– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!
– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, –
fillentett a jóféle bátya.
A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az
előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott
halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték,
hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s
ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a
macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden
milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt
adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és
tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra
beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de
minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!
Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy
lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez
a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást
vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek
az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn
oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a
rezidencziába.
– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy
valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az
ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel
köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?
– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem
tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?
– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?
– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal
és ezüsttel fizet érte.
– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?
– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy
még a szavamat is megaranyoztatná.
– Node, mégis, ugyan mi lehet az?
– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém
hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?
– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste
kenyerét.
– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!
– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a
dámákat és az urfiakat.
Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba,
a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak
alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.
Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s
kizudítja a pádimentomra a sok macskát.
Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak:
elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan
pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az
aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s
ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat,
csészéseket s tudja isten még mit nem!
A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy
macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s
fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig
torkaszakadtukból visítani kezdtek.
Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát
elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek;
alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.
A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal,
ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik
azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.
János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem
volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett
a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől,
hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú,
vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint
a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga
falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven:
‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét
hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem
sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket
gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a
halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának
a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.
A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.
Verembe esett a farkas, a róka, a vadmacska és a nyúl. Csak megvoltak ők
addig, mig a róka meg nem éhezett; de, hogy ez a gonosz mulatság
bekövetkezett, a róka praktizálni kezdett s hozzá fogott a dologhoz
ilyeténképen:
– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: szép, nyúl: nem szép – együk meg.
Megfogták a szegény nyúlat s megették; de mi volt ez ennyi kamasznak?
annyi, mint nagy szárazság idején egy csepp eső; de mégis megvoltak ők
az nap, mert máskép nem lehetett; mert nagy úr az a ‚_muszály_‘, de még
nagyobb a ‚_lehetetlenség_‘.
Másnap a róka újra elővette a praktikáját s csak elkezdi:
– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: nem szép – együk meg!
Megették. – A róka maga alá kaparította a vadmacska belét, de a farkas
ezt nem tudta.
Másnap megint nem volt mit enni. A róka maga alól csak húzogatja, csak
tépegeti a vadmacskabélt; de a farkasnak nem volt mit enni. Meglátja a
farkas, hogy az ő rókakomája eszik valamit, kérdi azért tőle:
– Mit csinálsz róka koma?
– Hát megéheztem, a bélemet ki hasitottam s most azt eszem.
A farkas is belevágja a hasába a fogát s jót hasít rajta; de csakhamar
vonítva hagyta abba, hogy neki ilyen mulatság nem kell!