1814–1875.
A negyvenes évek közepén Erdély még messze volt Pesttől, szinte a világ
vége. Hirek onnan csak az utasok révén szivárogtak be. Járt ugyan az
«_Erdélyi Hiradó_» is, de igen kevés helyre, s azt is három-négy napig
hozta a posta a szörnyű alföldi utakon, mégis úgy a «_Csigá_»-nál, a hol
az írók, ujságírók vacsoráltak, mint a magasabb régióban, az akkor
szereplő politikusok: Széchenyi István, Deák Ferencz, Eötvös József
környezetében a «_Nemzeti Kaszinó_»-ban, a hol esténkint találkoztak,
vagy a Heckenast kiadói irodájában, a hol nappal kaszinóztak, egy
erdélyi embert – Kemény Zsigmondot – kezdtek sűrűbben emlegetni,
mindinkább hangoztatván:
– Nagy talentum, föl kellene Pestre hozni.
Harminczéves fiatal embernek mondták, de úgy írt a «_Hiradó_»-ba, mint
egy hetven éves bölcs, mérsékelten, szenvedélytől ment hangon, gazdag
élettapasztalat látszatával és mélységes analizissel. Egymásnak
küldözgették a lapot az akkori celebritások, ha Keménytől volt benne
vezérczikk, némelyik le is iratta, arról megint leírták számosan, így
terjedt az országban – a jobb koponyák közt, (mert a gyengébbek be nem
vették még akkor a sallang nélküli okos szót). Különösen «_A korteskedés
és ellenszerei_» czimű füzete ébresztett nagy figyelmet.
Széchenyi lapot akart számára alapítani, de Csengery Antal megelőzte s
az általa szerkesztett «_Pesti Hirlap_» munkatársának hívta meg. Helyét
itt el is foglalta 1846 őszén s leginkább politikával foglalkozott, hol
csakhamar a legnagyobbak, legjobbak közt kezdték emlegetni az erős
termetű, mord, mészároslegény kinézésű nagy publicistát, kit még mai
napig sem multak felül.
Már ekkor, sőt előbb még az «_Erdélyi Hiradó_»-ban megjelentek a
politikai czikkeken kívül koronkint elbeszélő művei, eleinte kisebb
lélegzetű beszélyek, azután egy nagyobb regény, «_Gyulai Pál_», mely
nagy figyelmet keltett pompás részleteivel. Ezt követték később a «_Férj
és nő_», az «_Özvegy és leánya_», valamint a többiek kisebb-nagyobb
időközökben, a mint a politikai élet szünetelése engedte. E munkabiró
hatalmas ember pihenésül írta a regényeit, mint egy középkori edzett
harczos, ki ha nehéz fegyverzetét leveti s a könnyebbikben hadakozhat,
azt hiszi, hogy heverész.
Pedig ez a könnyebbik is nehéz fegyverzet volt. Szépirodalmi munkáiban
egy mélyen látó filozófikus elme alapos tudása van lerakva, a kor- és
jellemfestés kiállja a versenyt Európa legértékesebb ilynemű munkáival.
De ezek a regények mégis unalmasak, mert elbeszélni nem tud, irálya
nehéz, döczögős, nagy kitéréseket használ, a lélektani fejtegetéseket a
szertelenségig viszi. Alkotásai formát és arányokat nélkülöző
kolosszusok; nem tud építeni – a sok téglája miatt.
Mikor e regények megindultak, a magyar közönség még csak a puszta mesét
tudja élvezni, csak most kezd kinőni a Meluzina és a Genovéva érzékeny
történeteiből, a tudományba burkolt nemes poézis nem érdekli – mikor még
magát a tudományt is csak apró adagokban és legfeljebb czukorba burkolva
veszi be. Bár már kialvó félben van a Scott Walter láz egyebütt, nálunk
még csak most gyulladozik a báró Jósika Miklós regényeiben. Jósika is
történelmi tárgyakat dolgozott fel, de a külsőségeket festette;
körmönfont frappáns csattanókra feltagolt mesék keretében, várakat,
udvarházakat, viseleteket, szokásokat, lovagokat, troubadourokat
elevenít fel. Kemény Zsigmond ellenben a középkori felfogást, az akkor
forrongó szenvedélyeket (többnyire sötéteket) személyesíti meg, tehát a
lovagkor belső világát, minélfogva közel sem lehet olyan népszerű, mint
Jósika, vagy az akkor kibontakozó Jókai, ki mint Aphrodite a vizekből, a
magyar mezők hullámzó buzakalászai közül emelkedik ki, a magyar föld
friss illatával.
Különös végzete volt Keménynek, hogy rendkívüli tulajdonai mellett, nagy
műveltsége, roppant látköre daczára sem érvényesülhetett egészen sehol:
a szépirodalomban idegenszerű, nehézkes irálya és a formaérzék hiánya
miatt, a publicistikában mint a «_Pesti Napló_» szerkesztője mindig a
népszerű áramlatok ellen úszott; kivált a forradalom után, a mérsékelt
reformok embere és az ábrándok üldözője. Regényeiben becses volt, a mit
mondott, de élvezhetetlenné lett a mód miatt, a hogy mondta. A
publicistikában megfordítva, mesterileg voltak felbonczolva a kérdések,
de az volt antipatikus, a mit bizonyított; végül lett volna még egy
harmadik mező, a parlament; bizonyára a legnagyobbak közül való volt ő
itt, de nem tudott beszélni, úgy hogy a közvéleményben elfoglalt
positióját úgyszólván az a kortesvers rajzolja híven, mely a lipótvárosi
választás idején termett róla 1867-ben:
Ha poros is a kabátja,
Deák Ferencz a barátja.
A közvélemény inkább csak elhitte őt nagynak, mintsem annak _tudta_
volna. A Deákok, Eötvösök, Csengeryek után indult, kik őt megértették és
sokra becsülték. Ama társaság előtt pedig, mely a Mihalek éttermében
gyűlt össze esténkint, hol a szellemes Pompéry, a tudós Danielik püspök
és az epés Kecskeméthy Aurél vitték a szót, ő volt az orakulum, Deák
Ferencz valóságos personalisa.
De a mint haladott és művelődött az ország, mind közelebb-közelebb jött
Kemény Zsigmondhoz, (a mely processus még folyton tart); ő maga,
fájdalom, egyre távolodott önmagától. A sok munka, az éjjelezés, a sok
fekete kávé és a gyilkos magyar konyha kezdte őt apránként megőrölni. A
paralysis progressiva belemélyítette karmait. A hatalmas koponya tompult
a rászálló ködben és borulatban, míg végre üres lett. Lélek nélküli
tekintettel fogadja ismerősei üdvözlését az utczákon, nagy, kidülledt,
véres erekkel befuttatott szemeiben csak ritkán csillan meg és egyre
halványabban némi fény.
Csendes tompaságba merülve tengeti életét a 70-es évek elején budai
villájában. (A nagy gondolkozó gondolat nélkül – a hogy felsóhajt Gyulai
Pál.) Többnyire alszik, eszik és szuszog, csak ritkán, talán
megszokásból olvastat fel magának; megesik, hogy az ő műveiből olvasnak
fel neki.
Hallgatja, hallgatja az ismerős és mégis idegen dolgokat, fel-felkapja a
fejét, melyben mintha gyulladozni akarna valami, de hiú erőlködés,
megint lehanyatlik üresen, komoran:
– Erről én is akartam írni, – motyogja, – de nem volt rá időm.
Élete utolsó éveiben Kamarásra költöztette családja, hol 1875-ben egy
zordon deczemberi napon másodszor is meghalt. Épen hatvanegy évet élt,
egy nappal se többet vagy kevesebbet. Ismerőseinek, tisztelőinek csak az
első halála fájt… Most csendesen alszik árnyas diófák alatt.
_Mikszáth Kálmán._