képzelte magát. Ellenállhatatlannak hitte magát, mindig a nők
meghódításán törte a fejét és csupán azért nem indult el a gyümölcs
leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak búcsúkra
járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt a
divat és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a
következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet
kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült
bolond volt, mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott,
véle álmodnak. Lehet, hogy csak hím-szamár képében.
(Csendesen bólintottam. Ez a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas
úrtól. No de halljuk a harmadikat.)
– A harmadik szomszédomnak az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer
megfordult Monte-Carlóban, néhány aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper,
aki abban az időben az utazó-társaságokat szervezte és vezette, még
Egyptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom nem merészelt egyedül
maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó szívvel követte
útitársait, ámde húszesztendő mulva is, midőn adóvégrehajtással
zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének útjába állott.
Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo, csak a
kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki
Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette; ha elkövetkeztek az
őszi sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életúnt
tájat; ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot,
mert nemsokára a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja magát; ha
megsértették, kezét dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében,
amely gazdagember korában éri… Csak el kell indulni a kakasos
aranyakért, a zizegő bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja.
Ámde sohase tett szert annyi pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna,
pedig oly alapossággal kidolgozott nyerési szisztémát állított fel, hogy
három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a bankot. És késő öregségig nem
mond le a reményről, hogy valaha gazdag ember lesz. Lehet ilyen
bolonddal érintkezni? – kérdezte Szomjas úr és erősen a szemembe nézett.
(Ez az utóbbi bolond szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli
időben hosszú leveleket írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét
hallotta, aki nyert, örökölt vagy egyéb szerencsét csinált s
felszólította a társulásra a montecarlói bank megdöntéséhez. Még a
szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást, amelyben Szomjas úr a
környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)
Természetesen: érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt… És néhány nap
mulva megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint
Csillag Annának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Én szisztémámat a montecarlói temetőben kezdtem felállítgatni, még
pedig a sírköveken található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok
helyett játszottam – kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a
szélmalomnál, midőn a malomkövön ült és sétapálcájával, amely éppen
olyan öreg bot volt, mint az ilyen tavaszmult embereké szokott lenni,
különböző vonalakat és köröket vont a nedves földre.
– Folytattam a játékot a halottak helyett, ott, ahol azok abbahagyták.
Akik öngyilkosok lettek, mert nem volt elég kitartásuk a szisztéma
végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot és új haditervet eszeltek
ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése előtt. Akik elveszítették a
fejüket, a szívüket… Azok helyett játszottam én tovább. Ott feküsznek ők
a nizzai országút mentén a ciprusszal és szomorú fákkal bőven beültetett
temetőben, közel a játékasztalhoz, mintha darab időre pihenni jöttek
volna ki a klub forró levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a
temetőben, hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó,
szaloniasan pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely
neveket itthon az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott
az elődök erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a
félbenhagyott szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők,
szegények, csak a szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni, – amint
a kaliforniai aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi
csontvázakat, akik ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben
felmondott az akaratuk. A szisztéma hátralévő része terem aranyat annak,
aki megjátssza. Többet nem mondhatok uram, tervemről. Azt hiszem, így is
többet árultam el, mint amennyit szabad.
Megkérdeztem Szomjas urat, miféle sugalat vezette őt erre a nyomra?
– Nagyon egyszerű volt a dolog, – felelt Szomjas úr, pontot téve a
földre pálcájával. – Életemben annyit imádkoztam hiába a keresztény
Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve elhatároztam: szisztémát változtatok.
A nizzai országúton áll egy zsidó imaház. Többnyire zárva van, de néhány
frankért előkerül az egyházszolga, aki megnyitja a kaput. Ide tértem be
és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te, zsidó isten, mondtam neki,
most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi keresztény családból
származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője, mint én, ha
segítsz rajtam. Adonai meghallgatott és tanácsot adott. De, kérem,
mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan
bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Őszi délután Szomjas úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala
tele volt írva mindenféle számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek
látszottak vastag ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt
falakra… Odakünn csorgott az eső, mint a halottak sírjaiban, akiknek
tudományával Szomjas úr saját életét óhajtja megjavítani.
– Itt van a központi erő, – mutatott Szomjas úr a falakra. – Mindnyájan
tudjuk, hogy egy központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert,
a napot, az üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm
ebben a szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel
üstökösként kilódulok helyemből és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló
csillagok pályáját.
Szomjas úr megigazította a cvikkert és egy sarokból kis rulett-gépet
vett elő a megfelelő táblázattal.
– Igaz, hogy ez csak gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek
munkáját, amint a veréb repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is
tapasztalhatjuk a játék örök törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a
montecarlói gépek sem tökéletesek. Pontosan mutatják az eredmények,
mikor dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan éjszakája a
krupiernak, mikor csalta meg a kedvese… Arról nem is szólok, hogy a
legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.
Szomjas úr kiteregette a szerencse-mappát, amelyen számok és színek
jelölték millió ember gondolatát… Megpörgette a masinát.
– Válasszon magának szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett:
a Nagy-Garcia-elmélet. Kezdő játékosoknak igen bevált módszer. Én
korrektül játszom, nem úgy, mint egy bizonyos szomszédom, aki szép nejét
ültette mindig a partnere mellé, mikor kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb
készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy mennyivel tartozik önnek a
bank.
Nem volt kedvem a Nagy-Garcia-elmélethez s ezt meg is mondtam Szomjas
úrnak.
– Talán mindjárt abba a nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám,
amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja talált fel?
– kérdezte gúnyosan Szomjas úr. – Sántha határozottan megírta nekem,
hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.
Midőn vállat vontam, Szomjas úr elkomorodott.
– Ön úgy látszik, nem becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?
Sötét haraggal nézett maga elé és unottan pörgette a golyót.
Összepakolta gépezetét és káromkodást elnyelve, visszaült helyére.
Egyszerre felemelte a fejét.
– Hallja? – kiáltotta. – Idegen ember jár a házban.
Már esteledett odakint, a felhők a kis ablakokra könyököltek, a bokrok
úgy remegtek a tájon, mint ázott vándorlók.
– A leányom!… – suttogta Szomjas úr és egy légycsapót kapott fel.
Óvatosan kinyitotta a rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált és a
sárban, alkonyatban cuppogva, megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres
ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra. Az ablak tárva volt. Két
fehér leánykar nyúlott ki és átölelve tartott egy férfit, aki az eresz
alatt állott. Nyúlánk, magos ember volt az idegen, a fejét nem láthattam
mindjárt, mert az odabent volt az ablakban és bizonyára jól érezte
magát.
– Hő! – kiáltott Szomjas úr.
Az idegen megrettenve bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult
az alkonyatban.
S ekkor, talán először életemben gondoltam, hogy megbolondultam. _Én_
álltam ott az ablak előtt. Csakhogy: mintha tíz évvel előbbi alakomat
öltöttem volna magamra. _Én_ néztem szembe Szomjas úrral… _Én_ vontam
vállat ama gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek;
és most gyűlöltem én is az idegent vakmerő elbizakodottságáért… _Én_
intettem búcsút az ablaknak és én mentem el siető, inkább várakozó
léptekkel a szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádaskerítésen,
kutyának és szeretőnek való rés.
Szomjas úr dühtől kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki
erre nyomban eltűnt, a zsalugáter két szárnya bezáródott, mintha szél
hajtotta volna be.
Szomjas úr megfordult és dühösen végigmért.
– Mit tett ön velem? – kérdezte fojtott hangon. – Hát olyan embernek néz
engem, aki elviseli a megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem
feledkezem meg magamról. A vendégszeretet határa véget ért.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen az estén mélyen elgondolkozva mentem haza. A szélmalom mellett úgy
álltak a hervadt, nedves fák, mint álruhás kísértetek, amelyek az éjféli
órát várják.
Éjjel nyugtalanul forgolódtam ágyamban, nem bírtam elfelejteni azt a
mély, duruzsoló hangot, amelyet először hallottunk Szomjas úr
szobájában, amikor odakünn megállott az eső csorgása. Ez a hang (most
már világosan emlékszem) olyan volt, mint a flóta hangja, amelyet nagy
messziségből hallunk; mintha Virágh Aladár fujdogálná ifjúkoromban a
sóstói erdőn kedvenc dalát fuvoláján: Elmerengek sötét éjjel… Ez a hang
szállott be a kéményen, amelyről megtudtuk, hogy idegen jár a ház körül.
Az orvvadász a kert alatt, aki a ház leányát akarja elrabolni.
Aztán az a megdöbbentő hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt!
Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára
jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről
csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben,
fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a
kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól,
a nádból vert kerítések alatt mendegélt és együtt fütyörészett a
széllel?… S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor
nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, a sunyin lappangó
őszökkel, napraforgó magját rágta és együtt repdesett lelke a gondtalan,
vidám seregélyekével?… Itt maradt a szívébe nőtt tájakon, mélázó
őszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztető lugasokban, igénytelen
életet prédikáló borházakban, hosszú estéjű falusi portákon, a
temetőkben pihenő öregek körül… Igen, ő az, aki megmaradt azok mellett,
akik szerették és nem keresett új, mulékony pásztortüzeket a
messziségbe, nem futott hidegfényű lidércek után, eldugta a fejét a
párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midőn éjjel nagyravágyó
gondolatok látogatták meg, keresztet vetett, ha a boszorkány hivogatását
hallotta a kukoricás sóhajtozásában, megtartotta a virágvasárnapokat és
a szüreteket, az éjszakai nyugodalmakat és a bőjtöket, a régi
erkölcsöket és szívhangokat…
Most már végre viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket,
érzelmeket tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz
ragaszkodni a szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bujtatni a
nyugtalanság malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a
messzi nagyvilág üdvként kínál…
Igen, ilyen volt ő, szelíd és dacos, bátor a veszedelemben és erőtlen a
melankóliában, önfeláldozó a szerelemben és mámoros a barátságtól.
Kerítéseken járó, napi járóföldet gyalogoló, virrasztó és hűséges. Nem
volt neki semmi sem lehetetlen, ha szíve megtelt érzelemmel.
S egyszerre éreztem, hogy hívnak, várnak, nyitott szemmel virrasztva
gondolnak rám valahol. Két leánykar simogatását éreztem az arcomon, a
keblemen, a szívemen, hogy szinte könnyes lett a szemem. Talán sohasem
érzett szerelem ébredt fel bennem a leány iránt, akit csak karjaiban
láttam a régi ház zöld zsalugáterei között. Ő engem vár, engem szeret, a
_másik_, a fiatalember csak egy fantóm volt, aki nekem az utat
megmutatta a szerelemhez, amelyre úgy vágyakoztam, mint a szomjúság.
Én vagyok az, akit ez a leány szeret és a délutáni jelenés csupán
varázslat volt, amint a délibábban meglátjuk néha a városokat, ahová
kívánkozunk.
Régen nem érzett könnyedséggel öltözködtem fel és nesztelenül hagytam el
Juliska házát. És meg voltam győződve arról, hogy e szerelmi
kirándulásomon láthatatlan vagyok, sérthetetlen vagyok, veszélytelen
vagyok, – amint az már a szerelmesek szokása, amint kacskaringós
útjaikra elindulnak.
Az őszi éjszaka félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a
kocsikerékről. A hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak
hangjai játszottak bújósdit. A madárijesztő, mint egy helyeslő jóbarát
állott a hold félsarlója alatt. A száraz napraforgók megannyi őrök az út
mentén, akik reám vigyáznak, hogy bajom ne essen. A vén szélmalom
elbujtatta üres, nagy fejét a ködben, amely még a magosban repült.
Szomjas úr kis háza úgy lapult meg a homályban, mint a boldogság fészke.
– Csak emlékezzetek, öregek, nem így volt mindez, amikor meglepett a
szerelem, hogy tőle nem szabadulhatok? Mikor a sarkotokat összeveri
valami dal vagy zene, amelynek eredetét nem tudjátok?… Mikor behúnyt
szemmel mentek a meredélyeken, mint a holdkórosok?
Manapság már nem tudnék nappal sem eltalálni ahhoz a réshez, amely a
nádkerítésen található. A szilvafák galyai lesodornák a kalapomat és a
kezem bátortalanul lehanyatlana, mielőtt megkopogtatnám az ablakot. Ámde
nem így volt akkor, a nedvességtől párolgó őszi éjjelen, amikor a
félhold elfátyolozott tekintete biztatóan nézegetett alá mindazokra,
akik az utat járták, lidércekre, vándorlegényekre és szerelmesekre.
Kopogtatásomra oly gyorsan nyílott a zsalugáter, mintha valaki már
nagyon régen állott volna mögötte dobogó szívére szorított kézzel.
– Én szerelmesem, – mondta egy holdvilágos hang és kinyúlott a kis
lányka, oly enyhén, mint a szellő.
Csókok érték arcomat, amelyek tetőtől talpig megráztak. Hajzat símult
homlokomhoz, oly finom, amilyent csak álmában érez az ember. Hangok
suhogtak be szájamba, fülembe, mint édesded vizek, amelyektől örök
életet nyerünk. Gyöngéd, gondtalan, önfeláldozó ifjúság borult a
vállamra, mint a mesebeli selyemszűr, amelyben többé nem fázik meg
senki. Leányillat lengett körül, amely illatát a leányoknak akkor
érezzük, mikor még ártatlanok vagyunk. Simogatások értek, amellyel a
végre megérkezett postagalambot szokás simogatni. Szavakat hallottam,
amelyekről már elfelejtettem azt is, hogy a szótárban előfordulnak. Úgy
pihegett a boldogság karjaimban, mint pelyhes madárka lélegzik.
Dombocskák között vezetett utam, mint a boldog utazóé, aki dalra zendül.
Hosszú csókot kaptam emlékbe, hogy az anyajegyként felejthetetlen
maradjon szájamon. Kis derekat öleltem, amely oly hajlékony volt, mint a
tavaszi fák törzse. Mozdulatok, amelyek a tündérek hintázására
emlékeztetnek a harmatos virágokon; sóhajtások, amelyek a völgyekből
szállnak fel tavaszi reggeleken: önfeláldozó hangok, amelyek oly
üdvösségesek, mint a csodatévő kápolnák csengetyűi jöttek el velem
emlékbe.
Szomjas úr, mint afféle bolond ember, teljesen mezítelenül rohant a ház
körül. A szélmalomnál, a mogyorófabokrok mellett megállított egy kéz. A
fiú, – György kapaszkodott a karomba, mint egy vadmacska.
– Ugy-e onnan jön? – lihegte kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha
kígyó marta volna meg.
A félhold a szélmalom tetején állott. A hajnal várakozásteljes csendje
üldögélt a csillagok szemében, a gyalogösvény lélegzetvételében.
– Azt szereti, akit én szeretek, – vergődött a fiú, mintha dárda fúrta
volna át a mellét és nem leli helyét végtelen fájdalmában.
Megsimogattam a fejét.
– Én az apád vagyok, – mondtam.
– Tudom, – felelt a fiú.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S ezután reggelig sétáltunk karonfogva az országutakon, a
gyalogösvényeken. Megbeszéltük jövendő életünket. Megbeszéltük Juliskát,
akit a fiú soha el nem hagy. Még a bolondos Ónodi-kisasszonyokról is
volt néhány szavunk. Férfiak módjára társalogtunk komoly gazdasági
dolgokról. A házat tavasszal rendbe kell hozatni egy jó kőművessel. A
tavaszi vetést korán kezdjük. A leányról, ott a messzi elmaradó házban,
többé szó sem volt.
– Tudnád-e a tücsköt utánozni? – kérdeztem a fiamat, amidőn a
napraforgók alatt megállottunk és magot szedtünk a tányérokból.
– Hogyne! – felelt a fiú és cirpelt, hogy a szívem felvidámult.
Összeölelkezve mentünk haza az úton. Juliska könnyes szemmel jött elénk
és átkarolt mindkettőnket, mint egy szegény, hervadt karó áll a rózsafák
mellett és egyenesen tartja őket.
Piros abrosszal, kék asztalkendővel terítünk a nagydiófa alatt, mert
egyike volt a reggel ama fénylő őszi reggeleknek, midőn a tokaji hegy
illata érzik a Nyírségen. Rántottát ettünk, piros bort nevetve ittunk és
olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre
megtaláltuk volna egymást.
Aztán nemsokára elutaztam s búcsút vettem életem ezen évszakától is,
mint annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt
velem.
_(1919. Tél.)_