ott tudja hagyni azokat, akiket szeret, el tudjon menni a városokból és
kocsmákból, ahol jól érezte magát, hogy ki tudjon kelni éjfélkor a meleg
ágyból és az országútra menni, ahol az eső úgy csapkod, mint a tatárok
nyila, a szél derékban kapja az öreg fákat és gyökerestül akarja
kiforgatni őket a földből. Azért kell a lyuk, hogy gyaloglás közben soha
vissza ne fordítsa az ember a fejét és így ne tudhassa meg, hogy sírnak
vagy nevetnek a háta mögött. Ezt ugyan az apádtól is megtanulhattad
volna, – szólt némi szemrehányással a vándorló.
György a vándorló asztalára támaszkodott és igen helyesen, alkudozva
nézett a szemébe:
– Azt kell gondolnom, hogy magának csak a szája jár, mint azoknak a
csavargóknak, akik vacsora fejében mindenféle hazugságokat mesélnek este
a tűz körül az anyámnak. Ugyan micsoda utakon járhatott kend, ha még az
apámmal sem találkozott!
A vándorló vasvilla-szemmel mérte végig a fiút.
– Én nem mondtam, hogy nem láttam az apádat, te fiú… Lehetséges, hogy
láttam, tudom is hol van, merre veszi útját, de ő nem mondta nekem, hogy
én erről híradással legyek. Ő nem mondott nekem semmit. Ámbátor
lehetséges, hogy többet is tudnék erről beszélni, ha az anyád
személyesen felkeresne ma estig ebben a csárdában. Amint feljött a hold,
útra kelek, mert én csak holdvilágnál szeretek kutyagolni. Inkább lássam
én az embereket, mint ők engem. Hát estig itt ülök és elmondom Kálmán
bácsinak, milyen nagy szakálla volt az urának.
… Lefelé szállott a nap, amikor a Lyukas Világból elballagtunk a fiúval.
Útközben nyírfavesszőből font valamit a fiú. Egy ostort. Azt suhogatta a
kezében, amikor megszólalt:
– Így kellene végigverni minden vándorlón. Ezek az emberek pénzért sem
tudnak igazat mondani, gyík van a torkukban, amely mindjárt harap, amint
igaz szót akarnak kiejteni. Abból élnek, hogy bolondokat fognak, akik
hisznek nekik. Tavaly kincset ásattak az öreg csősszel, majd beleveszett
az ingoványba. Talán éppen ez az a herélőforma ember volt. Majd
ideküldöm az öreg csőszt, hogy nézzen a szemébe. Ha Pityainak hívják:
akkor ő az a huncut, aki a csőszt bolonddá tette.
A napraforgók, mint megannyi útmutatók állongtak a mezőkön. Esteledett
és igen megnőtt a fejük azoktól a hírektől, amelyeket napközben a
madaraktól hallottak. A madarak tovább szálltak és a napraforgók
ottmaradtak a megfejtetlen talányokkal a fejükben.
Mire a tanyaház közelébe értünk, a környéken megszólaltak a tücskök.
Hat-hét tücsök beszélt egyszerre a ház körül, a fiú alig győzött
felelgetni kérdéseikre.
– Mit mondanak?
– Azt mondják, hogy közeleg az ősz és okos tücsök fedél után néz, hol a
rossz napokat eltöltheti. Mert könnyű ám nyáron, jókedvűen a világban
barangolni. De ha jön az ősz: a tücsök egyedül találja magát és senki se
felel a hegedűjére.
Hm, gondoltam magamban, nem is olyan bolondok a tücskök.
Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról.
Este a ház előtt üldögéltünk, mikor is a fa, kútostor, háztető olyan
árnyékot vet a földre, amilyennek őt soha sem láthatjuk.
Az eperfa árnyéka szakasztott egy borzas, bánkódó asszony mása volt.
Lehetséges, hogy a fák is tanulják valakitől magatartásukat, mint a
katonák az őrmesterektől, a civilek a táncmesterektől. Ez az eperfa, ha
tanult valaha megjelenést: bizonyosan Juliskától látta ezt a bús
magatartást, amint esténkint búnak eresztette a fejét elmúlt élete
miatt.
A kútostor egy eltörött vándorbot alakját mutatta, míg a háztető
félrecsapott kalaphoz hasonlított, amely alatt valaki valahol hetykén
veszi az országutat.
A fiú a létrán ült, amely a padláshoz volt támasztva. Innen látni
lehetett a messzi láthatáron egy fénylő országutat, a Tiszát. Ezt a
fényességet is csak az esti embereknek tartogatja a folyó. Révészeknek,
halászoknak, akik ilyenkor a vízbe nézegetnek. És a csónakoknak, amelyek
esténkint hűségesen eljönnek a vízhez, inni egyet a nappali szomjúság
után.
Az úton mind közelebb érkeznek a láthatatlan vándorlók, akik sötétséget
lehelnek. Ekkor megszólalt kuporgásában az öreg csősz is, aki darab idő
óta a ház falának vetette hátát:
– Az én véleményem, – kezdte a milanói hadfi, – hogy nem érdemes olyant
keresni, ami nincs. Ha a farkas elvitte a font húst, hiába szaladunk
utána.
Így szólt az öreg csősz és mély hallgatásba merült.
Kérdést akartam intézni az öreghez, hogy magyarázná meg bővebben
szavait, ellenben Juliska csendesen megérintette a kezem.
– Nézze, már ismét itt járnak a komédiások! – szólt s az országútra
mutatott.
Én nem láttam semmit, csak a kukoricást, amely hajladozott a szélben. A
napraforgók megindultan csóválták a fejüket, mint kiégett szívű öregek,
akiknek a maguk életén kívül már semmi sem fontos a világon. Az út
porába a csillagok vájták szikrázó sarkantyúikat. Nagyot gondolkozott a
táj, mintha valami nagy mondanivalóra készülődne elalvása előtt.
A szélnek fekete árnyéka futott a gyalogösvényen: hazafelé loholó fekete
kutya. S Juliska úgy beszélt, mint a nyárfa suhog:
– Maga elszokott attól, hogy az álmait lássa, mert olyan helyen él, ahol
az emberek nem érnek rá gondolkodni, álmodozni, lehúnyt szemmel
figyelni. Ámde mi itt mindenre ráérünk és a valóságban látjuk közelgő
éjszakai álmainkat.
Mert az álmok valahol messzire laknak egy tartományban, ahonnan estére
szétrepülnek a vadkacsákkal. Leszáll az udvaromra a vándormadár pelyhe
és messzi idegen országokban járok álmomban, aranysárga palotákban
megyek ki és be, kék hegyek állnak a látóhatáron és a hegyeken finom
rajzú tornyok, bástyák alkonyati álomban szürkülnek.
Majd egy régi utcában járok, ahol életemben soha nem voltam, ahol a
százesztendős házak kis ablakai kíváncsian, sandán nézegetnek rám.
Valaha erre szállottak el a vadkacsák, mielőtt a nyírségi vadvizekre
értek volna. S innen tudom én azt az utcát, amelyben maga járt talán…
– De az útrakelő álmok felkapaszkodnak az elkésett szénásszekerekre és a
széna közé rejtőzve érkeznek meg a sötétség beálltával az udvaromba. Így
nyár vége felé sokat álmodunk piroshasú dinnyével, palackszínű szőlővel,
loncsos szilvával; megszólítanak álmainkban a madárijesztők, amelyek
rövid pipával, félrecsapott kalapjuk alatt könyökölnek a gyalogösvényre,
amelyen éjszaka mezítláb végigmegyünk. Vidámképű, csacsihasú, magunkhoz
való korú kérők hemperegnek le a friss sarjúval megrakott szekér
tetejéről és reggelig verik a cimbalmot az ablak alatt. A közelgő szüret
illata szálldos az álombeli szél hátán, messziről még idekanyarodik a
bogrács alatt égő tűznek keserűmandulaízű füstje; a diófának komoly
szaga; a mustnak szenvedélyes édességét érezzük a szájunk szélén, a
körtének mézét a nyelvünkön és a kezünk fényesre csiszolja a hamvas
szilvákat. – Én az esztendő e szakaszában mindig gulyást főzök álmomban.
– De nemcsak kocsin jönnek ide az álmok, hanem megérkeznek a vándorlók
lyukas kalapjai mellett, amikor az őszi szél úgy cseveg, mint a szarka a
sövényben. Egy karéj kenyérért egy kalapbillentéssel olyan álmokat
hagynak itt a vándorlók, hogy napokig lehet egy-egy álmot érezni és
folytatni, mint a mesemondásnak nincsen vége kukoricahántás idején. A
fagallyak, bokrok, dudvák, virágok elveszítik leveleiket és
meghegyesednek, mint öregedő férfiember erősen pödörgeti a bajszát. A
lámpások lejönnek a polcokról, mint barátságos szemek, amelyek eddig
lehúnyva voltak, az eső szakadatlanul kopog az ablakon és tetőn, mint
egy örökös figyelmeztetés az elröppenő évekre, a szél agár módjára
száguldozik a távoli mezőkön és szinte házasságra lépünk a mulattató
tűzzel, amely nem alszik ki a kemencében: ez az őszi álmok ideje.
– Vásároskocsikat látunk a mély sárban, – mert hisz azok errefelé
sohasem jönnek és lekonyult bajszú vásárosok, kendőbe burkolt asszonyok
álldogálnak a csurgó eresz alatt: ezek a látogatóink, akik álmainkban
arról mesélnek, hogy messzire innen városok, falvak vannak, ahol az
emberek nem nyugodnak meg az esős évszakban sem, hanem fáradhatatlanul
mennek sötétségen, hajnalodáson át. Milyen különös, hogy mennyi
tennivalójuk van az embereknek s mennyit szenvednek ezért! Hiába hangzik
felettük az esőszemek kopogása, mintha koporsószegeket vernének be;
hiába üvölt a szél, mintha a régi temetőkből hozna figyelmeztető
üzeneteket: ők csak mennek, mendegélnek, felfujják kis ügyeiket,
kihegyesítik az orrukat a sok spekulációban, homályossá nézik a szemüket
a kíváncsiságtól, elgörbítik a lábszárukat a sok csavargással, mindennap
könnyedén dobják a tűzbe szívüket, mint a vándorcigányok a
tengelyszöget, nem tanulnak semmit a holtak szagolgatásából, azt hiszik,
hogy nekik más szaguk lesz, ha bevégezték futkározásukat.
– De mi nem álmodunk soha sarokból megszólaló vándorbotokkal, se a
padláson szárazan nyikorgó utazócsizmákkal, se lengő kútostorral, amely
fejbevágja az éjszakai csavargót… Álmodunk nagy teknőkkel, majorannával,
sóval, borssal, citrommal, hentesbárddal, füsttel, téli hajnalt csipkedő
szalmatűzzel, – disznóöléssel… Álmodunk kövérre hizlalt, pirosan nevető
arculatú, nadrágszíjjukon malmozó vendégekkel, akik az asztalunknál
megtörlik a szájukat, – s akik soha sem jönnek el… Álmodunk pirosra
csípett tökkel, kopogó makkal, zörgő dióval, cinkefüttyel, az első
fagyban megdermedt országúttal, rőt mezőkön csaholó ebekkel, hideg
bortól berekedt hangú, jókedvű vadászokkal, a messziségben vágtató,
kendőslovú lakodalmas kocsikkal, hosszú öregséggel és egy nyárfával,
amely alatt majd koporsónk fekszik…
– És ezekben az álmokban, ha magát látom, mindig oly ifjúnak tűnik fel
előttem, mint az újhold sarlója.
– Az én álmaimban nem múlott el tíz esztendő, de még talán egy egész nap
sem azóta, mióta utoljára láttuk egymást.
– Ifjan, naívan, áhitatosan állong maga felettem, mint Szent György
lovag a pócsi templom oltárképén, amikor az álom ideje elérkezik.
– A hajába még nem vont nyomot a téli szánkó, a szeme fényét még nem
törte meg annak a sok embernek, ismerősnek, ismeretlennek a tekintete,
amely mind ellopott fényességet a maga szeméből, a homlokán nem utaznak
varjak és kis mosolygás üldögél a szája szögletében, mint a pintyőke.
Tehát én mindig ifjan, húszéves korában látom magát, – bármi történt is
azóta. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy merre járt, kivel beszélt, mit
tapasztalt. Az én lelkemben maga örökre húszesztendős marad. Az enyém
volt… S az enyém, bármi történt azóta a világban, magával és mással.
– S ha itt maradna: bizonnyal visszatérne elillant ifjúsága, mert én
addig szólongatnám, addig hivogatnám, addig babonáznám, míg a valóságban
visszatérne a régi lelke, amely jó és nemes volt s olyan egykedvű, mint
a madárdal.
– Hiszen azt is el lehetne felejteni, ha tíz esztendeig a tömlöcben ült
volna…
Juliska elhallgatott s észrevétlenül igyekezett megtörölni a szemét,
mintha szívből sajnálná azokat, akiknek az álmokban nem lehet részük. A
besötétedett útra nézett, amelyről már elszökött a szél, mint egy
hímkutya.
– Nézze, ott jön már a piszkafa, amely az álmokat hozza és bedugdossa a
kéményeken.
Én nem láttam semmit. De nem szóltam. Ám az öreg csősz tán észrevett
valamit, mert felcihelődött a fal mellől.
– Mióta nincsen kislutri, azóta nem álmodtam semmit – dörmögte. – Mi a
fenének álmodjon az ember? Arról, ami volt, nem érdemes egyik
oldalunkról a másikra se fordulni. Arról pedig, ami lesz: csak a madarak
tudnak, mert ők látják messziről jönni az időváltozást.
Juliska lecsüngesztette a fejét s álmodozva, barnán, igénytelenül
üldögélt a nyárvégi estén, mint a jó Istennek legkisebb szolgálóleánya,
csendesen, szótagolva mondta:
– E hét végén lesz Mária napja, holnap jönnek erre a búcsúsok…
– Szeretne elmenni a búcsúsokkal? – kérdeztem.
– Mária fecskemadaraival…
– Majd alszunk rá egyet! – vélekedett az öreg csősz. – Már mondtam, hogy
ha valamit elveszítettünk, azt hiába keressük. Csak akkor találjuk meg,
ha az is akarja, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk… Én például
szegény ember létemre egyszer elveszítettem a tajtékpipámat. Bolond
módjára kerestem félesztendeig. Akkor elfelejtettem. És egy reggel
megtaláltam a kunyhómban. Visszajött a pipa onnan, ahol volt. Visszajött
magától… Az elveszített dolgok azt jelentik, hogy kedvük van a
vándorláshoz. Van ez így az emberrel is.
A csősz elballagott a sötétségbe. Mi tovább hallgattuk a tücsök
cirpelését.
– Igérje meg, hogy nem felejti el, amit az első éjszakán a fedelem alatt
álmodott, s elmondja nekem – esengett Juliska.
A fiú már aludni ment. Egy nagy csillag állott a látóhatáron, mint egy
lokomotív szeme, amely az álmok országába viszi a lelkeket.
Egy öreg búcsús-ember tanácsa.
Fecskék, verebek szólaltak, körülnéztem, mint egy hajótörött, aki idegen
szigetre került.
Vannak olyan reggelek, amikor az ember hajlandó volna elfelejteni
mindent, ami odáig történt vele. Ezek az újjászületés reggelei, amikor a
Bánat elment csavarogni éjszaka valamerre és kakaskukorékolásra nem
talált haza. Megrekedt tán egy útszéli kocsmában gajdoló vándorlegények
között, akik részegségükben nem engedték tovább a lószemű idegent. Vagy
sarkába szegődött a város kapujánál az öngyilkosjelöltnek, aki azért
ment az országútra, hogy megkeresse a legmagasabb fát. És az
öngyilkosjelölt nem találta meg a fát, pedig a Bánat már kilógatta a
nyelvét a poroszkálástól. Vagy talán a vidámság hirnökei, vándorcigányok
közé keveredett a Bánat, akik elvitték őt gyors szekereiken másik
határba, ahonnan majd lesoványodva, megverve tér vissza, mint egy
eltévedt házőrző komondor?
Ismétlem, vannak reggelek, amikor az ember elfelejti a könnyeket,
amelyeket látott; a bánkódó arcokat, amelyek mint szellemek körülvették
őt magányában, a kétségbeesés sikoltásait, amelyek úgy fickándoztak
benne, mint a palackba zárt kígyó; a gonosz hangokat, amelyek
megszólaltak mindig a lelkében, mint hegyek mögött üvöltözik a szél; a
hamurakást a szívében, amely évről-évre nagyobbra növekedik.
Juliska benyitott az ajtón, mintha jóságos szemű galambokat hozott volna
a vállain. Rozmaring illata és a friss kenyér szaga keveredett a
mozdulataiba. Az a jószívű, derék menyecske volt, akiről a magányos
vadász az erdők kunyhójában álmodozik.
– Nos, mit álmodott?
– Álmodtam kancsó mellett üldögélő kántorral, akinek kapca volt a lábán.
– Nagyon jó álom – felelt Juliska. – A kancsó általában vidám házat
mutat. A kántor dinom-dánomot. A kapca utazás jele. Úgy-e, azelőtt nem
voltak ily víg álmai? Álmodik még maga kantárral is, ha megszokja a
házamat.
– Kantárral?
– Az a legjobb – felelt meggyőződéssel Juliska. – Az nagy uraságot
mutat.
A pálinkának, amit ágyamhoz hozott: olyan íze volt, hogy ifjúkori
szüretek jutottak eszembe, midőn kiszívott tajtékpipa színe van a
falevélnek, dér hagyta könnyed lábnyomát a borház felett, kisüstön főzik
a szeszt hozzáértő öregemberek és nagyot visszhangzik a kiáltás a
megszedett szőlők között. A kedv úgy bugyborékol az ifjonti szívben,
mint a menyegzőre hajtó kocsi kereke. A füst egyenesen száll az ég felé,
mint a boldog tűz lehellete. Vackorképű öregasszonyok ágbogas ujjaikkal
lökdösik a menyecskét és legénynek kedves tanácsokat susognak a fülükbe
fogatlan szájukkal. A pincében talán az a pap tartja tenyerét a
hordólyukon, akit még Csokonai otthagyott. Gondtalanul, feladat és
tennivaló nélkül, csupán örömökre felépítve folydogál az élet patakja:
mindenki száz esztendeig fog élni és vénségére fiatal leány mellett
melegedik.
A szalonna, amellyel megkínál Juliskám: kamrák andalgó csendjét vonták
emlékezetembe, amelyekben farkasétvággyal időzött ifjúkorom téli
délutánokon, amikor hófuvás porzott, a kertek felett hókísértetek
csatáztak, a régi Magyarország bősége terpeszkedett a polcokon, füstölt
kolbászokba ütötte fejét a látogató, a sonkák oly nehézkesen lógtak alá,
mint kövér asszonyok, fűszeres volt minden eledel, mint Mislainé
szájaszéle és a gyomor úgy tobzódott az erőpróbákkal, mint az ifjúkor
telhetetlenkedik a sohasem elegendő szerelemmel.
És a friss kenyérnek illata: hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta
hangjára álmodozva figyelgető búzaföldek szelét vonta elém. Ahol
cifrálkodva áll a sárga napraforgó, cigányleány piroslik a dülőúton,
görögdinnyekülsejű fiatal nők csengve énekelnek, mint a kaszát fenik a
szomszédban, lábait ég felé nyújtja a csecsemő a mezőn és a Napból tüzes
kocsin száguld le a mindent lebíró élet. E kenyérnek ízében szélmalmok
mutatkoztak a látóhatáron, mely szélmalmok körül gyermek voltam,
ijesztett alkonyattal a vitorla árnyéka, kísértet lakott a malom
padlásán, a lisztescsizmás fuvarosok hangos szóval, mint az élet örökös
szállítói indították útnak a zsákokkal megrakott szekereket. A szél
napnyugatról fujt, mintha csak addig volna érvényes minden munka, amíg a
nap vérveres korongja letűnik a síkság szélén. Az alföldi alkonyat
meztelen lábú leányzói futottak át a mezőkön, hogy hírül adják a
molnárnak: bekövetkezett már az este, állítsa meg a kimelegedett
malomköveket.
És a szívességben, amellyel kínált Juliska: hajlandó voltam egy egész
nemzet erényét látni; Szűz Mária leányai, a magyar parasztmenyecskék
odaadó jósága csillogott a szemében, mint a gazdagon termő földek
virágzása.
A dülőúton ekkor felhangzott az ének, mintha mind egyesültek volna a
pacsirták, fecskék, verebek, barázdabillegetők, öreg varjak, hangos
szarkák, hogy elfujják a búcsúsok örökös imádságát:
– Mária, segíts!
Kalászhajjal, Búzaszentelőnapjáról folytatott áhitattal, a Szentháromság
nyilt szemével, mezítláb, mint a madarak, napraforgógerincüket
meghajlítva, az imádságtól, fáradalomtól felmagasztosulva mentek
csoportban az asszonyok a ház előtt az országúton. Az esztendő szürke
napjai, kotkodácsoló gondjai maradoztak el a lábuk nyomában a homokon:
életük elmaradozott mögöttük, mint a felhő az égen. Bűneik, betegségeik
lehullottak, mint lábukról a homok. És egyszerű szívüknek kapui boldogan
kitárultak, azon malasztos vendég várásában. Aki e napon, mielőtt a nap
leszállna, lelkükben kvártélyt vesz.
Az Úr Jézus és a barna Szűz Mária mendegélt előttük láthatatlanul a
homokon. A napsütésben ők már látták a máriapócsi tornyokat. Siettek,
mint a gazellanyáj. A falevelekről az éjszakai eső cseppjei rájuk
hullottak, mintha az árvaságra, az országútra hullott vízcseppek is ott
akarták volna befejezni mulandóságukat, ahol Mária lakik.
– Mária, segíts! – énekelték fáradhatatlanul, mintha erre a
búcsújárónapra volna feltéve jövendő életüknek minden boldogsága,
egészsége, a kis falusi házak épsége (ahonnan hajnalhasadtával
elindultak), az alva hagyott gyermekek jövendő mosolygása, a télnek
betegségtelensége, a kakasoknak jókedve, a tehenek bőgése, a tyúkoknak
kotkodácsolása. Minden e búcsújárónaptól függött. A szívük úgy szárnyalt
Mária égi köntöse felé, mint a menekülő madarak a toronyra.
Ámde az öreg búcsúsember, aki eddig a csapat élén haladott, a zászló
közelében, házunk előtt elmaradt a csapattól és házunkba tért, mintha
ott valami tennivalója lett volna.
– Kozsárka meglátogat minket! – szólalt meg illetődötten Juliska. –
Istenem, hol van a fiam, hogy el ne mulassza az áldást!
A fiú az istállóból előkerült, amikor az öreg szent ember letelepedett a
székre és megízlelte az elébe tett italt.
– Csak hadd menjenek előre az asszonyok, majd utólérem őket, mert én úgy
járok, mint a szél – szólt az öreg kezével legyintve. – Mi sohasem
fáradunk el a járáskelésben, nem öregszünk, nem betegszünk, meghalni is
akkor szoktunk, ha hívjuk a halált. Már nem sok időm van hátra. Jöjjön
helyettem más, fiatalabb, tudatlanabb, aki még nem ismeri az országutat
és útonjárókat, – az egész világot. Kisasszonynapján van harminc
esztendeje, hogy elveszítettem mindent, ami földi, azóta az ég gyermeke
vagyok, pócsi búcsúvezér. Azóta nem aludtam ágyban, mindig csak kemény
földön.
S a mi Urunk, Jézusnak tiszteletére csak akkor eszem húst, ha azzal
jámbor emberek megkínálnak.
Juliska csendesen kiment a szobából és fehérkendő alá rejtett hideg
hússal tért vissza. De a búcsúvezér eltolta magától az ételt.
– Ma nem – mondta csendesen és határozottan. – Ma bőjt van. Majd ha
megtisztálkodott a lelkem Mária-Pócson, akkor nyúlok ételhez.
S csendesen ingatta őszbeborult nagy fejét, kerek gyermekszemeivel pedig
oly világosan, fénylően nézett reánk, mint a víz néz a napsütésbe.
Elhittem ebben a percben, hogy bűnös embernek nagy megnyugvás lehet
ilyen világos, bizalommal és hittel sugárzó szempárral találkozni
bujdosásában. Ilyen az a szem, amely megnyitja a bemohosodott zsilipeket
az asszonyok lelkén, hogy kiömlik onnan a sok szennyvíz, a poshadt
csatornalé, amelybe mindenféle szemetet dobált a mindennapi élet. Az
oroszlán és az őz szeme egyesült Kozsárka tekintetében. Bátor és szelíd
volt tekintete, mintha sohase ijedt volna meg semmitől, csak jó
emberekkel és gyermekekkel találkozott útjain, akiknek megfogta a kezét,
hogy el ne tévedjenek. Ez a szem volt az, amelyet évekig nem felejtünk
el és amelyre részvéttel és meghatottsággal gondolunk vissza. Nem kért
tőlünk egyebet ez a szem, mint egy kis jóságot, amellyel legkönnyebben
és legnehezebben rendelkezünk. Vajjon hová lehetett ez a jó, áldásos
szem az emberek vadállatias tekintetei között? kérdezzük magunkban,
mikor többé már nem látjuk őt.
De most még itt volt Kozsárka és szeme áldást sugározva pihent rajtunk.
És mi nem tudtunk néki semmit sem adni, mert nem fogadott el egyebet egy
ital vízen kívül.
– Nincs valami baj a háznál? – kérdezte körültekintve. – Tavaly, mikor
erre jártam, jobb kedved volt, Juliska. Most aggodalmasnak látszol,
mintha kételkednél a mi Urunk végtelen jóságában.
– Nem kételkedem – rebegte Juliska. – Csak néha rámjön valami fájás. Nem
tudom, hol fáj, nem tudom, miért szomorodom el, csak úgy jön valami,
aminek csak az árnyékát látjuk, mint a füstnek.
– Majd elszáll a füst s vele megy árnyéka – felelt az öregember. – Úgy
van az a világban, hogy nem járnak egyformán az órák. Van órája a részeg
embernek és a bolondnak. Az ebédnek és a halálnak. A fiatalságnak és az
öregedésnek. Vajjon melyik órát látod te most, Juliska?
– Azt hiszem, a fiatalság órája már elmult.
– Akkor sem kell kétségbeesni. Nagyon szép órája van ám az öregedésnek.
A szél már nem tud úgy hazudni, mint azelőtt, az igaz; a kéményből
elszökik a tilinkós, aki azelőtt nem hagyott aludni, ez is igaz;
nemkülönben csendesség van a konyhán a fazekak, lábasok, gyúródeszkák
között, nem pöröl az ibrik a levesestállal, nem veszekedik a só a
paprikával, – ez is igaz. De hát mire volna Mária-Pócs, ha még ezért sem
tudna megvigasztalni? Az a kis Gyermek, akit az Anya ott ölében tart,
minden asszonynak tud valamit mondani, úgy, hogy csak ő hallja meg a
szót. Gyere velem Pócsra, leányom és többé nem látod árnyékát a füstnek.
Harminc esztendeje vezetgetem én már a fehér Tisza mellől az én
asszonyaimat a pócsi Szűzanyához. Sokan mentek el, akiknek úgy fájt a
szívük, hogy támogatni kellett őket a nagy útban. Másoknak kővé
változott a bánat a kebleikben. Egyiknek elfujta a szél a nótáját,
másiknak elmosta az eső a mosolyát. A harmadikban úgy cincogott a
szomorkodás, mintha egerek bujtak volna belé… Aztán, mikor hazafelé
jöttünk, a sánták elől mentek, a vakok dícsérték a kék eget, a
szívbajosok úgy kacagtak, hogy a foglyok felrepültek a mezőkön.
Az öregember beszéde alatt Juliska természetesen könnyezni kezdett. Jó
sírás volt ez. Fényesebb lett utána a szeme.
Szótlanul mutatott a fiúra, aki az asztalra könyökölve, nyitott szemmel
figyelt a búcsú-vezér szavaira.
– Hát én mikor találom meg az apámat? – kérdezte.
Az öregember felnyitotta a szemét, mintha csak most emlékezett volna,
hogy mi keresnivalója van neki ennél a háznál.
– Már látom, hogy nemsokára meg kell szólítanom a komámat, a halált,
amikor találkozom vele. Rövidülnek az eszem nappaljai. Lám, egészen
elfelejtettem, hogy a fiad, Juliska, az apját keresi… Pedig tudtam, mert
rágondoltam, amikor házadat ismét megláttam az országúton.
– Hát mikor? – kérdezte a fiú jól előrehajolva, mintha az ezüsthasú
halat lesné a vízben.
– Akkor, midőn éppen olyan leszel, amilyen az apád. Akkor találkoztok
egymással és többé soha sem váltok el. Mikor az apádnak szüksége lesz
rád.