Csöndes az éj, a hold általderengi
A déli égöv csillagkárpitát.
A vajda ébren, s véle Szemfira.
– Apám, én Alekótól borzadok,
Hallgasd, hogyan nyög sulyos álma közt?
Hogyan zokog, mint egy kisértet.
Öreg vajda.
Ne nyulj hozzá s légy csendesen.
Egyszer hallottam ez orosz mesét:
Hogy éjjel az alvókat a lidércz
Nyomása bántja. Reggel elmulik.
Szemfira.
Apám! Hogy suttog! Hallga! «Szemfira.»
Öreg vajda.
Álmában is csak tégedet keres;
Jobban szeret, mint az egész világot.
Szemfira.
Nekem meg már az ő szerelme kín,
Terhemre van. Szivem szabad akar
Maradni. Hallgasd. Hallod-e,
Most idegen nevet mormog magában.
Öreg vajda.
S minő nevet?
Szemfira.
Milyen hörgés! Nem hallod-e apám?
Dühében hogy csikorgatja fogát.
Iszonytató! Inkább felköltöm őt.
Öreg vajda.
Ne tedd azt. A lidérczet nem szabad
Elűzni. Elmegy önmagától is.
Szemfira.
Megfordul. Fölkel. Engemet keres.
Fölébred. Odahív. Jó éjszakát.
Aleko.
Hol voltál?
Szemfira.
Itt ültem és apámmal csevegék,
Téged pedig lidércznyomás gyötört,
Álmadban lelked szörnyen küzködött.
S engem borzasztóan ijesztgetél.
Fogad csikorgatád s nevem
Kiáltozád.
Aleko.
Mert rólad álmodám.
Úgy jött, mikénthogy ha kettőnk közé…
… Rémséges látomány volt.
Szemfira.
Ne higyj az álomlátásoknak.
Aleko.
Ah, nem fogok már hinni semminek!
Se álmoknak, se édes esküvésnek:
Nem – a te szivednek se hinni többé!
Öreg vajda.
De hát minek sóhajtozol, bolond!
Igy egyre-másra szakadatlanul?
Az ember oly szabad, az ég derült,
Azt mondják: szépek a czigány leányok!
Ugyan ne sirj, a bánat sirba vénít!
Aleko.
Oh, vajda, oh, ő engem nem szeret.
Öreg vajda.
Barátom, légy nyugodt, hisz gyermek ő,
S nem érti meg a te fájdalmadat.
Te őt nagyon epedve szereted.
Az asszonyszív csak tréfálva szeret.
Nézz csak oda fel. Látod, ott a hold!
Útjában az egész világnak
Egyformán osztja a sugarait.
Alig kacsintott kedvencz fellegére,
Megint egy másra pislant iziben:
Ki tudja a holdat megállapítni,
Parancsra: «állj meg, itt maradj!»
Ki tud parancsolni leány szivének:
«Egyet szeress és soha ne cserélj!»
Nyugodj meg ebben.
Aleko.
Hogyan tudott engem szeretni egykor!
Mély csendben oly forrón hozzám tapadva,
Hány boldog éjet éltünk együtt át.
Mint tudta édes enyelgésivel,
Ifju kedélylyel, mámorító csókkal
Egy percz alatt lelkemből a nehéz
Búkórt elűzni egy kis percz alatt!
És most: Szemfira. Hűtlenség képmása
Szemfira! Ah szived milyen rideg!
Öreg vajda.
Hallgass reám. Majd mondok egy mesét
Saját magamról. Hallgasd végig azt.
Régen, mikor még a szőke Dunát
A muszka nem fenyegeté,
(«Látod Aleko, milyen régi az,
A mire most visszaemlékezem?»)
Még akkor a szultánt féltük csupán
S Akjerman fellegvárából török
Basa uralkodott a budsakon.
Legény valék még és csupa örömtől
Volt telve ifju lelkem és szivem.
Egy szál fehér sem volt még a hajamban.
Sok szép leány közt volt egy, a kihez
Akkép fordultam, mint a nap felé,
S magamnak választottam hitvesül.
Mily gyorsan elrepül az ifju élet,
A hogy futó csillag lefut az égről.
Még annál is gyorsabban hulla le
Az én szerelmem édes ideje.
Csak egy esztendeig voltam szeretve. –
Kogul partján akkor egy idegen
Czigánycsoport ütötte fel tanyáját.
Ott álltak sátraik a dombtetőn,
Nem messze a mi régiebb tanyánktól.
Két éjjel voltunk együtt ott csupán,
A harmadikban ők tovább vonultak,
S velük Ment Mariulla is,
Eldobva kis leányát. Én aludtam.
Virradt a hajnal, én fölébredék,
Nincs itt a feleségem! Keresem!
Hivom! Nyomát se lelhetem.
Szemfira sirt. Én még jobban sirék.
De e nap óta mindenféle lány
Utált előttem és többé soha
Asszonyt nem hoztam a sátor alá,
S unalmas hosszu életem
Nem osztottam meg senkivel.
Aleko.
S mért nem kerested fel a hűtelent?
A háladatlant és elszöktetőjét,
Hogy késedet megforgasd a szivökben?
Öreg vajda.
Minek?
Az ifjuság szabad, mint a madár!
Ki rakhat lánczokat a szerelemre?
Az öröm sorba jár, – és hogy ha elment, –
Vissza ne várd, – a sor rád nem kerül. –
Aleko.
De én nem így gondolkozom. Nem én!
Én küzdelem nélkül el nem hagyom
Venni magamtól, a mi az enyém,
Az én örömöm akkor a boszú.
Nem! És ha a tengerparton találnám,
Édesdeden aludva, a ki megcsalt,
Meg nem kimélném csendes álma közt,
Berugnám a tengerbe védtelen
S az ébredése szörnyű percziben
Kaczagnék a szeme közé neki,
S fülem sokáig hallgatózna kéjjel,
Az ő halálos vergődésire.