A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű
medvebőrrel terített nyugágyára.
Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva,
legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett
nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit
látott.
Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét s indult kifelé.
Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek:
– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.
– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?
– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is
fennáll.
– De én nem vagyok beteg.
– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.
– Isten kezében van az.
S nem hallgatott rá, tovább ment.
A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.
– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.
– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?
– Felséged élete forog veszélyben.
– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy
keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet
ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.
Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá
teszi s félreállt az útjából.
A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak
képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy
levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt
az; születésnapi ajándék valamikorból.
A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt
semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.
A levelet a czárnő irta s csak annyi volt benne:
– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.
Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A
feleség fél!
Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a
bebörtönzött rab.
Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!»
Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt
nem lehet megtagadni.
Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol
nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy,
mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a
másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s
utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen
a héten érkezett vissza egy útból, a mit a kirgiz pusztákig nyujtott,
odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a
helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».
Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába,
legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy
födél alatt.
Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a
harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája
falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.
Egyszer csak felkiált:
– Hol vagy Zsófia?
Jó hogy nem hallotta senki; egyedül volt.
A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta
az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig
járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy
Zsófia?
Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit
a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.
Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges
ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.
Az rettenetes látvány volt!
Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az
óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás
után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett
előtte.
Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert
hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a
szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá
fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»
Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen
emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja
öléből. Valaki egy szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre
tartson.
A látványt tova viszi a szél és a hullám.
Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat
körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az
most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A
rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a
födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol
és bömböl.
A hullám tovahömpölygeti azt is.
Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé
szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy
hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő.
Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.
Ki mehetne utána e képeknek?
A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám
játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam
közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit
rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.
A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a
teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly
dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy
ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott
rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze
elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s
lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.
Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral,
gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat.
Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a
hullámok közé! Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében,
sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra
készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt.
Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait
s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú
lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett
katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót
harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a
jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!
S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs
csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy
három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya
szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a
kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár
közepébe!
E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta
arczát és sírt.
Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki?
Látták sokan.
A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a
népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára
megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes
termeket átengedte a nyomor képviselőinek.
Még ilyen vendégsereget nem látott a teli palota.
Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató,
s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják
ezeket a márványtermeket.
Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a
nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak
a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi
nappal el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az
elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és
italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt
nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga
lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük
van.
Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a
fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.
A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a
nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E
betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a
czár nézte a romlás panorámáját.
Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.
Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult
a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a
mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.
Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt
látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az
egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.
Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak
párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:
– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te
bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált,
mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső
testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy
büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük
kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver
minket az Isten!
A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító
beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal
refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe
összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár
lakosztályába vezető folyosókat elzárták.
A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta
mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya.
Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós
személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta
hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót
feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy
látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.
A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak,
s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban
ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:
– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket
a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!
Ez még olaj volt a tűzre.
– Hahhó Arakcsejeff! ordítá ezernyi ezer torok. Ott van a gonosz
szellem!
– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e
többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!
A gálya egyenesen a téli palotának tartott.
Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a
kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.
– Mit csinálsz? ember! Kiálta rá haraggal a magasból.
Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött
tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki.
Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a
bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra
vörös zászló volt felhúzva.
A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló
erkélycsarnoktól.
Most mindjárt kitünik, hogy a faház erősebb-e, vagy a kőház?
A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra
helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A
hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt
párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor
aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített
lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató
roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a
harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az
egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem
mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs
egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a
kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével
felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.
Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna.
Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák,
Arakcsejeff maga is.
Csak az az egy ember az erkélyen maradt állva.
Ő valamit látott a levegőben.
Egy galambot.
A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán
rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.
Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy
Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva,
tartá fel az ég felé.
A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.
A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre
átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A
ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!
«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő
hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség
Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s
elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember
közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő
volt.
A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után
háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.
A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt,
mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.