REJTELMEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
II. KÖTET
BUDAPEST
A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA
1894
MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.
Mari.
– Nem szabad, meglátják.
– Kik, a madarak?
– A madarak.
Csakugyan, egy apró sármány előttük a homokban, egy csoport pipiske
fölöttük az orgonabokron, tolakodó vigsággal nézett rájuk.
Apró szemükkel beszéltek is.
«Nini, milyen különös, hát ezek a szörnyü nagy valakik mit csinálnak?»
Egy kis leány volt, meg egy magas fekete ur. Csókolództak, azt
csinálták. Előszörre cselekedték, hát egy kissé szertartásosan ment a
dolog. És azonfelül a leány most csókolt meg idegen férfit először
életében. Olyan boldog volt, hogy majd leroskadt az izgatottságtól, de
az első roham után már tudta védelmezni magát. Az ut sürü bokrához
támaszkodva, maga elé kinyujtotta keztyüs kezeit:
– Csitt, már itt vannak, valaki hallgatódzik.
Ő hallgatódzott pedig. Aranyos barna szemeit megerőltetve, nézett szét a
szigeten. Beteg nem volt már a tölgyek alatt. Költöző madarak csaptak
zajt utikészülődéseikkel és őszi napfény kutatott a hervadt lombok
között: van-e még valahol élet, vissza kell-e térnie még? Mehetett
aludni bátran, pusztulás volt már mindenfelé. A rózsaligetben rothadtak
a kései rózsák, mielőtt kinyiltak volna. Nehéz, édes illatukat beszivta
a leány és szinte sirhatnékja támadt. Olyan boldog volt, hogy szőke
pillái alól egyszerre kigyöngyözött a sirás. Nem védte magát többé és a
férfi nem támadta ismét. A lány, anélkül, hogy kérdezték volna, mondta:
– Szeretem, régen, nagyon.
Csak kezet fogtak egymással, mert a szigeti lóvonat zörgését hallották
már. A sárga fák között, a kupéban: a leány édes anyjának piros kalapja
és apjának kövér, fehér arcza volt látható.
Visszafordultak, a leány kiáltá az érkezők felé:
– Apa, mama, ugy-e, hogy mi hamarább itt vagyunk!
I.
Estefelé hagyták ott a szigetet és nem mentek haza, hanem egyenesen
Rennerékhez. Gyalui egészen a kapuig kisérte őket és ott nagyon
udvariasan elbucsuzott a leánytól.
– Isten önnel, Mari nagysád!
A nagysádnak egy kissé zokon esett, hogy azt kellett mondani:
– Jó napot, Gyalui ur! A mikor azt szerette volna mondani: Isten veled,
édes! Avagy még ezt sem, hanem egyszerüen, szó nélkül elmenni vele oda,
a hová ő megy. Sétálni, járkálni, beszélgetni folyton, örökké!
Szinte boszusan lépett be asszony-testvére lakásába. De a lakás különös
csendessége egyszerre visszazökkentette mindennapi hangulatába. A szobák
ajtai zárva voltak, a cselédek sehol. Kopogtatniok kellett. Testvérének
férje jött ki, rideg, de mosolygó arczczal:
– Megtörtént, mikor elmentetek, váratlanul.
– Fiu? – kiáltott a mama és egy rántással lelökte magáról felöltőjét és
kalapját.
– Az.
– Ágnes?
– Jól van.
Mindnyájuknak az arcza egyszerre mosolygóssá vált, csak az öreg Bóta
járt rosszkedvüen föl és alá. Négy év alatt már a negyedik gyerek. Némi
szemrehányással nézett leánya férjére.
Az anya rohant, a többiek lábujjhegyen lopózkodtak be a gyermekágyas
szobába. Odaléptek az ágyhoz, de megrettenve hőköltek vissza, a szegény
asszony egy fél nap alatt, a mióta nem látták, szinte fölismerhetlenül
megváltozott, mintha festett márvány lett volna az arcza, olyan
élettelen, annyira melegség nélkül való. Kezeire nézett és nem törődött
semmit a környezettel, sem a családdal. A tudós asszony mindenfélét
hadart a fülébe, hogy el ne aludjon. Az anyja is odaállt mellé és könyes
szemmel rikoltozta:
– Aludni nem szabad, nem szabad elaludni!
– Miért nem? – kérdé halkan a leány.
Nem feleltek neki. Odament hát a kis csudához, az ujszülötthöz, nézte
egy darabig és bár egy kissé iszonyodott tőle, kivette a bölcsőből és
csititotta, a mig bejött a dajka. Nagyon különösen érezte magát, félt.
És nagyon örvendett, a mikor kiküldték, hogy a harmadik szobában zajongó
gyermekeknek adjon vacsorát. Itt maradt ezentul, megmosdatta, lefektette
a kicsinyeket, aztán minden elcsendesülvén, az asztalhoz ült, olvasni
kezdett. De nem tudott, az utczán vágtató bérkocsik minduntalan
megrezegtették a fővárosi ház vékony falait és ez idegessé tette.
Azonfelül sógora is bejött, megnézni, hogy alszanak-e a gyermekek. Hozzá
is szólt egy-egy szót és megsimogatta a hamvas barna haját, mely oly
nagy volt, hogy ilyenkor már le kellett eresztenie, különben a feje
fájdult meg. Testvére férjének e gyöngédsége most boszantotta, ráütött a
kezére mérgesen.
– Hagyjon békén, magának most még tréfálni van kedve!
– Nincs! – mondá a férfi és hangja reszketett, szemei tele voltak
könynyel.
– Ágnes rosszul van?
– A jó Isten tudja.
A jó Isten! A leány torkát iszonyu fájdalom fogta össze. Balsejtelmei
támadtak: mintha a betegágyas szobájában minden elcsöndesült volna.
Az ijesztő csendet hirtelen kitörő lárma váltotta fel.
A lármából kivált édes anyja hangja: «Csak aludni ne hagyjátok, csak
aludni nem!» A tudós asszony is orditott, az ujszülött különös, nem is
emberi hangon sirt folyton. Majd felhallatszott a Renner kemény, szinte
parancsoló hangja, a mint szólongatta feleségét:
– Ágnes, Ágnes!
Iszonyu volt ezt hallgatni; mindenki beszélt, de a kihez beszéltek, néma
volt. Ha sirt, ha legalább nyöszörgött volna!
Nem tudott többé uralkodni magán és daczára, hogy már idegen orvosok is
voltak a szobában, besettenkedett a betegágyas szobába és odaállott azok
közé, kik testvére szemeiről erőszakkal kergették a tolakodó, a halálos
álmot. De hiába kiabáltak, sirtak, hiába rázták kiaszott karjait és
mindhiába interveniáltak az orvosok: az asszony aludni akart. Semmi
mást, csak aludni minden áron. Kis szőke feje egészen elveszett a fehér
párnában, szemhéjai minduntalan becsukódtak és ha a nagy lármára
felrebbentek ujra: olyan különös idegenkedéssel nézett a körülte
állókra, mintha valami más világból jönne és nem értené azokat a
jelenségeket, melyek körülötte rikitnak, mozognak, orditnak.
– A szivmüködést kell erősiteni! – mondá ki elvképpen az egyik
doktor-professzor. Hozzá is fogtak az elv alkalmazásához, de minden
siker nélkül. Egy másik doktor más és igen okos elvet mondott ki, de
alkalmazni nem lehetett. Egyáltalán nem lehetett mitsem tenni az asszony
akarata ellen, olyan erős volt az.
Elmentek hát az orvosok kevésbbé ünnepélyesen, mint a hogy jöttek. A
férj kikisérte őket az előszobába és ott neki, mint kollegának, latin
műszavakkal megmagyarázták, hogy itt egy fölöttébb érdekes és specziális
kóreset előtt állanak, a melyről mindannyian irni is fognak a budapesti
és bécsi orvosi szaklapokban. A professzor – a ki mint nőgyógyász a
legudvariasabb ember volt a fővárosban – megjegyezte még, hogy «ő
nagyságára nézve a mostani tünetek alighanem végzetes irányuak!»
A férfi arczáról eltünt a mosoly, a mint ujra belépett a betegszobába.
Igy nem látták még soha őt, fehér fogait mindig mutogatta: jó és rossz
helyzetben, a mikor halálosan dühösködött és a mikor örült.
Egy állandó mosolygás volt az arczára nőve és ez most hirtelen lehullt,
mint egy lárva. Mindnyájan megrettentek és a félelem ez érzése
elfojtotta minden hangjukat, elfojtotta még lélekzetüket is. Csakugyan
halálos csend borult a nagy fővárosi házra és benne a pompeji vörös
szinnel kárpitozott hálószobára. Pihentek a kocsik is, a falak rezgése
is szünetelt.
Az asszony felhasználta a relativ csend e pillanatát és átszállott az
abszolut csöndbe.
*
A temetés után mindnyájan ide jöttek vissza. Leültek a nagy szalonban, a
hol az anya és apa szinte eszméletlen állapotban sirtak. Marinak volt
annyi ereje, hogy kimenjen a gyerekek közé, a kik nagyon kicsinyek
voltak még és a szakácsnét majd lehuzták az ennivalóért. Szerette volna
őket megverni, mert anyjuk halálán nem sirtak. És szivét halálos kín
szorongatta, mert legigazabb és legmélyebb gyászának közepette:
minduntalan megérinté egy szelid édes kép: a sziget sárga utja, a
madarak, a férfi… Maga az érzés, melylyel akkor tele volt, csaknem
egészen elszállott belőle. Mégis tele volt maga ellen váddal, hogy most
emlékezik rá és nem tud nem emlékezni, hiába akarja feledni minden áron.
Megborzadt magától és szinte gyülölettel gondolt a férfira, gyülölte
magát is, a boldogságot is, a mit akkor érzett, a mikor Ágnes nyomorult
kinok közt vajudott ágyán. És a mig igy sanyargatta magát, ilyen
őrületes eszméi támadtak: vajjon nem azért kellett-e testvérének
meghalnia, mert ő boldog volt ezekben a napokban?!
Csukló sirás fogta el és igy állott a gyermekek között, a kik
körülrajongták. Nem hallotta, mit gagyognak azok és nem vette észre, a
mint sógora bejött és beszélt hozzá. Egészen átadta magat a fájdalomnak
és ez megkönnyebbitette.
Este felé már tudott a gyerekekkel bánni. Az egyiket altatta, a másikat
étette. A következő napokon mindjobban kevesbedtek a könyei és egész
rajongásával a kis árvák gondozására adta magát. Folyton közöttük volt,
velük egy szobában hált és leste azt, aki csak egy cseppet is kemény
legyen hozzájuk. Jaj lett volna annak!
Minden előleges megbeszélés, minden kérés nélkül átköltözött ide és nem
törődött többé semmivel, csak a gyerekekkel. És dühös volt, valahányszor
a férj ezért hálálkodott.
Egyszerre azonban megrettent, hallotta, a mint ágyazás közben a
szakácsné beszélt a szolgálóval:
– Hát elveszi az ur?
– Hogyne. Ennyi gyerekkel csak nem maradhat igy.
– De a felesége testvérét! A pap se engedi.
– Nálunk szabad. Még jobb is, legalább ez nem lesz mostoha hozzájuk.
Hogy elhalt testvére helyét foglalja el: iszonyodott ettől a
gondolattól. Aztán bár nem akart többé ahhoz sem férjhez menni, a kit
szeretett – hitszegésnek tartotta, hogy akárki máshoz férjhez menjen
valaha. Lány akart maradni örökké és egyszersmind testvére gyermekeinek
anyja. De az lehet-e igy, a mikor már cselédek is ily iszonyuakat
beszélnek!? Futni szeretett volna innen és elrejtőzni valahol, de
rajongása lekötve tartotta itt.
Megdermedve várta be az eseményeket és a mig lelke egyrészében ujra
kinyitott a szerelem dércsipte virága: valójának másik fele csupa
sötétség, csupa félelem, csupa fázás. És a gyász második hónapjában a
szó szoros értelmében kilelte a hideg, a mikor apja igy szólt hozzá:
– Mari, a gyerekeket nem lehet hagyni igy… Renner derék, becsületes, jó
ember, meg fog becsülni téged!
Anyja sirt és csókolta kezeit, de nem szólt egy szót sem. Ő, mintha meg
lett volna halva, a mig apja tovább beszélt:
– Te jó lány vagy Mari és jó testvér, hozzá kell menned!
Tehetetlenül, csüggedten leeresztette a karjait, engedelmesen lehajtotta
a fejét – és: végre is hozzáment.
Fél év multán reggel visszaküldte a Gyalui István leveleit, délután
esküdött.
Még az estve Bécsbe utaztak, egy szalonkupéban egyedül. Szemben ültek az
ablaknál és alig szóltak egymáshoz. A mig a férj megfogván az uj asszony
kezét, szólott:
– Nézzen reám, Mari!
Az asszonyka hidegen rátekintett, de egyszerre csaknem elsikoltotta
magát. A Renner György mosolygós lárvája ismét nem volt ott arczán.
Zöld, komor, elszánt volt, és ebből az arczból kelt ki ez a hang.
– Boldog vagyok! – mondá. – Sohasem hittem, hogy ily boldog leszek!
Iszonyodva nézett rá az asszony, eddig szédült volt, örökké kábult, mint
egy álomkóros, most belátta helyzetének egész szörnyüséges
perspektiváját. És egyszerre átvillant lelkén a vágyakozás: kiugrani az
ablakon, a robogó gyorsvonat hadd marczangolja szét fiatal testét… Majd
meg segitségért akart kiáltani ahhoz, a kit könnyelmüen, botorul, szive
ellenére otthagyott. De ajkainak nem volt hangja, hogy kiálthasson,
karjainak nem volt ereje, hogy megragadhassa az ablak zárját. Ott feküdt
akaratlanul, tehetetlenül, mint egy cserép virág, kiszolgáltatva annak,
a ki le akarja tépni kénye és kedve szerint.
– Rosszul van? – kérdé a férj.
Magához tért és nemet intett fejével. Majd meg minden összefüggés
nélkül, halkan szólt:
– Szegény Ágnes!
A férj hirtelen lehorgasztotta a fejét, Mari folytatá:
– Én édes szép testvérem!
Mindaketten, arczukon a rémület kifejezésével huzódtak vissza helyeikre.
A nász ez éjszakáján az élő asszony maguk közé fölidézte a halott
asszony alakját, a testvér a testvért. Reszketve nézték a fantómot, mely
rejtelmes, fagyasztó, fekete sugarakat lövelt ki magából. Csakhogy mig
az asszony félelme daczára rajongással ölelte körül testvére alakját, a
férfi mintha menekülni akart volna előle, behunyta szemeit. Szólni
akart, talán rárivallni a halottra: «Vissza!» Félénken, megalázkodva
nyult a Mari keze után és szárazon mondá:
– Ő elmult, nincs többé! Majd hirtelen megbánva ezeket a rideg szavakat,
hozzátette:
– És nem akarhatja, hogy boldogtalanok legyünk.
Nagyon megörült ennek a mondásának és minduntalan visszatért rá, látván,
hogy az uj asszony valamelyest megnyugodott mégis. Ettől fogva minden
ékesszólásával, minden erejével azon volt, hogy meg ne zavarja annak bús
nyugalmát és biztató, édesgető szóval csititotta. A gyerekről beszélt
neki, kezét szoritotta, haját simogatta csendesen. Arczára lassanként
visszatért a stereotip mosolygás, most kenetteljes, szinte apai
kifejezést váltván. Csak egyszer hagyta el a reáparancsolt nyugalom,
valamely hirtelen fellobogott vad tüz elárasztotta egészen és arczából
kikelve, rekedten hörgé:
– Szeretlek!
De az asszonyka néma maradt e vallomásra, az izgalomtól, a fáradtságtól
elgyötörve s összegubbaszkodva elaludt az ülésen és nem is ébredt föl
egészen Bécsig. És amikor kiszállott a főváros e zúgó, ismeretlen
ember-oczeánjába: bár szemei kinyiltak, csak folytatta kinos álmát.
Járt, kelt, beszélt, evett; szóval élt, de alig tudott róla. Megadta
magát a sorsnak, felesége lett egy álombéli alaknak, a mig egy másik
álombéli lény tükröződött a lelkében, halványan, szerelmesen.
II.
Renner György megfeszitette minden szellemi erejét, hogy az asszonyka
figyelmét elvonja meghalt testvére emlékéről. Ujra akarta butoroztatni a
lakást, de Mari nem engedte:
– Az övéi voltak és maga ki akarja dobatni!
Azt akarta, hogy minden ugy maradjon, a mint nála volt, a megboldogult
izlése szerint öltöztette a gyermekeket, olyan tárgyakat vásárolt, a
melyekről tudta, hogy Ágnes szerette azokat. És igy lassankint egy
titkos és folytonos harcz keletkezett a férj és feleség között: az első
fel akarta égetni minden emlékét, a második meg konzerválni akarta
alakját minden áron. A szegény Ágnes arczképével volt tele az egész
lakás, annak ruháit viselte és igy beszélt a legnagyobb gyerekhez.
– Te Lilike, jól megérts: nem én vagyok a te mamád, az meghalt, sirj
érte, mindig sirj. Én csak a mamád testvérje vagyok és idejöttem, hogy
téged ne bántsanak…
Renner nem hallgathatta tovább, durván rárivallt:
– Ne kinozza a gyereket! Meghalt és azzal vége, föl nem támaszthatja
többé semmi.
Az asszony szeme szikrát szórt a dühtől és ajka fehér lett, mint a fal,
halálos gyülölséggel vágta férje szemébe:
– Azt beszélem, a mit akarok!
Azt is beszélte, nem lehetett vele birni, nem lehetett leigázni.
Például, sohse mulasztotta el megjegyezni, mielőtt lefeküdt volna:
– És egy félesztendő előtt még ő feküdt itten.
Sem rimánkodással, sem veszekedéssel nem lehetett rábirni, hogy más
hálóhelyet válaszszon.
– Itt róla álmodom! – mondá.
Csaknem minden éjjel álmodott róla és a férjnek mindennap meg kellett
hallgatnia, hogy mit.
– Most jót álmodtam. Jól érzi magát. Beszéltem vele, azt mondta,
vigyázzunk a gyermekekre. Lillát a fürdetésnél meg ne fázassuk. Mintha
kis lányok lettünk volna mindaketten, a mikor még az iskolába együtt
jártunk táskával…
Néha napokon át egyformát álmodott. Nagyobbára jót, rémeset csak
egyszer.
A férj egyáltalán nem akarta meghallgatni ezt az álmot, de Mari nem
hagyta békén, nem szabadulhatott.
Leült hát vele szemben és föltette mosolygós lárváját.
Mari suttogva kezdte beszélni álmait:
– Ültünk a kis szobában mind a ketten és horgoltunk. Vigan beszélgettünk
egy darabig, a mig ő egyszerre fölpattant és rám kiáltott: menj innen,
ez az én helyem! Kiüldözött a szobából, ki az utczára, kalap nélkül,
papucsban, ő meg mezitláb volt, fölbomlott hajjal és kiabálta utánam:
«fogják meg azt a… fogják meg az uramat, el akarnak választani a
gyermekeimtől, három vég fekete ternóval, négy szál deszkával…» Kiabált,
folyton kiabált, el-elbukott a hosszu hajában, majd fölkelt és ujra
véresen futott tovább. A mig egy fehér szakállu rendőr megkönyörült
rajta és igy szólt hozzá: Hát mi a bajod lányom, hadd hallom –
– Aztán! – vágott közbe a férj.
– Megmondta, hogy mi a baja, de nem értettem. Egyáltalán nem értettem
mit sem, a házak elkezdtek dülöngözni, üvölteni. Iszonyu volt…
– Mit kéne tenni? – ismétlé halkan a férj. Majd meg egyszerre a düh
vörössége futotta át szép, fehér, sima arczát. Valósággal ráorditott az
asszonyra, a ki fázékonyan, halványan állott előtte.
– Azt kell tenni, hogy ezt nem türöm tovább, nem fogom türni. Ez az
őrültséghez vezet!
– Az őrültséghez?
– Ahhoz. Belekergeti magát is, engem is. És miért, van-e rá ok? És a mi
több, aljas gyanusitásoknak tesz ki engem!
– Gyanusitásoknak! Miért?
– Mert az emberek gyanakodók és gazok.
– Mit gyanithatnak?
– Mit tudom én? A mi nekik tetszik.
Az asszony álmélkodva nézett férjére, a kit ez a beszélgetés, ez a pár
percz összetört. Meg is sajnálta egy kissé és szólt:
– Jól van, nem teszem többé, hallgatott.
Ezentul csakugyan heteken át türtőztette magát. Valami látszólagos
nyugalom tért a házba, Renner György sem dühösködött többé, de sokkal
zárkózottabb lett. Nem kinozta többé feleségét mindenféle
figyelmességgel, szenvedélyes udvarlási módját is abbanhagyta.
Kevesebbet volt otthon, állitólag azért, mert az egészségtelen tavaszon
betegei rendkivül fölszaporodtak. És gyakran féléjjeleken át kimaradt,
operácziókat kellett végezni – mondá.
– Hát nem reggel operálnak maguk? – kérdé Mari.
– Nem! – felelt röviden a férj. Az asszony belenyugodott e rövid
válaszba és egyáltalán nem busult azon, hogy egész napokon át magára
maradt. Beült a könyvtárszobába és orvosi könyveket olvasott, nagyobbára
az asszonyi-nem betegségeire vonatkozókat. A technikus terminusokkal
persze sok baja volt és mert az alapfogalmakkal sem lehetett tisztában:
fantasztikum volt előtte a legegyszerübb baj. E könyveknél még jobban
szerette a friss orvosi ujságokat; szivesebben olvasta ezek tudós
közleményeit, mint a bellétrisztikus dolgozatokat. Számon tartotta,
várta, mikor érkeznek és bár férje egyszer megtiltotta neki, felbontotta
mindegyiket és hamarabb elolvasta, mint az. Természetesen, e lapokban is
a nőgyógyászati munkákat kereste első sorban.
Junius első vasárnapján, valamelyik orvosi hetilapban egy hosszu és
érdekes ilyen közleményre talált. Gépiesen elolvasta a czikket, de nem
értette meg. Pedig nagyon szerette volna ha megérti, mert épp annak a
népszerü professzornak a neve volt aláirva, a ki a szegény Ágnest
«gyógyitotta» utolsó napján.
Elolvasta még egyszer a czikket és megdöbbenve látta, hogy a leirt
«érdekes» eset nem lehet másé, csak boldogult testvéreé. Ugyan a név,
sőt a kezdőbetü is tökéletesen el volt hagyva, de a beteg alakja, az
időpont, a városrész, a jelenvolt orvosok nevei: tökéletesen egyeztek.
Félreismerhetlenül az volt, nem nem lehetett más, ez bizonyosság.
Ujra elolvasta a dolgozatot és csak e harmadszori olvasás alkalmával
látta meg annak e pár, dült betüvel nyomtatott sorát:
_«egy kollegám narkotikus szerrel való különös ismeretlen módu mérgezés
esetét sem látta kizártnak, de e tünetek annyira összeesnek a
szivmüködés elgyengülésének tüneteivel, hogy vélelmét ő maga sem
tartotta megállhatónak és rátért az én álláspontomra, mely…»_
Mari megállapodott ezeknél a mondatoknál. Elolvasta azokat ujra, meg
ujra. Végre nem értett belőlük mit sem. Feje mintha egészen üres lett
volna, csak egy szó keringett, izzott benne:
«Mérgezés!»
Bizonyosnak tartotta, a mit «az egy kolléga» vélelmezett, de visszavont.
Mérgezés történt. Testvérét megölték. Megérezte, megálmodta ő ezt.
«Mérgezés!» forrott, kerengett, tüzelt agyában a szó.
Megölték! De ki?
Maga a tény, hogy testvérét megölték, legelsőbb is ez foglalkoztatta.
Nem okoskodott azon, hogy csakugyan igy volt-e, hitt benne
törhetetlenül.
– Megölték, megölték! – kiáltott föl lelkében hangtalanul, a mig
testének minden atomját át-, meg átjárta a legfagyasztóbb borzalom.
Szeretett volna kirohanni az utczára és orditani mindenfelé: «megölték!»
Meglepte egy ösztön, hogy odamenjen a halott sirjához, kivájja
koporsójából és hogy behozza onnan, rátegye ágyára és kiáltsa:
«megöltek!» Sirás, kiáltás, kaczagás lepte meg egyszerre, de sem kérni,
sem kiáltani, sem nevetni nem tudott, hangtalanul lezuhant székéről.
A következő pillanatban már ura volt magának, felugrott és vivódásának
iránya minden látható átmenet nélkül a gyilkos felé vette utját.
– Ki tette? – kérdé magától hangosan.
De nem tudott erről gondolkozni és ismét minden átmenet nélkül arra az
időre gondolt, a mikor Ágnes még élt és ő csaknem az egész napot nála
töltötte.
E három-négy év előtti napok legkisebb eseményeire emlékezett most
vissza. Olyan apróságokra, melyekre közönségesen máról-holnapra nem
emlékszünk. A miknek akkor semmi fontosságot nem tulajdonitott. Ez
apróságok kivétel nélkül akkor is sógora – mostani férje – viseletére
vonatkoztak. Mint csókolta meg bucsuzkodás örve alatt, mint lágyult meg
hangja egyszerre, a mikor egyedül maradtak. A mikor zongorázott, leült
melléje, simogatta a haját, reá hajolt, ugy hogy leheletének forrósága
alterálta a játékban is. Az utczán minduntalan találkozott vele és
mindent megvett neki, a mit csak akart. Reá kapott egészen,
zsarnokoskodott felette és az nemcsak türte, hanem szerette is.
Tizennégy éves volt akkor, kergette végig a szobákon, hogy egy kártyán
nyert csókot megadjon neki. Ő nem engedte, menekült, mig végre Renner
elfogta. Erre ő pofon ütötte. Ágnes megszidta ezért, de Renner nem
haragudott, szemei szikráztak, arcza kipirult:
– Még egyszer! – mondá.
Rennernek mulatságot okozott ez a rokoni évődés, őt sem alterálta, csak
a mikor látta, hogy testvérére különösen hat. A férfi is tartózkodóbb
lett, igen szigoruan birálta meg apró neveletlenkedéseit, szekirozta,
boszantotta, mindig azzal, hogy mennyire szeretne már férjhez menni.
– Megállj, szerzek én neked egy derék férjet! – igy szólt hozzá egyszer
és nemsokára csakugyan be is mutatott neki egy érdekes, sárgaképü
orvost, a ki szerette volna is elvenni, ő se nagyon idegenkedett volna,
de szerencsére édes anyja nem adta hozzá. Egy pár hónap mulva a
bemutatás után, ágynak esett és meghalt.
Ez eset után nem kinozta többé a férjhezmenéssel, ellenkezőleg apósának,
anyósának egyre azt mondta, hogy: «Mari még várhat, jobb, ha vár!»
Valósággal elüzte körüle udvarlóit, az egyikkel gorombáskodott, a
másikat diszgusztálni igyekezett, a harmadikat leleplezte az após előtt.
Mért emlékezett most vissza mindezekre? maga is ezt kérdezte magától.
Megborzadt, mert valami szivet tépő gyanu támadt föl benne. Egy undoritó
gondolat, melytől elszédült, mint a madár a kénköves barlang fölött.
– Nem, erre nem gondolok, nem szabad gondolnom, különben megőrülök! –
mondá hangosan. Aztán megrémülve a saját hangjától, körülnézett a
szobában.
– Ki van itt? – kiáltá.
Senki se felelt, nem volt itt ki sem. A gyermekek játszottak a negyedik
szobában.
A gyermekek! Ha ereje van, kirohan hozzájok és elkiáltja magát:
– Megölték az anyátokat!
Szerencsére nem tudott mozdulni helyéről, perczekig tartott az is, a mig
óriási erőfeszitéssel az ajtóig vánszorgott és a kulcsot a zárra
forditotta.
Egyedül akart maradni emberfeletti fájdalmával, melyet csak azért tudott
elviselni, mert öntudata gyakran perczekig szünetelt. A mikor ujra, meg
ujra felocsudott: legelsőbb is a tényt mondta el magának. És látta azt
minden oldaláról, a legigazabb, majd a legfantasztikusabb világitásban.
Látta a gyilkost is, a legkülönfélébb alakban. Különféle fejek villogtak
fel agyában, jöttek, tüntek, de sorukat minduntalan egy mosolygó, fehér
arcz zárta be – a Renner Györgyé.
– Ő volt, senki más! – suttogta.
– De miért? – kérdé hangosan.
Mindenféle zavaros válaszokat adott magának. Nem tudott ezekből
kibonyolódni, nyögve simitotta meg homlokát:
– Csitt! – mondá. – A gyermekek meghallhatnak valamit.
Kezdett józanodni és a mig kikelt lelkében a boszu halálos érzése:
nőttön-nőtt józansága is.
Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól
senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt
sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és
annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar
lemondott róla.
Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos
előtte.
De addig?
– Szinlelni fogok, erős leszek! – mondá magának.
És aztán, ha minden világos lesz?
A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint
valami árnyék vonult át rajta.
Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és
elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt,
várta a férjét.
Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján,
bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel,
visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem
lázától most már forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal
töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni
fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja
szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is
szilárd szándéka volt.
Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó
égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett,
Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját.
Káromkodott, csendes borizü hangon:
– … So’sincs itt gyufa!
– Csengessen a cselédnek! – szólalt meg gépiesen Mari.
– Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján.
Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége
éjjeli nyugodalmát…
– De dolgom volt, fontos dolgaim!
Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége
szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja
mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül
meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával.
– Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. –
Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.
Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést,
megfelelt rá:
– Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos
félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó
konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak!
Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.
– Nem! – mondá az asszony.
– Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem
ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda
voltak. A kis doktor operarészleteket fütyült. (Külön szobában voltunk.)
Rigolettóból és Hunyadi Lászlóból. Csodálatos szépen, azt meg kell adni.
Hanem hirtelen garázda lett, aztán…
Az operákat fütyülő doktor nevének emlitésére az asszony minden erejét
összeszedte és figyelni kezdett. Annyi energiája volt, hogy még kérdezni
is tudott:
– Összevesztek?
– Össze. És hogy min, hogy min! Képzelje el. Ivás közben egyszerre csak
félrehuzott és egy impertinencziát sugott a fülembe.
– Mit?
– Nem lehet megmondani, olyan ocsmányság. Talán legjobb lett volna, ha
leütöm, nyomban!
Jó kedve egyszerre elhagyta, dühös lett, csaknem kiabált. Az asszony
csititotta:
– Csendesen, fölébrednek a gyerekek!
Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még
elementárisabb dühvel beszélt:
– Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen
nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!
Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is
kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is
elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt
mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is
mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka,
talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a
sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.
– Nem értettem, hangosabban; jöjjön ide!
Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva,
suttogá:
– Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte
hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha
viszhangzott volna is a vékony falak között:
– … én öltem meg!
Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a
szobában, folytatá akaratlan beszédét:
– Hogy megmérgeztem! Hogy én mérgeztem meg. Én, a ki imádtam!
Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen,
elbeszélt, összebeszélt mindent.
– Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze,
micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem
a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan
kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával
meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…
Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé
is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:
– Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a
ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek megadta azt, a
mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü!
hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem
mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és
fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki… füfűefü!
A szinészi előadás közben könyei fölszáradtak, hirtelen vigság lepte
meg, szinte hetyke lett. Czilinderét hátra csapta fején, erősen
gesztikulált:
– Hanem ezzel az emberrel végeztem. Ne kérdezd, hogyan? Alaposan. Nem
fog többé fütyülni a fülembe azt mondhatom.
– Mit tett vele? – kérdé alig hallhatólag az asszony.
– Az az én titkom! – felelt a férj.
– Bántotta?
– Oh nem, ez nem szokásom. Egészen jó barátságban váltunk el és ha
találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.
– Nem hivta ki párbajra?
– Miért?
– Maguk igy szokták.
– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele?
Ha ő meghal, ha én meghalok!
– Hát olyan nagy dolog az?
Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában
szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó
hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.
– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és
különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem
őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi,
hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!…
A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett
egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:
– Nem akarok és nem!
– Hátha muszáj?
A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a
kérdésével inzultálni akarta volna.
Majd megfogta a kezét, képébe mosolygott és keményen kérdé:
– Talán szeretnéd?
Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést,
leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé:
– Olvastál az ujságban azokról az asszonyokról?
– Kikről?
– A kik megmérgezték a férjeiket. Mi a véleményed az esetről?
– Semmi.
– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól
tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti:
eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb
eszközzel…!
Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a
mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott
minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy
csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta
lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az
asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi
volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes
hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy
másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának
kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e
rettenetes kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még
tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban
fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással
köszöntötte a hajnalt.
Renner ásitva nézte meg óráját.
– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és
elment aludni.
Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó
függönyét, belesett férje szobájába.
Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe
mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.
Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott,
nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy
tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü
madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a
dühtől.
Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e
pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett
szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha
teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének:
a következő pillanatban ott térdelt volna férjének hörgő mellén. De nem
tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a
mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz.
Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja
annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd
megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.
Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse
elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész
világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való
párbeszédet:
– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában
undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos
szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az
visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik
vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő
vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott
szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol
abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a
mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja!
Renner György hamar végzett vele. Dühösen dobta el szivarját és szólt:
– Még csak ez kéne! Ajhaj, majd – holnap!
Elásitotta magát, hamarosan levetkőzött és bebujt az ágyba.
Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér
sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban
nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még
mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne,
megborzongott, fölébredt, félreállt.
Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.
Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a
ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a
cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen
grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz,
hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros,
bársonyos arczon.
Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária –
meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem
falánk, nem nagyon játékos, de beteg a szines tárgyakért meg a
papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla
az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével
magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször
is elolvasni.
Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére
egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor
mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és
nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az
ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó
foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült
és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.
A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap
sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre
elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát,
álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt
a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari
mama.
Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a
függöny sárga gombjáért – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli
odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott teljes
szivéből, mert a Mari mama tette magát, hogy meging. A csecsemő is
ismerősen mosolygott rá, a mint föléje hajolt és megcsókolta a mutató
ujját, melyet a cselédek «kis katoná»-nak neveztek. (Ismeretlen okból.)
Az asszony egyszerre meglágyult, egészen átváltozott ebben a levegőben.
És egy pillanatig nem jutott most eszébe, hogy ezek egyszersmind annak a
gyermekei is, a kit ő szivében halálok halálára itélt. Mosolygott az
édesekre, szerette volna a keblére ölelni mind.
És elfutni velük…
Ölébe vette Péterkét és mig az hajával játszott, megnyugodott egy kissé
és most már minden láz nélkül rendezhette kusza gondolatait.
Legelsőbben is azzal jött tisztába, hogy egyelőre egyedül kell
elviselnie iszonyatos titkának sulyát, nem szabad szólnia senkinek.
Hevesen magához ölelte a kicsikét, könyes szemmel nézte a többit,
felsóhajtott és igy szólt magában:
«Ezekért türnöm kell mindent, ha megfulladok is!»
Aztán egész világosan látta azt is, hogy valamely elhamarkodott
cselekedete csak hasznára válnék a férjnek és az kisiklanék boszuja
alól. Mit is tudna rábizonyitani most? Vizsgálta, számolgatta,
részletezte magában.
Egyetlen erős bizonyitéka a gyilkos ellen: álma, szubjektiv érzése,
egyéni meggyőződése. Esetleg szolgálhatna még bizonyitékkal az operákat
fütyülő doktor, ha ugyan az nincsen elhallgattatva. Bizonyitékul
szolgálhatna még – a hideg verejték boritotta el ennél a ki se fejlett
gondolatánál – talán teljes bizonysággal szolgálna testvérének
exhumálása.
A bátortalanul gondolkodó fiatal asszonyt egyetlen nap ennyire
energikussá tette. Ilyenekre tudott gondolni már. És ilyen módra füzte
tovább gondolatait, ha fázva, ha elalélva, ha félig halva is:
«És ha meglesz, ha minden bizonyos – igy szólt magához – mi lesz akkor!»
Megdöbbent, elérvén boszuvágyának czéljához. De csakhamar visszatért
energiája és diadalmasan kiáltott föl bensejében:
«Meg fog lakolni!»
«És testvére? Örökre néma, örökre halott!…»
«És ezek a gyermekek itt? Egy gyilkos gyermekei örökre megbélyegzettek!»
Gondolatai megint összekuszálódtak. Nem volt ezekből ut kifelé, csak
egy.
Ha ezeket a gyermekeket elvinné anyjukhoz és ő maga is elmenne testvére
után.
Az időnek egy meghatározhatatlan, mert oly kicsiny perczenetéig táplálta
csak ezt a gondolatot. Az élethez való akarat sokkal erősebben lüktetett
benne és százszor szent volt előtte a kicsikék élete.
Nem, kibontakozás nem volt ezekből! Minden gondolat egy uj vaskampó
volt, mely belevágódott lelkébe. És még sem rogyott le, járt-kelt,
beszélt, segitett öltöztetni a gyermekeket, végezte házi dolgait. Csak
attól rettegett, hogy édesanyja, szokása szerint, benéz hozzá délfelé.
Leszökött előle az utczára. És a körut lármája, láza, mely ebben az
időben tetőpontját érte el: megnyugtatólag hatott rá. A kiállhatatlan
zaj elkábitotta fejét, a nagy tömeg elvette tőle énjét, beleolvasztotta
magába. És a kinjaiban vergődő asszony lassanként nem lett egyéb, mint
egy szines pont a nagy tarkaságban.
Vagy egy óráig bolyongott igy, a mig gépiesen hazafelé tartott.
Ismeretlen utczákon, kerülve – és keresve valamit. Ismerősökre –
szerencsére – nem talált sehol. Csak egyetlen ember köszönt neki egész
utján, édes apjának egykori üzletvezetője, egy különös agglegény, a kit
annak idejében elcsaptak, mert bolondosan szerelmes volt Ágnesbe és
minduntalan verseket irt hozzá. A jó ember erőnek erejével meg akarta
állitani, de Mari hirtelen elfordult tőle és igy kisiklott körmei közül.
Hazaért. A kapuban még egyszer visszafordult a széles és most már
csendes utczába. És abban a pillanatban, a melyben a szemközt levő házra
tekintett: látta az előtt elmenni Gyalui Istvánt. Tekintetük egy félév
óta most találkozott először, el kellett hát mondaniok egymásnak e félév
történetét – egy szempillantás alatt.
Vajjon megértették-e egymást? Az asszony megértette a szerelem villamos
jelét a férfi komoly szemében, mely szelid szigorral nyugodott rajta egy
pillanatig, hogy aztán elforduljon tőle.
Nem köszöntek egymásnak, de azért még mindig érezték, hogy ugy egymáshoz
tartoznak, mint régen. De a férfi elhaladt szó nélkül és az asszony nem
kiabálta utána:
– Meghalok, segits, megőrülök, jer hozzám, segits!
Befordult a kapun, belépett abba a borzalmas házba. Férje ott várta már
a teritett asztalnál: Leült melléje és adott enni Lillinek.
Az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férj komoly
volt, sőt haragos. Egyszer rá is ütött a Lilli kezére, mert az maga
akart venni a tésztából.
Mari megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. Aztán végignézte Renner
Györgyöt. Ugy nézte végig, hogy annak a vér egyszerre elhagyta arczát.
Ez a tekintet már egész preczize szólott. És nem volt benne félelem
többé, csak iszonyat. És fenyegetés, vakmerő, lenéző, ingerlő. Ez volt
benne:
– Tudom, ki vagy!
A férj elforditotta fejét és szárazon szólott:
– Komolyan beszélni akarok veled! Egyszer valahára bizonyos dolgokban
tisztába kell jönnünk egymással!
Az asszony fölkelt és előre ment szobájába.
A férj bezárta utána az ajtót és a kulcsot kivette a zárból. Leült, az
asszony állva maradt az ajtónál és rákiáltott férjére:
– Mit akar?
– Azt akarom, hogy szeressen! – szólt Renner György határozott hangon.
Mari gőgös tekintettel mérte végig és nem felelt. Perczekig hallgattak
mind a ketten, a mig az asszony ideges hangon sürgeté:
– A kulcsot, adja ide a kulcsot!
– Nem adom! – szólalt meg az előbbi határozott és szinte idegen hang. Az
asszony idegessége tetőfokára hágott, közeledett urához és kiáltá:
– De én akarom!
Az meg némán intett fejével nemet. Majd meg szóval hozzátette:
– Üljön le nyugodtan. Csak egy pár perczet…
Mari állva maradt és reá sem nézve Renner Györgyre, hidegen, félelem
nélkül mondá:
– Végezzünk!
Szótlanul állottak szemben egymással. Az asszony mélységes gyülölettel
nézett végig férjén, az meg zavart, szerelmes, elnyelő tekintettel.
Izgatottsága határtalan volt és ajkai reszkettek, ahogy megszólalt:
– Te utálsz engem! Tudom, hogy utálsz, de mért jöttél akkor hozzám?
Be sem várta az asszony feleletét és folytatá:
– Tudom, mit gondolsz rólam, belelátok a lelkedbe. Gyülölsz! Merjed azt
mondani, hogy nem?
Az asszony hallgatott.
– Pedig én imádlak! – suttogá Renner György és a szenvedélytől
megnedvesedtek a szemei, kezeit összekulcsolta. Mint egy hü kutya, ugy
nézett föl feleségére, a kinek az utálat elementáris érzése
összerángatta vállait.
– Imádlak, mindig imádtalak és szeretném megcsókolni lábaidat, melyekkel
nyakamra akarsz hágni! Kis lány voltál még, a mikor imádtalak. Kis
iskolás leány. Rám mosolyogtál ártatlanul és én őrjöngtem magamban, hogy
ilyen szenvedély lett urrá fölöttem. Titkolóznom kellett, kinoznom,
ölnöm, megfojtanom magamat. És elvettem Ágnest. Hogy valakim légy, őt
vettem el. Csakhogy légy valakim. A testvéred volt az enyém!
Fölkaczagott. És ebbe az éles kaczagásba egyszerre belevágódott még egy
élesebb hang, egy rettenetes kiáltás:
– És megölted azt!
Reszketve állottak egymás közelében. Testük csaknem érintette egymást.
Csaknem egymásra rohantak már. De a férj visszahőkölt a kiáltástól, majd
megragadta az asszony kezét és kényszeritette, hogy leüljön. Aztán kezét
ajkára szoritva hörgé:
– Igen. Érted, miattad. Te ölted meg, nem én, te kényszeritettél rá,
hogy megöljem. Minden napon, minden tekinteteddel te kényszeritettél, te
figyelmeztettél rá, hogy ha nem volna ő, most már te lehetnél az enyém.
És megtettem…
Közel hajolt feleségéhez és véresre szoritotta kezeit. Az meg
emberfeletti erővel szabaditotta ki magát karjaiból és teljes erejéből
kiáltá:
– Gyilkos, gyilkos, gyilkos!
A bezárt ajtó mögött a bonne leskelődő alakja jelent meg. Elhallgattak,
a férj az ablakhoz sompolygott, az asszony az ajtóhoz támaszkodva várt
és értelmetlen szavakat suttogott.
Ujra egyedül voltak, nem leskelődött rájuk senki. Renner György
közeledett feleségéhez és szemébe vigyorogva szólt:
– Esküszöm, hogy megtettem, menj és kiáltsd ki a világnak.
Kivette zsebéből a kulcsot és betette a zárba:
– Menj és kiáltsad ki a városban, hogy megöltem a feleségemet, érted! –
Menj és mondd meg mindenkinek, hogy a testvéred gyermekeinek apja:
közönséges hitves-gyilkos. Jelents fel, hurczolj meg, tégy tönkre, ha
tudsz!
Megint fölkaczagott:
– Tégy semmivé, ha tudsz. Én nem félek tőled és senkitől. Menj el tőlem,
ha mersz! Nem mered megtenni, tudom. Itt maradsz mellettem, ma és
örökké.
Menj!
Megfogta az ajtó kilincsét. Az asszony nem mozdult. Renner György
fölélénkült egészen, bátorság, erő, diadal volt hangjában:
– Menj hát!
Szinte diadalmasan nézett rá a férfi. És az asszony nem tudott
álltó-helyéből megmozdulni sem. Férjének czinikus vallomása egészen
elkábitotta, nem utálta többé, nem gyülölte mostan, nem is rettegett
tőle.
Alig volt eszméleténél és ha az értelem egyet-egyet szikrázott is
lelkében, az nem világitotta be öntudatát. A mit e pillanatokban
gondolt, az egészen zavaros volt és kivétel nélkül arra vonatkozott,
hogy vajjon nem ő ölte-e meg testvérét csakugyan?
Lassan-lassan világosodott előtte. És most undor fogta el maga ellen:
hát ő miatta történt, ő volt az oka…
– Istenem!
Ez az egyetlen szó lebbent el ajkáról ebben a rémületes helyzetben.
Ennek a három szótagnak a kiejtésével könnyitett magán, ez az «Istenem!»
segitette talán, hogy meg nem fult, össze nem roskadt.
Renner György megfogta a kezét és merev, szinte üvegesedő szemeibe
nézett:
– Büntársam vagy! – mondá elfojtott gunynyal.
– Büntársa! – ismétlé az asszony, mintha álmában beszélne.
– Nálad nélkül – folytatá a férfi az izzó szenvedély alig hallható,
mégis éles hangján – nálad nélkül lettem volna hü férj, odaadó, példás
családapa! Te nélküled, mint becsületes ember élhettem volna tovább; ha
te nem vagy: megmaradnak álmaim, megmarad számomra az élet, de igy nem
maradt meg semmi, csak te. De te megmaradsz, téged nem bocsájtalak ki
karjaimból. Te egyedül, minden nélkül elég vagy nekem!
Csókjaival boritá a szinte megmerevült kezeket, térdre ereszkedett az
asszony előtt és beszélt, őrjöngött tovább:
– Ha csak te nem lettél volna! És egyre mellettem, egyre közelemben.
Futottam előled és mig előled futottam: hozzád közeledtem. Égettél,
lázitottál, soha békén nem hagytál. Nem volt álmom: és nem szabadott
tudni senkinek, hogy virrasztok. Meg volt mérgezve az életem és
mosolyogni kellett hozzá. És évekig türtem mindezt, évekig öleltem egy
hideg árnyékot… Meguntam végre, fölháborodtam: boldog akarok lenni!
Megöltem!