Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene
tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis
mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle.
Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is
maj csak elámítolak bennetëkët!
Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús
gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy
a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a
ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.
Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a
másik mëg a máját.
De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami
módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy
mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën!
mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!
A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt
mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje
agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit.
Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta
az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt
is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg.
Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit,
eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.
Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki
mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az
öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.
Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.
A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert
sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé.
Az adott is neki.
De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy
aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy
ëgész halommal.
De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az
özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt
üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!
A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor
ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát
kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má!
de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem
iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt
itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott
a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt
akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg,
mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.
Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem
telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má
ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.
Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy
kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel.
Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré
vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt
beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi.
Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta:
hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má
muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik
almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt
belűlle, hogy allyig ösmert magára.
Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a
kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza
elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig
nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy
hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy
hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg
a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!
A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van.
Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg
várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím
hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy
oda a szamarakkal fuvarba.
El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá
engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De
a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot
elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a
három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji
ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak
épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé
izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.
Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát
mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután
embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.
A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a
szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.
Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese
vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú
parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr._