Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.
Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a
maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot
keresni.
Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és
háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd,
ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.
A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A
mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek
pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:
– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a
maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a
másikét s igy sorba.
A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal
aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise
akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját
s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak,
bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett,
mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb:
azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.
Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a másodiktól ki azt monda neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.
Kért a negyediktől, az azt mondja neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.
Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.
S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha
valamely testrészét le engedi vágni.
– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le
engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a
szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a
legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni,
se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy
megyen a tizenegy testvér.
Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy
ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon
veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt.
Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy
nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze
ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment.
A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az
egérfogó!
– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd
meggyógyítom én!
S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér
tomporát.
– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze,
itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek;
mert én vagyok az egerek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy
sirva-ríva.
– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény
ember.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az
egyik szárnyam, már most nem repülhetek!
– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide,
majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a
csodavizzel.
– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze
itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak
három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.
– Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?
– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza,
jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.
– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd
el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
segitségedre leszek.
A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére
után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király
látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik
testvért is megfogadta.
A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd
a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt
a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört
s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak
mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.
– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már
hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24
óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra
rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony
megcselekszi, csak akarja.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Menj, küld be az öcsédet.
Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe
előtt, kérdvén:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt
minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled:
leüttetem a fejedet.
S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy
egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.
Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két
kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.
Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is
megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe
jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja,
mit az egérkirály adott neki.
Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis
fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta,
hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam,
kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és
fel is szórjam?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te
feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert
hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez
éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.
Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér
pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe
kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.
Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete
ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem
lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni,
mintha szemenkint szedték volna össze.
A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét
csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.
Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt
hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántódásom ne lenne.
– Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy
24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen
szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Nincs különben.
– Eredj, küld be a Miklóst.
Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha
huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét
kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön
leüttetem a fejed gombját!
A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett
egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta
az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is
megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.
A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta
volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a
méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.
Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt
kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős
közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos
mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát
miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki
magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a
fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a
szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.
Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig
még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét
kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.
Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová
lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét
kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!
De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte
állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a
királynak:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós
olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra
elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy
rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi,
csak akarja.
Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta,
hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a
feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a
juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya
fenevadak.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Ugy, küld be az öcsédet.
Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a
peczek s azt kérdi aztán tőle:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király
nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a
kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem
a fejed gombját!
A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel
bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet,
mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a
ki a siralomházban van.
Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho,
van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától
kapott.
Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából
és bele fújt.
Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt
találja tőle kérdezni:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait
a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki
vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s
menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe
fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe
gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts,
mert téged nem bántanak.
Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város
végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.
Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy
jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra,
de azért egy se bántotta.
Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt
találja mondani a mi Miklósunknak:
– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát
a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek
tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.
A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a
királyi rezidenczia felé terelte.
Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát,
tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se
látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.
– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy,
csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt
megesznek!
De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:
– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér,
többet ád.
És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész
rezidenczia udvarát elözönlötték.
– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt
adok, csak a farkashajtással hagyj fel!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.
– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet
ád.
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az
ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.
Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.
– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a
farkasoktól szabadits meg!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta:
Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet
ád!
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a
rezidenczia szobáit is elözönlötték.
– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom
fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól
szabadits meg!
A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a
király szeme láttára diribről darabra tépték.
– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele
annak a sípnak a kisebbik lyukába!
Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna
egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a
fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő
uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.