Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy
király és egy szegény ember.
Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél,
egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem földet
nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a
kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon
erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt
napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott
szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:
– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne:
annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák
pénzt mérnék ki.
– Majd kivezetlek én, szólalt meg valaki mellette.
A kalmár jobbra balra tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.
– No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz
a lábad alá.
A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy
kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.
– No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat
s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek ki. Az egyik
zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a
kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.
No jól van, ez abban maradt. – Itt a király is kimegyen az erdőre
vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon
erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de
csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is
már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve
emigy fakadt ki a király:
– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár
az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik leányomat,
menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.
– Majd kivezetlek én, szólalt meg mellette valaki.
A király hol jobbra hol balra tekintett, de egy árva lelket sem látott.
– Mit tekintgetsz, ide nézz a lábad alá, itt vagyok.
A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis
sündisznó hentereg s az szólitotta meg.
– No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s
azonfelül menyasszonyajándékul a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz
arany, a másikon ezüst, a harmadikon pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.
No jól van, ez abban maradt. – Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre
száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is
eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig
bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár
jobbfelé, akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele,
hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.
– Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az
engemet kivezetne ebből a sűrűségből, minthogy nekem se aranyom se
ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele mint
tulajdon magzatommal.
– No apám-uram, majd kivezetem én, csak utánam jöjjön.
– De hát hol vagy, édes fiam?
– Itt vagyok a lába alatt, csak ide nézzen apám-uram!
A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy
kis sündisznó hentereg.
– No édes fiam, hát csak vezess ki, én megtartom igéretemet.
A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandúkolt s szerencsésen haza is
ért.
No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után
koczogtatnak a szegény ember ajtaján.
– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót.
A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy
zörgetnek az ajtón.
– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az
ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel, nyissa
ki az ajtót“ – mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s
a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!
De harmadszor is csak hallatszik:
– Apám-uram, keljen fel kend, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról,
kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis
sündisznó.
– Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint
közönségesen.
– Fogadj isten édes fiam, hát megjöttél?
– Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért
költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán
a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt.
Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek fölöstökömölni, de
fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is adtak a
tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.
– Hát édes fiam, kérdé a szegény ember mért nem eszel?
– Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni
mint valami árvával; mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön
enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni
elébem s arra merni az ételt.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót odaültette maga
mellé, czíntányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott
evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.
Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal
ilyeténképen:
– Ugy-e apám-uram, van kendnek két darab csizmadia-tallérja?
– Van édes fiam, van.
– Ugy-e apám-uram, azt sóra-fára takargatják?
– Arra fiam, arra.
– De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a
négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek
ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend
apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy
fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt
adjon érte; mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron
megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a
szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend
azt meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja,
kettőt adjon érte.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta,
a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast
és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két
kis pénzért.
A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett
szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az
udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.
Koczogtat az ajtón s bekiált rajta:
– Hej, apósom, ereszsz be, nyissd ki az ajtót!
A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta,
senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.
– Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit
igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy nekem
igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most
tehát a leányért meg a pénzért jöttem.
Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak – szájából s....t nem csinálhatott
– mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz
fordult, mondván:
– No, válaszsz a három közűl, azt, a melyik szemednek, szádnak és
szivednek tetszik!
A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a
legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is
kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a
harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három
zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak
eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó
mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az
ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.
– Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt.
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg,
mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!
– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a
három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek
urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.
Ugy is lett. – A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a
szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó
aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan
gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett
volna találni.
Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét,
felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine
elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:
– Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből
kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat
megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három
kocsit rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok,
hogy váltsd be igéretedet.
Mit volt mit tenni a királynak – szájából s....t nem csinálhatott – mind
a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:
– Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok
közűl egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig
egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon
étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a
bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek
volna kedve hozzá feleségül menni?
A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a
legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:
– Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá…
Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.
– Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a
legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta.
A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig
üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások, keserves
könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete
kakason a hintó mellett lovagolt.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó
oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját,
betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem
a legjobb piros kedvében van.
– Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz
te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!
– De hát nem félsz tőlem?
– Már hogy félnék!
– Nem is undorodol?
– Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell
lenned.
– Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem!
S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan
gyöngy-adta gyönyörves 24 éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki
se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga
volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan
aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna
keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan
aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.
A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős
közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a szempillantásban
előállott egy réztetejü, kakaslábon forgó márványpalota, abban
mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának;
minden, de minden a tűkörtől kezdve le egész a főzőkanálig. Ebbe a
gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép aranyos
madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében
szép csendesen éldegéltek.
Mikor a három kalmár és a két idősb királykisasszony meghallották a
legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól ment
férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban
ölte el magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy
leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső leánya fente erősen a
fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül föltette magában, hogy
megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi
királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot
keresni. Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok
róla,) mert a királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a
férjének ép háborúba kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent
neki.
Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a
királyasszony mellé szárazdajkának.
Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós
királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése
alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat,
akár erre a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig
hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt
elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az
erdőben egy bizonyos fa alatt letette.
A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor
felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a
magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt
felelte:
– Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam
árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz
azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.
Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy
zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha
küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára
akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél
a szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette
magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a
kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel
lelkendezve beszaladt a maga palotájába.
Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket
mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a semminél,
egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de
erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.
A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és
szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett.
Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút
körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért
a kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon
vette észre magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis
leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott sirdogált.
Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak
várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a kis
fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól
vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen
járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos
madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott, mig a
füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt, leült a huga mellé s ott
sirdogáltak kettecskén a kút mellett.
Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s
azt kérdé tőle:
– Mit sírtok, mit rítok szép gyermekek?
– Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már
hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért
eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.
– Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok;
mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és
apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is.
Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.
A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő
anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos madár
után mentek, mely mindig elöttük repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy rakás aranyra
bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki
ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok
aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár
el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába szállást
kérni. A korcsmában, ott koczkázott három ur-féle. A két gyermek eleinte
csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a
marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három
ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur
ilyeténképen:
– No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy
gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén
márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az
aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a
világ bármelyik részén mind a márványpalotát, mind a virágos kertet
leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd az aranyvessző kisebbik
végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a gyöngyadta
márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.
A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a
márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az
aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a
márványpalota.
Reggelre kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a
márványpalotát, melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az
aranyvesszővel és az aranyalmává változott. A kis fiú aztán az
aranyalmát szépen zsebre rakta s hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az
aranyos madárka repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az aranyos madár megállott.
– No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt
ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az
aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló
márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti
márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön azoknak a
nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat,
mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony.
Azért kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti
czimereteket és neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a
palota legszebbik helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral
teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek meg ne mutassátok,
csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép
az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától következik.
Ugy is lett. – Az egy pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota
legszebbik szobájában és biborral letakarták. Itt nagy messze országban
hire futamodik, hogy milyen gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota
van itt meg itt. Jöttek aztán azoknak a nézésére még a hetedik
vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a királynak is a fülébe
jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy elmegyen a virágos
kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy ebbeli szándokát
megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a király
kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem
mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén
asszony hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek és annak a márványpalotának nézésére, majd elmegyek én, majd
megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire,
majd elmesélem én azt fölségednek.
A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a
virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az
egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem lett idős,
mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.
Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár
cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor
a vén bőr csak elkezdi:
– Igaz hogy szép a kert, de még akkor hétszerte szebb lenne, ha a világ
zengő-fáját elhoznátok.
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a fiucska.
– Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene
elmenned, csak ezt kellene elhoznod.
S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé
bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen
s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások
között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá
ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög
egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.
A szőrös ördög rákiált nagy mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:
– Állj!… ki vagy?
– Én vagyok, felelt a kis fiú.
– Kicsoda az az én?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska? kérdé az ördög.
– Én vagyok én.
– Hát mi járatban vagy?
A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla
valamit?
– Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem
tud róla valamit, ugy senki a világon.
S ezzel Jánoska elindult az igaz úton a világ zengő-fája keresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz
is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra
rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert
ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.
– Ki vagy, kérdé az ördög?
– Én vagyok.
– Kicsoda?
– Én.
– Te vagy Jánoska?
– A bátyám-uram szolgálatjára én vagyok.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?
– Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a
helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a
világon.
S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért,
ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi
Jánosunkra, ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, a hol még madár sem jár?
– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram
valamit?
– Hohó Jánoska, dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van ebben az
elátkozott vár kertjében. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra
hallgatsz; mert ha nem adsz rá semmit, vagy meg nem tartod, sose látod
többé isten fényes egét, ragyogó napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár
falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, aztán a kertben,
annak is a kellős közepén megtalálod a világ szépen zengő-fáját, kerüld
meg azt háromszor visszafelé s aztán mint a kilőtt nyil, kutyafuttában
iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal becsukódik s te bennrekedsz. Ha
pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen irgalmas és kegyelmes, mert
tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá változol. Ez szóm és
mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha pedig meg nem
tartod, örökké szerencsétlen.
Itt a fiú átalveszi az aranyvesszőt, melylyel aztán megcsapja az
elátkozott vár oldalát és rögtön abban a szempillantásban ajtó nyilott
előtte. A kis királyfi nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, ízibe
beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt mindenféle dalló s
tánczoló kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán, ki
czimbalmon játszott s kérve kérték, hogy mulasson tánczoljon ott velük;
egyik mindenféle drága ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves
italokkal kinálta, hogy egyék-igyék az ő ételükből és italukból; – de a
királyfinak is volt esze nem enni és inni, hanem félre lökte a leányokat
és a kert kellős közepére futott, hol állott a világ szépen zengő-fája,
melyet aztán visszájárul megkerülvén háromszor, ugyancsak igyekezett ki
a kertből. S ezer volt a szerencséje, nem egy, hogy néhány
szempillantással el nem késett, mert már most is bezáródott az ajtó és a
sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a csizmája sarkával,
hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már ekkor ott állt
a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.
Eddig is szép hirben állott a virágos kert, de most még hétszerte
nagyobb lett annak a hire, ugyannyira, hogy hét világból gyültek össze a
világ szépen zengő-fája nézésére, ugyannyira, hogy az magának a
királynak fülébe is eljutott, ki feltette magában, hogy ha addig él is,
mégis elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a vén banya ebbeli
szándékát megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott bevinni,
hashajtóport kevert, melytől a király olyan roszul lett, hogy ki se
mehetett a szobából. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott hozzája s
azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már csakugyan olyan szép az a világ zengő-fája,
mint a mekkora a hire, fölséged ugy is beteg, majd elmegyek én annak a
nézésére, majd hirét hozom én.
A király, hogy, hogy nem, ráállott a vén asszony beszédjére s azt
elengedte menni a világ szépen zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette
a lábát a virágos kertbe, már az egy pár cseléd elébe szaladt, hogy
vajjon most mit szól az a vén asszony.
– Szép gyermekek, szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert is, szép
benne a zengő-fa is, de az még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen
zengő-fán a világ szépen szóló madara danolgatna!
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a kis fiú.
– Nem egyebet, felelt a vén banya, mint azt, hogy itt meg itt van egy
elátkozott vár s onnan el kellene hozni a világ szépen szóló madarát.
No jól van, ezzel a vén asszony hazafelé bandukolt, a királyfinak pedig
ez órától fogva nem volt maradása, hanem feltette magában, hogy elmegyen
s elhozza a világ szépen szóló madarát. Ezért édes testvérétől keserves
könyhullatások között elválván, elindult ország-világszerte a szépen
szóló madár elhozatalára; de a testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap
alatt itthon nem lesz, ezen meg ezen az úton induljon el az ő
fölkeresésére, s ezzel a királyfi útnak indult.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik az első
elátkozott várhoz, hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében
egy nagy istentelen husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden
irgalom és kegyelem nélkül agyonüssön.
Itt a szőrös ördög rámordul a mi Jánosunkra erős kegyetlenül
ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok uram-bátyám.
– Kicsoda? kérdé ismét az ördög.
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?
– Mi türés-tagadás édes fiam, én biz nem hallottam, hanem itt meg itt
lakik a bátyám, ha ő nem tud felőle, ugy senki a világon.
Itt a királyfi elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de innen az őrt
álló ördög a harmadikhoz küldte. Mikor a királyfi a harmadik elátkozott
várhoz is eljutott, rákiált az ördög nagy mérgesen ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit világ szép éltében?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz,
különben jobb lett volna neked nem születni, mert ha azt meg nem tartod,
sose látod többé isten verőfényes napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz, üsd meg vele
háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be
rajta, szaladj végig az üveg folyosón és hét szobán keresztül, a
nyolczadikban van a világ szépen szóló madara egy rozsdás kalitkában.
Majd találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákat, azokban
mindenféle szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat se ne
nézegesd, se ne hallgasd, se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás
kalitkában szomoruan ülő szépen szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s
aztán, mintha puskából lőttek volna ki, szaladj ki az elátkozott várból.
No jól van, itt a királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele megcsapta
háromszor az elátkozott vár oldalát, és rögtön, abban a szempillantásban
ajtó nyílott előtte. A királyfi aztán nem sokat kérdezte, hogy szabad-e,
nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A mint végig szaladt az üvegfolyosón,
jobbról balról névről szólitgatják, hogy álljon meg. Igaz, hogy
megborzadt a királyfi, de azért rájuk se hederített, hanem szaladt
egyenesen az első szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok voltak
aranycserepekben, de azért a királyfi egyhez sem nyult, hanem beszaladt
a másik szobába. A másik szobában mindenféle kardok, puskák voltak, de a
királyfi ezek közűl sem választott, hanem beszaladt a harmadik, innen a
negyedik, onnan az ötödik szobába s igy sorba, míg a nyolczadikba nem
ért. A nyolczadik szoba, mint az ördög mondá, tele volt mindenféle
aranyos és ezüstös kalitkákkal, azokban pedig szebbnél szebb aranyos
tollú madárkák énekeltek, csak a világ szépen szóló madara gornyasztott
ott szomoruan a rozsdás kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a
világ szépen szóló madarának nem volt aranyos tolla mint a többinek,
ezért a királyfinak az sehogysem tetszett és ezért nem is vitte el
magával, hanem a sok aranyos tollú madár közűl kiválasztotta a
legczifrábbat s ezt akarta elvinni magával, de a mint hozzá nyúlt,
tüstént abban a szempillantásban kővé vált s a kőfal-ajtó becsukódott
előtte.
Itt a kis királykisasszony minden istenadta nap megterítette az asztalt
jó testvére számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve
kiült a ház elébe s késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette
neki, de biz az nem feküdt bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik,
el a harmadik, nap nap után, de az édes testvér mindegyre késik. Ezért a
királykisasszony sirva-ríva elindult édes testvére fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél nyom után, egyszer elérte az első elátkozott
várat, el a másodikat is, végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most is
ott állt őrt egy nagy láncz adta husánggal, hogy minden arra járó-kelőt
minden irgalom és kegyelem nélkül főbe kollincson. A kis leányra is
ráförmedt nagy mérgesen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Mariska, mert, közbe légyen mondva, igy hítták a királyfi
húgát.
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– Édes testvéremet keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban kővé válva, de ugy kell neki, mért nem hallgatott a
szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem fogadsz. Ne itt van ez az
aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát háromszor, tüstént
ajtó nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az üvegfolyosón, és
hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva. Ezzel az
aranyvesszővel üsd meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen
szóló madara kalitkáját s aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem
semmihez ne nyulj, se meg ne állj, se ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki
az elátkozott várból.
Itt a kis leány elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor az
elátkozott vár oldalát és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott
előtte. A királykisasszony beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra
nem tekintett, hanem egyenesen beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe
felkapta a rozsdás kalitkát, a bátyját háromszor oldalba ütötte az
aranyvesszővel s aztán mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladt az
elátkozott várból. S ezer volt a szerencséje, hogy egy szempillantással
tovább nem időzött, mert már most is a szoknyája szélét odakapta a
kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a királykisasszony az
elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás és csattogás
hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s utána
kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt
még; de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig
futott mint az üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki
várakozott reá, senki egyéb, mint édes testvére, a kővé vált királyfi.
Az egy pár cseléd aztán a világ szépen szóló madarát föleresztette a
világ szépen zengő-fájára és a szépen szóló madár megszólalt, cziteránál
szebben énekelt, hogy a ki azt hallotta, tiz évvel is fiatalabb lett.
Eddig is hires volt a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb hírben
állott, ugyannyira, hogy hét országból is eljöttek a nézésére. Itt a
király, hogy meghallotta a virágos kert szép hirét, föltette magában,
hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a nézésére; de a vén banya
alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a fekete kávéjában
hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett, hogy
százszor is ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most
is dugába dölt. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine
elébe s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek a nézésére, majd elmegyek én, majd hirül hozom én, hogy vajjon
olyan nagy-e annak a szépsége, mint a mekkora a hire?
A király, hogy, hogy nem, erre is ráadta a fejét s eleresztette a vén
banyát a virágos kert nézésére, ki alig hogy betette abba a lábát, már
az egy pár cseléd elébe szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem
tudták, hogy hova ültessék.
– Szép gyermekek, kezdé beszédét a vén bűn, ez a márványpalota is szép,
ez a virágos kert is szép, ez a világ szépen zengő-fája is szép és ez a
világ szépen szóló madara is szép; de a virágos kert még szebb lenne, ha
azt az ezüsttó körülfolyná s abban az aranyhalak ficzkándoznának.
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a királyfi.
– Nem egyebet, felelt a vén csont, mind azt: itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ ezüsttava, abban pedig a világ
aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene elmenni – mert a halak ugyis
eljönnének benne – s csak azt kellene elhozni.
S ezzel a vén banya szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől, hazament, a
királyfinak pedig ez napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért
elbúcsuzott édes testvérétől s elindult a világ ezüst taváért.
Csak mén, csak mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög
még most is ott állt istrázsát, ki a királyfit a bátyjához küldte, ez
pedig a legidősb testvérhez.
Itt a királyfi elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az ördög pedig
most is ott állott istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy minden
arra járó-kelőt, minden irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.
– Adjon isten jó estvét bátyám-uramnak!
– Fogadj isten, Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– A világ ezüsttavát keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. De öcsém jól felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod
vinni, mert ha a szavamra nem hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy
vacsorán éred Pilátust. Hát csak öcsém, azt akarom mondani: nesze, itt
van ez az aranyvessző, csapd meg vele ennek az elátkozott várnak az
oldalát s rögtön ajtó nyílik előtted. Szaladj be egyenesen a kertbe,
majd hínak téged a saját tulajdonnevedről, de ne hallgass rá, majd jőnek
te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok, kik étellel, itallal
kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, – majd találsz az utadon
mindenféle drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és briliántot, de
te egyhez se nyulj, – majd jőnek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és
békák, de te ne borzadjál; – hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely
a kertet körülfutja, kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint
bementél, ugy szaladj is vissza.
No jól van, itt a királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt, háromszor
megütötte vele az elátkozott vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte. A
királyfi aztán nem kérdezte szabad-e nem-e, beszaladt az ajtón. Alig
tette be a lábát, mindjárt névről szólitgatják, mondván: „ide ide
Jánoska, egyél-igyál lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két karom ki van
tárva, selyem ágyam föl van vetve, jer ne szaladj tovább.“ – De a
királyfi mintha süket lett volna, rá se hederitett a hivogatásra, hanem
tovább szaladt. Majd szebbnél szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik közül
az egyik a nyakába ugrott, a másik aranyhajával lenditette arczon, a
harmadik csókot hányt feléje s piros két aranyalmájával, két cziczi
dombjával csalogatta, a negyedik sürgött forgott, tánczolt előtte s ina
kásáját mutogatta; de a királyfi mindezekre rá se hederitett, hanem
tétul ütött rajtuk s tovább már megint még szebb kisasszonyok jöttek
elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék, igyék, lakjon jól;
de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább szaladt.
Alig hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába
voltak hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér
huszas pénz, emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal
kirakott kardok, de a királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább
szaladt. Majd mindenféle csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt
sziszegő kigyók, ott varancsos békák ugrándoztak előtte, de a királyfi
nem nézett a lába alá, hanem egyre tovább futott, ugyannyira, hogy végre
eljutott az ezüsttó partjára, melyet visszafelé háromszor megkerülvén, a
mint bejött, kiszaladt az elátkozott várból.
S ezer volt a szerencséje nem egy, mert ha még csak egy szempillantást
késett volna, tüstént bezáródott volna előtte a kőfal; mert már most is
a csizmája sarkát odacsukta. De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván
a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.
Mire hazaért, már akkor a virágos kertet körülfolyta az ezüsttó, abban
pedig mindenféle drága aranyhalak ficzkándoztak.
Eddig is szép hirben állott a márványpalota, meg a virágos kert, meg a
világ zengő-fája, meg az azon ugrándozó világ szépen szóló madara, de
most, midőn a virágos kertet ezüsttó folyta körül és abban aranyhalak
ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt azoknak a hire és hét
világból gyültek össze azoknak a nézésére.
Midőn mindezek a király fülébe eljutának, az föltette magában, hogy se
nem eszik, se nem iszik, mig a virágos kert közepén álló márványpalotát,
meg a világ szépen zengő-fáját, az azon éneklő szépen szóló madarat és a
virágos kertet körülfolyó ezüsttót, abban pedig az aranyhalakat meg nem
nézi, – pedig a vén banya váltig kinálta a fekete kávét, de a király azt
el nem fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra a feleségével együtt
és elmentek a virágos kert nézésére.
Alig ért be a király, meg a felesége a virágos kertbe, az egy pár nagy
lelkendezve elébük szaladt és kezet csókoltak.
– Ehjnye, apjuk, kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik
kendhez; egész szakasztott mása!
– Te hozzád pedig ez a kis fiú, válaszolt neki a király.
No jól van, ez abba maradt. – Itt a király meg a felesége sorra járják a
virágos kertet és nem győzik dicsérni annak a szépségeit, hát még mikor
a világ zengő-fáját és azon a szépen szóló madarat meglátták, akkor
csapták ám össze a két kezüket.
Itt a kis fiú izibe felmászott a világ zengő-fájára, róla egy pár
aranyalmát leszakasztván, az egyiket a királynak, a másikat pedig a
királynénak ajándékozta, kik nem győzték eléggé megköszönni ezt a nagy
szivességet.
Minekutána a király meg a felesége az ezüsttavat is meglátták és abban
az aranyhalakat, bementek a márványpalotába. Itt az egyik szobából ki, a
másikba pedig be, igy mind a 77 szobát sorra járták. A király meg a
felesége nem győzték eléggé dicsérni a szobák ékességeit; de mikor a
legszebbik szobába megérkeztek, azt találja mondani a király, szót
szólván:
– Ugyan édes kis szolgáim, nem felelnétek egy kérdésemre?
– S mi lenne az? kérdé a kis fiú.
– Hát csak azt akarom megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva
s vajjon kit ábrázol az?
Itt a kis királyfi, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem
szótlanul levette a képről a bibortakarót.
A király meg a felesége csak ekkor hült el és csak ekkor ösmerték fel
soha nem látott édes magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg, a
másik a másikat; szólni ugyan nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.
S ekkor megszólalt a világ zengő-fája és a szépen szóló madár.
Nagy lett mindenki öröme, csak az a vén bün szomorkodott, kit a király
tüstént megfogatott, egy fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott alá.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.