A nagyságos ur: Marci, hát férfiui becsületszavamat adom rá, hogy jön.
Az inas _(megnyugodva)_: Akkor jó. Akkor elmegyek. _(Az asszonyhoz)_:
Juliska, helyén legyen az eszed. _(Az ajtónál)_: Meg ne csaljatok!
A nagyságos ur: Eredj már a pokolba. Még az ajtóban találkozol vele…
_(Kitolja az ajtón; kimegy utána; ajtónyitás, ajtócsukás zaja.)_
Az asszony _(körülnéz, megnézegeti, változott-e valami a szobában,
azután leül.)_
A nagyságos ur: _(visszajön, meglepetve néz rá)_: Ah… legyen szerencsém…
Kérem, tessék helyet foglalni. Mintha otthon lenne.
Az asszony _(mosolyogva)_: Leültem egy kicsit. Elfáradtam kint az
álldogálásban. Ugy is mindjárt megyek. Nem kell rám haragudni, hogy
leültem egy kicsit. Sokat ültem én itt azelőtt…
A nagyságos ur: Hát nem volna jobb most is itt ülni, mint odalent
Marcinál a házmesterlakásban?
Az asszony: Nem bizony. Ott én vagyok az ur. Azután meg: itt ugysem
ültem volna már sokáig.
A nagyságos ur: Miért?
Az asszony: Megunt volna. Elküldött volna.
A nagyságos ur: Én meguntalak volna? Én?
Az asszony: Már kezdett is megunni. Már meg is unt.
A nagyságos ur: Tudod, mit mondok: jobban tetszel nekem most, mint
valaha.
Az asszony: Mert öt hét óta nem látott. És mert most már a másé vagyok.
A nagyságos ur: _(közeledik feléje)_ Hm! Az igaz lehet! _(Hirtelen
megáll.)_ Igaz is, te kislány, hiszen te nem is tudod még, minek
tartottalak itt. Nézd: erről van itt szó. Én kapok most egy látogatót.
Egy nagyon finom és kényes dámát, aki egy darabig itt fog időzni nálam
és akinek azután szüksége van egy ügyes nőre. Egy ügyes nőre, aki
segitsen neki a… szóval, aki segitsen neki… hiszen tudod… hát nem érted…
_(az asszony ártatlan arcot vág)_ ejnye… hát a toalettje…
rendbehozásában… Én nem tudok neki segiteni, beleőrülök a sok kapocsba,
tűbe… És amig a frizura készen van!… Utálatos dolog alapjában véve, nagy
toaletteben látogatásokat tenni… És az a frizura!… Neked nem volt
szükséged segitségre, soha, ugy-e? Te nem féltetted a frizurádat, mi? A
te hajad kibomolhatott… Szép volt, mikor kibomlott… Becsületszavamra,
szép volt… Igazán… szamár is vagyok, hogy olyan nagyon várom ezt az
előkelő és finom látogatást… Mikor itt vagy te… Voltaképpen, csak az az
egy dolog tart vissza…
Az asszony: Hogy két fronton nem harcol okos ember.
A nagyságos ur _(elámulva)_: Ooooh! Te kigyó. Hallgatóztál? Miért
engedted, hogy még egyszer elmondjam neked az egész litániát?
Az asszony: Mert még egyszer akartam hallani. Kiváncsi vagyok rá, ki jár
most ide.
A nagyságos ur _(odamegy hozzá, ráül a szék karfájára, megfogja a
kezét)_: Hát Istenem… egy asszony…
Az asszony _(ráüt a kezére, azután felkel és egy másik székbe ül)_:
Hozzányulni tilos. – És milyen asszony?
A nagyságos ur _(utánamegy)_: Hát egy asszony.
Az asszony _(tovább vonul előle)_: Uri asszony.
A nagyságos ur: Persze, hogy uri asszony. Többnyire uri asszonyok
csinálnak ilyen dolgokat.
Az asszony: Előkelő? Gazdag?
A nagyságos ur _(folyton támadva)_: Nagyon előkelő. Nagyon gazdag.
Többnyire az előkelő és gazdag asszonyok szórakoznak igy a szabad
idejükben.
Az asszony _(állandóan védekezve)_: Szép?
A nagyságos ur: Szép? Istenem, a szépség olyan relativ fogalom. Ha
örömet szerzek neked vele, hát szép. Te jobban tetszel most nekem.
Az asszony: Soká udvarolt neki?
A nagyságos ur: Ki?
Az asszony: Maga.
A nagyságos ur: Ő elég rövid ideig udvarolt nekem. Azután megadtam
magamat.
Az asszony: És csak egyszer volt még itt?
A nagyságos ur: Még csak egyszer. Ma jön másodszor. Ez bizonyos. Minden
egyéb bizonytalan.
Az asszony: Nem örül neki?
A nagyságos ur: Nem érek rá. El vagyok foglalva azzal, hogy te itt vagy.
Ennek örülök. Te!… Te még sokkal szebb lettél, mint voltál.
Megpirosodtál. Meggömbölyödtél. A szemed huncut és csillog. Mond meg:
mire gondolsz? Mond meg: mit nevetsz?
Az asszony: Arra gondolok, hogy az a hölgy, akit vár, jönne-e vajjon, ha
most látná.
A nagyságos ur: Bánom is én. A kerek földön ebben a percben az egyetlen
gondom te vagy. No kislány… engedj… gyere ide… meg akarlak csókolni…
Az asszony: Nem szabad.
A nagyságos ur: Nem szabad? Nekem nem szabad? Senkinek nincs rá több
joga, mint nekem.
Az asszony: Most már nincs.
A nagyságos ur: Mindig van. No gyere ide, kislány… Nézd… jusson eszedbe,
hányszor voltál itt nálam, ebben a szobában… És itt a másik szobában…
Nézd, minden olyan, mintha rád várna… No gyere, kislány…
Az asszony: Nem. Nem szabad.
A nagyságos ur: De igen. Szent Isten, olyan régen voltál már itt nálam.
Mikor? Öt hete utoljára? Ugy-e akkor voltál itt?
Az asszony: Igen.
A nagyságos ur: Emlékszel még rá? Akkor bucsuztam tőled. De szép volt.
Emlékszel rá?
Az asszony _(elforditott fejjel)_: Igen.
A nagyságos ur: De szép volt… Kislány… Akkor még egészen az enyém
voltál. Akkor még csak az enyém. Senki másé. Igen?
Az asszony _(egészen elforditott fejjel)_: Igen.
A nagyságos ur: Csak az enyém voltál… Hát gondolj vissza arra a
bucsuzásra… És gondolj vissza arra a sok órára, amit itt töltöttél…
Kislány meg akarom csókolni a nyakadat… a hajad kis fürtjei alatt… meg
akarom csókolni a szádat… _(megcsókolja az asszonyt.)_