Az orvos: Együtt él velem és egy napon megkérdezi tőlem, miért adtam
neki ezt az életet. Mert ő éntőlem kapta az életét. Neki én adtam az
életet. _(Csendesebben.)_ Neki én adtam…
A professzor: Igen, és kötelessége ezért az életért mindent megtenni,
ami hatalmában van. Ami azon túl van, abba bele kell törődnünk, annak
meg kell adnunk magunkat…
Az orvos _(feláll)_: Köszönöm a nagy jóságát. Köszönöm, hogy eljött.
Hogy meg akart vigasztalni. De kérem, higyje el, nekem nincs szükségem a
vigasztalásra.
A professzor: Azért kell erősnek lennie, mert a lánya egészen önre van
utalva…
Az orvos _(a türelmetlenségnek egy árnyalatával a hangjában)_: Igazán
nincs szükségem a vigasztalásra.
A professzor _(tudomásul veszi a visszautasitást, elfordul, megkeresi a
kalapját és a botját, azután megértéssel és megbocsátással)_: Kedves
barátom… Én is apa vagyok.
Az orvos _(elhomályosodó szemmel kezet nyujt neki)_.
A professzor _(megfogja a kezét, a kezében tartja)_: Isten önnel.
Az orvos _(nagyon halkan)_: Isten önnel.
A professzor: Viszontlátásra.
Az orvos _(nem válaszol. Könnyes szemmel int a professzornak, menjen
el)_.
A professzor _(halk lépésekkel kimegy)_.
Az orvos _(egyedül marad, járkál, azután az ablakhoz lép és nézi a
lenyugvó napot. A fejét nekitámasztja az ablaküvegnek és sokáig bámul az
óriási, lángló vörösségbe)_.