– _Egy iró feljegyzéseiből_ –
_»ÖCSÉMURAM!«_
Tifusz. Negyvenfokos láz. Elveszve fetrengek a forró ágyban. A lepedő
minden ránca süt és horzsol; vagy belesülyedek egy lángoló folyóba,
amelyben hiába kapkodok segitségért, vagy izzó kősziklán vergődöm.
Aludni akarok. Kétségbeesve kapaszkodom bele az álomba; a láz süket
álmát akarom; aludni akarok, aludni, aludni, aludni.
Nem lehet. A párna áttüzesedett a fejem alatt, forró lángok lövelnek ki
belőle, a fülem ugy fáj, mintha perzselődnék. Nem lehet aludni. Hát
akkor mit? Most mit, szent Isten, mit? Gondolkozom; erőltetem az
agyamat; rettenetes erőfeszitéssel gondolkozom. Most mit, most mit? A
kábult álomba hirtelen belevillan az egyszerü, boldog, diadalmas
gondolat: meg kell fordulni, a jobboldalamról át kell fordulnom a balra,
a párnának ezt az izzó jobb sarkát itt kell hagynom és fel kell keresnem
a bal sarkot.
Még várok. Epekedve gondolok a hüvös bal sarokra, de még nem tudok a
zúgó, tompa, mély álomtól elszakadni. A fejem alatt azonban süvitve csap
ki a tüz a párnából, a fülem sziszegve perzselődik, a lángok elboritják
a hajamat, nem lehet itt maradni, nem lehet, nem lehet, nem lehet…
Kitépem magamat az álomból, a gondolatból elhatározás lett, az
elhatározásból még abban a pillanatban tett, egyetlen rándulással
átdobom magamat a baloldalamra, belefurom a fejemet a párnába… Hüvösség!
Hüvösség! Álom!
… Hányszor ismétlődik ez meg velem egy napon? Huszszor, harmincszor,
negyvenszer? Nem tudom. Nekem nincsenek most napok és éjszakák, csak
forróság és hüvösség van. A jobboldalamon szeretek feküdni, de az vált
meg, az nyugtat meg, az ad pihenést és enyhülést, ha átdobom magamat a
baloldalamra.
A párnám bal sarka, a bal szöglete… Amint ujra meg ujra hozzá menekülök,
huszszor, harmincszor, ötvenszer egy nap, lassanként valami karaktert
kap ez a bal sarok. Előbb bizonytalan, elmosódó; azután kialakul,
formálódik és egyszerre megvan.
_Urambátyám-karaktere_ van. Vállveregetés, bizalmas jóindulat, dörmögő
hang. Amint ezentul eszembe villan, hogy át kellene menekülni a
baloldalra, a bal sarokhoz, _hozzá_, amint már könnyebben,
megszokottabban, de még mindig fájó erőlködéssel elszakitom magamat az
álomtól, amint egy rándulással átvetem magamat a baloldalamra,
biztatóan, sürgetően, jóindulatu követelődzéssel _megszólal_ a hangja:
– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak…
… A lázam nő. Süket álmomban rángatódzik a kezem és eltorzul az arcom; a
tifusz tipikus rángatódzásai ezek. Álmomban grimaszokat vágok.
Mulatságos lehet. Itt az ágyam mellett könnyes szemmel nézi valaki. Én
minderről nem tudok semmit. A lázam nő, elveszve fetrengek a forró
ágyban és üdülést, gondolatot, hangot, életet csak a bal sarok jelent a
számomra. Urambátyám! Nincs más. Nem hallok mást. Ez minden, ez maradt
az élet:
– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak.
_TEMETKEZÉS_
… A paplanom körül, az ágy végében néha egy rut, pici öregasszony
táncol. Körülsuhanja a paplan szegélyét, azután táncol; erőlködöm, hogy
jobban lássam, de nem tudom látni. Nem nyugtalanit. Nem bánom. Aludni
akarok.
Egyszer valaki megrángatja a párnámat. Felébredek. Ki volt az?
Arasznyira tőlem áll a másik ágy, amelyen vizes lepedőkbe szoktak
csavargatni. Onnan nyult át valaki. Ujra megrángatják a párnámat kissé
türelmetlenebbül. Ki az?
Az öreg asszony. Pici. Rut. Nagyon rut. A párnán ül az ágy fejénél,
hosszu, ráncos kezével onnan nyult át hozzám. Még egyszer megrántja a
párnámat türelmetlenül. Kiváncsian fordulok szembe vele. Előrehajol, az
arcomba vigyorog, azután hosszu, ráncos kezével lemutat a földre:
– Odanézzen.
Odanézek. Az ágy ekkor eltünik, az öreg asszony eltünik, a padló
megnyilt, zöldelő fákat látok és napfényben csillogó folyót…
Mi ez? Nem a Körös ez? Milyen város ez? Nem a kedves Nagyvárad ez?… A
Körös partján van egy elvadult telek, rajta egy omladozó ház; az
elvadult telek mellett egy másik ház. Egy fiatal ujságiró a lakója. Ki
az a fiatal ujságiró? Én vagyok? Más? Nem tudom.
… Az ujságiró éjszaka jár haza. Éjszakánkint a ház udvarán egy suhanó
alakot lát néha; az udvaron óvatosan, lopózkodva végigsurran
éjszakánkint egy élő lény. Egy ember… egy asszony. Az elvadult telek
felé megy, vagy felőle jön. Az ujságiró figyeli. Egyszer összeszedi a
bátorságát, ráles és karon ragadja. Asszony. Öreg. Szegényes ruháju.
Ájuldozik.
Az ujságiró magához tériti, kivallatja. Az asszony vall. Ő most szegény
cseléd. De ő Biharmegye legrégibb és legnagyobb nemzetségének az utolsó
sarjadéka. Valaha a vármegye harmadrésze volt az övék. Mind elmult, mind
elveszett. Ő cselédsorba sülyedt, idekerült ennek az elvadult teleknek a
szomszédságába; ez a telek is az ő nemzetségéé volt. Most ő már
megöregedett, készül a halálra, a családja ősi földjén akar nyugodni, az
ősi földből itt van ez a telek, ott készit Ő most magának – éjszakánként
dolgozik rajta – pihenőt, alvóhelyet, ravatalt, kriptát…
Az ujságiró nem hiszi. Hát jöjjön és nézze meg. Átmennek az udvaron, be
az elvadult telekre, bozótok között le a Körös felé. Pincenyilás. Le
kell menni. Az ujságiró megborzong, de szégyel visszatérni. Az asszony
lámpást gyujt. Lebotorkálnak egy rozzant falépcsőn. A hajnal tompán
beszürődő, ködös világosságában és a lámpás megtört fényében
feltornyosul a didergő ujságiró előtt a világ legbizarrabb, legszebb,
legszomorubb és legnevetségesebb látványa.
Egy ravatal. Egy halotti ágy. Takarók, leplek, emelvény, menyezet, fehér
csipkék és fekete csipkék. És az egész ravatal, az egész nagyzoló,
pompás halotti disz, az asztalosmunka és a csipkeszövés egy öreg cseléd
kérges, szegény kezéből került ki. Rudak tartják a menyezetet, de a
rudak alig vannak meggyalulva. Az ágy deszkáin meglátszik, hogy
savanyuvizes ládákból feszegették ki őket. A csipke durva és az
aranydisz kopott. Az egész pompa olyan, mint azoknak a szobroknak a
pompája, amelyeket sötét börtönben láncra vert rabok mintáznak ki
piszkos kenyérbélből. Az öreg cseléd szemében _ez_ az ősi nemzetséghez
illő pompa, ilyen diszben kell az utolsó sarjnak megtérni az ősök
földjére.
… Mi lesz azután? Mi legyen? Vége-e itt a dolognak, vagy folytatódjék
még? Vonuljon-e vissza az öreg cseléd – mint a halálváró állat – a
magacsinálta szegény pompába, ebbe a szomoru, nevetséges diszbe és
halotti bucsuztatóját pap helyett mondja-e el könnyes szemekkel egy
megindult fiatal legény, egy szabad szivü ember?
Mindegy. Meg kell irni. Téma.
Felnyitom a szememet. Az öreg asszony eltünt. Azóta, hogy a földre
mutatott a kezével, két másodperc alig telt el, a két másodperc alatt
láttam mindent, amit láttam. Meg vagyok lepetve. Mi történt?
Gondolkoztam? Az agyvelőm – lázasan, akadozva, gyeplőtlenül rohanva –
mégis működött? A tüzes forróság köde, amely a fejemet beburkolja, egy
kicsit szikkad… Mi történt?
Óvatosan fölém hajol valaki, megnézi, alszom-e?
– Mi ujság? – kérdezem érdeklődés nélkül.
– A lázad csökken.
_A TIZEDIK MUZSA_
Éjszaka közepén kinyitom a szememet. Miféle fényesség ez? Az ágyamtól jó
távol, a szoba legnagyobb szabad területén ismeretlen nő ül egy
trónszéken. Ki ez a nő? És ez a trónszék hogyan került a szobámba? Ez a
trónszék… hogyan… került…
Felkönyöklök. A nőt alulról jövő fény boritja el, mintha szinpadi
világitásban ülne; nagy vakitó ezüstös sugárkévék reszketnek rajta,
mintha szinpadi reflektorok öntenék rá. Ki ez a nő? A ruhája a
leglágyabb redőkben leomló görög ruha; a haja mint a milói Vénuszé; a
nyaka szabad: egy istennőnek a nyaka. A termete csupa szépség, a
hátrahajlása csupa grácia. Csak az arca… az arca… milyen fájdalmas ez…
az arca plebejus-arc… durva, kiálló pofacsontu, barna, mosogatólány-arc…
Egy istennő; trónszékben ül; de a feje egy mosogatólányé. Királyian ül,
de ezt a rut fejet félrehajtja és negédesen, rutul, otrombán, ostobán,
megelégedetten, közömbösen mosolyog.
Rábámulok. Nem néz rám. Közömbösen mosolyog. Ki ez?… Egy másodpercig
habozom, azután sietve, biztosan, készen felelek magamnak:
– Ez a tizedik muzsa. _A közömbösség muzsája_. A világnak a képe, amely
nem törődik azzal, aki eltünt vagy elesett. Voltak barátaid, sokan
voltak, akik szerettek, még többen, akik érdeklődést mutattak irántad,
most mind nem törődnek veled. A világ tovább él, közömbösen mosolyog,
amig te fekszel itt és várod a halált. Az élet, a világ: szép, nagy,
felséges és fejedelmi, mint a muzsa, de a képében benne van ez a rut
vonás, az arcán rajta van a közömbösség otromba mosolygása…
… A fényesség azután kialszik, lassan visszahanyatlom a párnámra, a
trónszék eltünt. Hüvösség van és sötétség. Felnyitom a szememet.
Gondolkozom. Mi volt ez? A láz hová ragadta az álmomat? Miért
érzékenyültem ugy el? Miért lettem szentimentális? Hiszen ez már nem is
a láz becsületes fantaziálása. Hiszen szimbólumokat magyaráztam. Hiszen
ez affektálás. Hazugság. Póz. Hiszen ez irodalom.
Gyógyulok.