Apáti bekopogtatott hozzám egy este. Jókedve volt, titkos mosolygás
bujkált az ajka körül. Leült.
– Tudod, – kérdezte azután – miért bujok előled három hónap óta?… Mert
megházasodom. Nem akartam, hogy lebeszélj. Most jösz a menyasszonyomhoz.
Azt válaszoltam neki, hogy nem is beszéltem volna le, ellenkezőleg:
örülök és gratulálok; azután elindultunk a menyasszonyához. A
menyasszony Thaler Marianne volt, egy gazdag kereskedőnek a lánya; szép,
okos lány volt, nagy hozományt is kapott, Apátit nyilvánvalóan szerette,
minden rendben volt, a házasságnak boldog házassággá kellett lennie.
Ott tartottak vacsorára, és a vacsora alatt megtudtam, hogy a jegyespár
nagy harcot viv a lány apjával. Az öreg Thaler szivesen látta az
eljegyzést, örömmel fogadta Apátit vejének, az esküvőt azonban el akarta
halasztani. Még pedig teljes két évvel. Marianne ahhoz csak tizenhét
éves volt.
– Lehetetlen, – mondta az öreg – hogy egy tizenhét éves lány férjhez
menjen. Nem lehet belőle sem derék asszony, sem jó anya. Tizenkilenc
éven alul nem szabad lánynak férjhez menni.
Apáti hevesen és elkeseredve hadakozott ez ellen a felfogás ellen.
Minden elképzelhető érvet csatarendbe állitott; ez a tilalom, mondta,
brutális és kegyetlen; elmaradt, oktalan, rossz értelemben vett
patriárkális gondolkozásnak a szörnyü szülötte; hogyan szabad a
boldogságot ilyen szükkeblüen mérni, hogyan szabad egy istennek és
embereknek tetsző, a természettől megáldott és minden józan észtől
javasolt boldog egyesülésnek egy agyrém miatt elébe állni? Marianne sem
okosabb, sem jobb, sem szebb, sem asszonyabb nem lehet, mint amilyen
most…
Marianne, amennyire csak az illendőség engedte, derekasan szekundált a
vőlegényének. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon szeretik egymást.
Megkérdezték az én véleményemet is, de én kitértem az állásfoglalás
elől. Az öreg Thaler pedig nem engedett…
Egy hónap mulva diadallal jelentette Apáti, hogy az öregből sikerült
kicsikarniok a beleegyezést: ő sokat beszélt és Marianne sokat sirt.
Három hét mulva lesz az esküvő, legyek tanuja.
Tanuskodtam a házasságkötésnél, végigettem az esküvői ebédet, amikor
visszajöttek az utazásukból, az első vendégük voltam és a leggyakoribb
maradtam azután is. Az öreg Thaler aggodalmait semmi sem igazolta: a
rejtelmes jóslatokból, a melyekkel az öreg ur a jegyeseket fenyegette,
semmi sem vált be. A házasság a legszebb, a legboldogabb,
legnyugalmasabb, legszerelmesebb házasság volt, amelyet valaha láttam.
A tizenhét éves leányból szép, elegáns, komoly asszony lett. Apáti
harminchárom éves volt; Marianne pompásan hozzáilleszkedett. Apáti
szerette a nagy társaságokat; az asszony befelé és kifelé egyformán
kitünő háziasszonynyá vált. Még a külsejükben is egymáshoz illettek;
egyforma nagyok voltak, mind a ketten karcsuak, az asszony szőke, a
férfi barna és a járásuk ritmusa – ez fontos dolog együttélő embereknél,
de különösen szerelmeseknél – az első naptól kezdve hibátlan volt.
Jókedvü, megelégedett, szép, irigylésreméltóan boldog emberek voltak.
A második év közepén az asszonynak gyereke született: szép, rózsaszinü
baba, egy kékszemü, szőkehaju kis lány. Az Apáti boldogsága ebben az
időben állandó mámorrá fokozódott. Imádta az asszonyt, imádta a kis
lányt, egész nap ott ült az asszony mellett és altatta a gyereket. Az
asszony hamarosan talpra állott, friss volt, rózsás, karcsu, erős,
egészséges: Apáti minden héten uj fotografiát mutogatott a kis lányáról…
Öt-hat hónap mulva egyszerre lelohadt az Apáti jókedve. Csendes volt,
szótalan, fanyar. Lassankint egészen elborult; a rosszkedve haragos
izgékonysággá és szomorusággá vált. A hetedik hónapban – éppen a
házasságuk harmadik éve kezdődött – egyedül találtam otthon az asszonyt
és megkérdeztem tőle:
– Mi baja van Gyurkának? Nem lehet ráismerni…
Az asszony elpirult, habozott, nem akart válaszolni, azután meggondolta
a dolgot:
– Mégis: megmondom magának. Hátha segithet… Hátha tud valami okosat
tanácsolni…
Azután ujra habozott. Zavarban volt.
– Olyan nevetséges – mondta zavarodottan. – Olyan nevetséges egy dolog…
– Hát mi az?
Végre elmondta:
– De olyan nevetséges… Hát nézze, az az egész baj, hogy én… _növök_.
– Mi? Mit?
– Az a baj, hogy én növök. Nagyobb leszek, megnyulok. Amióta felkeltem,
minden ruhámat le kellett eresztenem… És ugy látszik, hogy még ez sem
elég.
– És Gyurkát ez bosszantja?
– Hát látja: igen. Mikor hozzámentem, éppen egyformák voltunk. Most azt
mondja: hogy lehet az, hogy én nagyobb leszek nála. Haragszik rám. Hát
istenem, mit tehetek én róla!… Hát, mondja, mit csináljak?
Nem tudtam tanácsot adni; hogy lehet egy ilyen dologban tanácsot adni?
Majd megbékül Gyurka, nem lehet komoly az elkeseredése, csak türelmesnek
kell hozzá lenni…
A Gyurka elkeseredése nem szünt meg. Néhány hét mulva az utcán
találkoztam az asszonynyal. Rosszkedvü volt. Pár szót mondott csak.
– Az isten szerelmére, – mondta, – beszéljen Gyurkával… Borzasztó, mit
müvel…
Semmiképpen sem volt inyemre ez a megbizatás, de ugy éreztem, hogy
baráti kötelesség néhány nyugodt szót mondani egy ok nélkül elkeseredett
embernek; felkerestem hát Gyurkát a hivatalában.
Barátságtalanul fogadott; szinte kinézett és kigorombáskodott. De én nem
hagytam magamat; végül tehát kifakadt:
– Mit akarsz? Szerencsétlen vagyok…
– Gyurka, – mondtam neki – ne légy őrült. Ne tedd a boldogságodat
nevetséges semmiségek miatt tönkre.
– Ez nem nevetséges semmiség, – mondta komoran.
Többet azután nem lehetett belőle kivenni. Kénytelen voltam otthagyni.
Pár nap mulva ő keresett fel. Nyilván kikivánkozott belőle a panasza,
eljött, hogy nekem kipanaszkodja magát. Fel és alá járt a szobában,
hevesen gesztikulált és szinte sirva beszélte el:
– Ilyen szerencsétlenség érje az embert. Mikor elvettem, olyan magas
volt, mint én, pontosan annyi, egy méter hatvanhárom… Most nő, nagyobbra
nőtt, mint én. És még mindig nő!… Akkora lesz, mint az apja…
– Gyurka! – mondtam neki – ne légy őrült. Hát a centimétereket szeretted
rajta? Hát a boldogságtok a katonamértéktől függött? Tönkre akarod tenni
a kettőtök életét ilyen nevetséges dolgok miatt, mikor te szereted őt és
ő szeret téged?
Gyurka ekkor megállott előttem és lassan és szomoruan mondta:
– Ő nem szerethet engem tovább.
– Őrültség.
Gyurka kétségbeesve folytatta:
– És én nem tudom őt szeretni.
– Gyurka, – mondtam haragosan – ez a legostobább őrültség, amit valaha
hallottam. Sohasem fogok arra nézni, ha valaha megházasodom, hogy a
feleségem kisebb-e nálam. Nem a centiméterekbe leszek szerelmes.
– Én sem – mondta Gyurka. – Ha nagyobb lett volna nálam, mikor a
menyasszonyom volt, talán azért elvettem volna. Abban nincs semmi. De
hogy a fejem fölé nőjjön!…
Hiába beszéltem neki. Egy kifakadásban még megmagyarázta a keserüségét.
– Én csak akkor tudok egy asszonyt szeretni, ha _kisebbnek érzem
magamnál_. Ha magamhoz veszem, ha hozzámbujik, mint egy meleg kis madár,
mint egy puha, selymes gombolyag… Mikor elvettem, akkora volt, mint én;
de kisebbnek éreztem magamnál. Most nagyobb! Nagyobb! Nagyobb! Már menni
sem tudunk együtt. Hogy lehet egy nagy asszonyt szeretni! Én nem
szerethetem őt…
Elment; bucsuzás közben, az utolsó kézszoritásnál, az ajtónál hozzám
hajolt és odasugta nekem:
– És ő is meg fog csalni…
Egy hét mulva hallottam az asszonytól, hogy az életük keservesen
megromlott. Gyurka ideges, haragos, türelmetlen, brutális. Az
elkeseredése haraggá lett az asszony ellen, aki kétségbeesetten, de
egészen tehetetlenül védekezett.
A szegény, szép Marianne egyre nőtt. Orvosprofesszoroktól és
kuruszlóasszonyoktól kért tanácsot: mit tegyen a növés ellen. Az
orvosprofesszorok kinevették, a kuruzslóasszonyok megcsalták és ő,
szegény, kétségbeesve, szomoruan, sirva – nőtt. Az lett, amit királyi
termetnek szokás nevezni, sugárzó, nagy, csodaszép szőke asszony.
A házaséletük egészen megromlott. Apáti féltékenységgel kezdte gyötörni
az asszonyt. Minden férfinak a magasságát vizsgálgatta és ha az asszony,
akár véletlenül is, társaságban vagy az utcán, szóba állt valakivel…
százhetven centiméteren felül, akkor a legkinosabb jelenetek támadtak.
Minden közvetités, minden rábeszélés, minden könyörgés hiába volt. A
házaséletükben formális elválás következett be, Apáti külön élt és
voltaképpen már csak az emésztő és szégyenletes féltékenység kötötte
össze az asszonynyal. Felesége nem volt már az asszony, de villogó
szemmel vigyázott rá.
Az asszony, aki lassankint beletörődött a dologba és valami furcsa,
keserü, derült felsőbbséggel viselte el a gyötrést, egy napon ezt mondta
nekem:
– Maga sem jár már sokáig hozzánk.
– Miért? – kérdeztem meglepetve.
– Gyurka kidobja. Százhetvenen felül van.
Igaza volt. Egy hét mulva Gyurka kidobott. Kidobott minden kerülgetés és
minden udvariaskodás nélkül. Egyszerüen, gorombán, a legsértőbb formában
kiutasitott.
Harag nélkül mentem el. Nyilvánvaló volt, hogy Gyurka szegény nagyon
szerencsétlen. Ez egyébként, gondoltam magamban, a legbiztosabb módja
annak, hogy az asszonyt belekergesse a hütlenségbe, odakergesse a
legelső férfihoz – százhetven centiméteren felül.
Teljes két évig tartott a házasságuknak ez az egymást gyötrő, semmi
örömet nem adó, pokollal felérő állapota. Apáti ekkor tetten érte az
asszonyt. Meginditotta a válópert. Elváltak.
A válás után eljött hozzám. Harag nélkül, szeretettel és nagy
szánalommal fogadtam. Sápadt volt, összetörött, megöregedett, szomoru.
Leült; nem szólt semmit. Én sem tudtam szólni. Sokáig hallgattunk. Végre
megszólalt. Egy siralmasan nevetséges, egy gyötrelmesen kómikus szóba,
egy fájdalmasan együgyü kifakadásba foglalta össze minden baját,
bánatát, minden késői megbánását, a szerelmének egész, nevetséges
tragédiáját:
– Csak százhatvankét centiméter volt, – mondta.
Ez arra a szép tökfilkóra vonatkozott, aki az asszonyt elhóditotta tőle;
és amikor ezt a siralmas, szomoru, mindent megbánó vallomást tette,
olyan nevetséges volt, hogy sirni lehetett rajta.