Olyan rossz volt, – beszélte előkelő, de kissé patetikus modorában a
fiatal Laczffy – mint amilyen csak egy szép, fiatal szinészlány lehet.
Vannak ezeknél a szinházaknál – magyarázta azután – fiatal lányok, akik
valósággal gyerekek voltak, mikor a szinházhoz kerültek. És mivel
szépségük állandóan ki van téve néma bámulásoknak és hangos
dicséreteknek, és mivel érvényesülésük utját más, szerintük öreg nőktől
elzárva látják és mivel fiatal elméjüket és szivüket idő előtt rohanja
meg a mérges suttogó tudás: rosszak lesznek, gonoszak, lelketlenek. Jól
meg tudják magukat őrizni, mert tudnak mindent, de a lelkük meghal. Az
egész lány maga a ragyogó szivtelenség, a testet öltött falánkság, csupa
mohó, sivár étvágy: hir, pénz, dicsőség, hódolás után. Még az
indulataikat és ösztöneiket is megfojtotta a szinház levegője, nem
szeretnek mást, mint magukat, és nem érdeklődnek más iránt, mint a maguk
hóditása, gazdagodása iránt.
Ennek a ragyogó szinházi bestiának a tipusa Tábor Panni. Akkor még nem
volt primadonna, de már kezdett azzá lenni. És tudta, hogy az lesz.
Én szerelmes voltam belé. Háromnegyed éve volt már, hogy ismertem. Hamar
megbarátkoztunk, tegeződtünk és Tábor Panni a második hónapban azt
mondta nekem:
– Ha egy millióm volna, feleségül mennék hozzád. Ha egy milliód volna,
szeretőd lennék. Igy csak jóbarátok lehetünk.
Mindenáron el akartam hitetni magammal, hogy a jó barátság és egy-egy
csók, amit néha kaptam tőle, elég nekem, de kegyetlenül szenvedtem. És
ha néha kitört belőlem az indulat, Tábor Panni, ez a tizennyolcéves
édesszemü baba, ez a lány, a tudás mosolyával válaszolt:
– Majd ha előbb eljött a milliomosom.
Felháborodtam ezen a cinizmuson, de sokkal jobban szerettem, semhogy egy
napnál tovább távol tudtam volna maradni tőle. Egy napon igy
megismerkedtem nála Klein urral, Klein Salamonnal, a Grün és Hausner cég
utazójával.
Nem csekély idegenkedéssel fogtam először kezet vele. Alkalmatlan is
volt és kellemetlennek is találtam, habár inkább arra lett volna ok,
hogy megessék rajta az ember szive. Olyan ügyetlen volt, olyan szánalmas
és olyan szerelmes. Esetlenül ült a székén és nedves, könyörgő, nagy
keleti szemeivel ugy nézett a ragyogó, rossz leányra, mint egy hü állat.
Tábor Panni kegyetlen volt hozzá, olyan kegyetlen, mint amilyenek csak
az alkalmatlankodó multhoz tudunk lenni.
Kiderült ugyanis, hogy Klein ur és Panni gyermekkori játszótársak voltak
egy ferencvárosi kis házban, ahol az öreg Taubernek – a Panni apjának –
pálinkamérése volt. Az öregek itt abban is megállapodtak, hogy a két
gyerek egymásé lesz, és ők menyasszonynak, vőlegénynek tekintették
egymást. Panni azonban tizennégyéves korában egy napon, egy átkozott
napon a sziniiskolába került és most, amig Klein ur szövöttárukkal látja
el az országot Nagyváradtól Mezőkövesdig, azalatt Panni egyre távolodik
tőle, egyre emelkedik, egyre csillogóbb magasságba, ugy, hogy az
embernek könnyezik a szeme, ha sokáig néz utána.
Akkor mindezzel nem igen voltam tisztában. Klein ur akkor csak
alkalmatlan volt nekem, bántó, terhes és kellemetlen. Ő viszont irigyelt
és gyülölt engem annyival is inkább, mert nem tudhatta, hogy én is csak
koldusa vagyok a Panni szerelmének és nem élvezője, hogy nekem is csak
morzsák jutnak és hogy a teritett asztal másra vár.
Valóban van-e szánalmasabb lény a világon, mint egy ilyen commis
voyageur, aki egy primadonnába szerelmes! Ez még csak nem is diák, hogy
bizonyos romantikája legyen a szerelmének. Ez se hirt, se pénzt, se
tapsot nem hozhat. Egy szövöttárunagykereskedő is gyenge legény a
szinfalak mögött, hát még valaki, aki csak az lesz, valamikor… talán.
Hozzá képest én a kaszinóval, amelynek tagja voltam, a lapokkal,
amelyekbe irok, a virágjaimmal, a nevemmel, és a görög profilommal: a
hóditás eszközeinek valóságos krözusaként tündököltem. Elég szükkeblü
voltam Klein urat mégis ki nem állhatni. Talán az osztályösztön is
megszólalt bennem, a gyülölet az iránt, aki kemény munkával a helyünkbe
dolgozza fel magát, aminthogy Klein ur – a leendő és máris igen
takarékos kapitalista – a birtokban levőt, a társadalmi javak élvezőjét
is gyülölte bennem a vetélytárson kivül.
Ekkortájt egy napon megjelent a milliomos: Hartmann Leo, az Országos
Bank igazgatója ez a dusgazdag, rut élvező, aki hihetetlen müvészettel
és raffinementnal tudja elkölteni minden évben a maga félmillióját.
Hartmann egy napon megnézte a szinházban _A fjordok lányát_. Másnap
megint eljött a szinházba és harmadnap meglátogatta Tábor Pannit. Még
vagy kétszer vizitelt nála, harmadszor megtette neki a maga üzleti
hangu, fejedelmi, aljas ajánlatát és egy hétre rá készen volt az uj
lakás, amelyet felajánlott a lánynak.
Klein ur ekkor egyszer összeszedte a bátorságát és azt kérdezte tőlem:
– Kérem, ez a Hartmann feleségül veszi Pannit?
Rábámultam. Mennyi együgyüség!
– Nem, – válaszoltam elkeseredve, durván és kegyetlenül, – kocsit tart
majd neki, de feleségül nem veszi.
A derék emberben szinte felhördült a becsületesség, a felháborodás.
Otthagytam. Rettenetesen el voltam keseredve. Az a kufárkodás, amely a
szemem előtt ment végbe, fellázitott, a szerelmem elkeseritett,
gyötrött. Lázasan jártam egész nap, idegesen, dühöngve, kinlódva. Este
már alig birtam elviselni az idegeimet. Az órák nagynehezen teltek,
lefeküdtem és ujra felkeltem, társaságot kerestem és a téli éjszakában
kávéházakban botorkáltam.
És az akaratom ellenére, szégyenkezve, gyötrődve és átkozódva el kellett
mennem _oda_, az elé a ház elé… Az első emeleten a hosszu sor ablak a
Tábor Panni lakása most. A leeresztett függönyök ott a világ legaljasabb
kufárkodását takarják, egy hitvány árulást, egy hallatlan bünt a
természet ellen.
Csikorgó foggal néztem fel az ablakokra, a hosszu sor függönyre, amelyek
hallgatagok voltak. És egyszerre csak mellettem állott Klein ur. Ő is
itt volt, őneki is ide kellett jönnie.
Egymásra pillantottunk. Szomoruak és nevetségesek voltunk.
De amint jól szembenéztünk egymással, éreztük, hogy két becsületes és
tiszta férfi áll itt az éjszaka magányosságában. Éreztük, hogy mind a
ketten alávalóságok áldozatai vagyunk, hogy a méltatlan szenvedésben
társak és testvérek lettünk. Kinyujtottam a kezemet és ott, azok előtt
az ablakok előtt, komoly, nemes és férfias barátsággal, igaz szeretettel
és részvéttel kezet szoritottunk.
Ekkor nyilvánvaló lett, milyen méltatlan, rongy és hitvány dolog egy
ilyen szerelem igájában járni. Megráztam magamat és leráztam magamról
ezt a piszkos szerelmet. Még gyötrődnöm kellett egy kicsit, de a
szerelemnek vége volt. Azzal a ragyogó bestiával nem is beszéltem azóta.
Klein urral azonban jó barátságban vagyok és ugy találom, hogy nyertem a
cserével.