– A főtisztelendő úr?
– Első emelet, jobbra.
Az öreg plébános nem volt jókedvében. Az egyházpolitikai viták komorrá
tették. Aztán, a _Religió_ olvasásának örve alatt, szeretett volna
szunditani egyet. Azért a halk, szerény kopogtatásra boszankodva
dörmögte, hogy: »szabad.« Hanem, a mint fölnézett, s a küszöbön
megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.
Ezekről ugyan mindjárt ki lehetett találni, hogy miért jöttek!
Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró
Jenő úr is kicsipte magát örömében.
– Tessék helyet foglalni.
Elvette az irásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet
lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, a
mint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a
szalma-kereveten.
És folyvást mosolygott.
Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha
megbolondult volna, olyan esze veszettül kezdett tánczolni a pallón,
hogy igazán meg kellett volna fékezni.
De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében. Elnézte a neveletlen
kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal
az elégedett mosolylyal az ajkán.
Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan.
Mosolygott a szigoru könyvszekrény, és összesugott az illetlen kis
napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg
külsejü, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha
tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.
Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájok, aztán elmagyarázta
nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével. S
mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol
a másikra nézett.
Mig Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a
szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a
szemébe gyült össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a
tekintetében.
Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, a ki megértse. De
azok, a kik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog
komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás
magyarázatába.
Ez a tekintet azt mondotta, hogy:
– Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!… És milyen ritka!… Harmincz
év óta, mióta itt irogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint
ezek… Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen
fiatalok!… Ó, be illenek egymáshoz!… Bizonyára, ha van frigy, mely
kedves az istennek, úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az
lesz…
És talán megvillantak a fejében az Énekek Énekének rejtelmei is.
Amazok ajánlották magukat; s az öreg pap azzal búcsúzott el tőlük, hogy:
– A viszontlátásra.
És ehhez is mosolygott.
Még akkor is mosolygott, mikor már egyedül volt.
Félretette a _Religió_t s előkereste a pipáját.
– No, ezek jó kliensek lesznek – beszélgetett magában. – Már szinte
látom…
És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant
köteteire.
*
– Látta – szólt Bella megbotránkozva, mikor kiléptek a folyosóra –
látta, hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?
– Hogyne láttam volna – felelt Biró – nagyon is láttam! Hisz folyton
magát nézte és folyton mosolygott. Ugy látszik, maga nagyon megtetszett
neki. Bizony már féltékenykedni kezdtem.
– Ó, persze! – tiltakozott Bella. – Nem én rám nevetgélt az, hanem magát
nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor a plébániára megy.
És vitatkozni kezdtek rajta, hogy mért nevetett folyvást az öreg pap?
Természetesen, csak azért czivódtak, hogy kibékülhessenek. Ezt a nagy
czélt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.
És abban állapodtak meg, hogy:
– Miért ne nevetett volna az öreg pap, mikor mi magunk is nevetünk?!…