Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan
lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül
ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le
többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki,
hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a
megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró
rügyet hajtott.
Maga se tudta, hogyan történt a dolog.
Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget
alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az
ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak
úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli
ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az
ember, már nem találja meg magát.
Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet
ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.
Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült,
akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta
mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna
egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen
hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:
– Fogadja el, kérem. És ráadásul engem is.
De nem mondotta.
Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan
sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a
helyett átadta magát a hullámoknak:
– Ám hadd vigyenek, a hová nekik tetszik.
És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek
elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát.
Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden
képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is,
mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a
szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.
Hadd vigye hát a hullám! Jöjjön akármi.
És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem
tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz
következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog
végződni!
Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett
vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek
véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy
tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a
képzelődés kivánja.
Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A
szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás
szinte kötelességévé tett, pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak
azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s
ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig
később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő
tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez
a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban
következetes maradt.
A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan
természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt
nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy
Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre
fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a
gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.
Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp
úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki,
mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy
Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy
találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik,
hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen
szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem
mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki.
Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.
Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.
Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok
közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott
ennek az aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le
kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.
… Ó, ezek a kedves délutánok! Ó, drága órák, ó, arany napok!
Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap
ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily
rövidek az öröm pillanatai!
Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s
ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.
És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak
párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben
nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó
fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban
kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak
beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes
gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek
oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy
mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva
marad az ujjainkon!…
Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra
meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász
kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…
Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárász kendőt!
Bella feléje fordult.
– Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott?…
– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa
hatással van rám ez a szép idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm,
engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.
– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van
ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem
mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami
mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer
megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?
Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi
talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.
Hogy mire gondolt? Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a
gyönyörü teremtést, ha ugyan eljön hozzá, ha, a mint reméli, nem egészen
közönbös iránta. El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is. Eh,
vannak is lehetetlenségek! Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a
szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a
kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván,
kishitüen! Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton
vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a
lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen
boldogsága int feléje?!… Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni
fog, a mig csak birja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát
hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!…
Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett! Ha csakugyan megvan benne
az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégis csak győznie
kell. Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a
munkát. Nem fog kergetni bolygó tüzeket, le fog tenni ábrándjairól,
feladja, hogy ha kell, minden becsvágyát, leszámol minden régi
törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és
eltarthassa a családját. Hogyan, ő, a ki valaha olyan nagyravágyó volt,
nem tudná kivívni azt, a mit kivívnak az egyszerüek, és a balgatagok
ezrei, milliói?!… Eh, az a férfi, a ki egy asszonyt nem tud eltartani,
akaszsza fel magát!
S a mint most a legtermészetesebbnek találta, a mi hónapokkal ezelőtt
még lehetetlennek tünt fel előtte, igy volt a régi aggodalmaival is; nem
értette, hogy is juthattak eszébe egykor?!… Nem értette, hogy tudott úgy
megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai
dollárkirálynék paradicsom-madár tollaitól, meg a többi
haszontalanságtól?!… Azzal hizelgett magának, hogy immár úgy keresztül
lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne,
hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd, a milyenné akarja.
Ó, dehogy félt már tőle! Dehogy voltak aggodalmai! Azon, a mit Gabriella
a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott; szinte
örült ennek a vitézkedésnek, mert ujra meg ujra meggyőzte róla, hogy
valaha milyen otrombán tévedett. És végre, boldogan vette észre, hogy az
elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik
az ő izléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, a mi neki nem
tetszett, egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását. Valaki,
a ki ő érte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az
idegenkedésén, valaki, a kinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye,
valaki, a ki alárendeli a maga izlését az övének!… Még pedig milyen szép
valaki!…
És éppen ez volt az, a mi szárnyat adott a reménységeinek. Mert csak egy
kétsége volt. Az, hogy vajon Bella úgy érez-e iránta, a hogy ő
óhajtotta, a hogy ő maga érzett?
Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele;
láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint
valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná
ki, mint a hogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki.
Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet
akarta.
Biró nem értette a katonát. Hogy’ lehet megkérni egy leányt, a kiről
tudjuk, hogy nem szeret bennünket, hogy’ lehet unszolni a kelletlen
frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz!
Hogy’ lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak
tűrik, de nem adják vissza! Hogy’ lehet belenyugodni abba, hogy mig
nekünk nincs más gondolatunk, csak ő: lelkünknek a fele talán egy más
emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett
paradicsomról álmodik! Hogy’ lehet visszaélni a helyzetével, a melyek
talán rákényszeritik az igenre, hogy’ lehet ilyen gyáva és ilyen éppen
nem férfias alkuval lealacsonyitani azt is, a kit szeretünk, és
lealacsonyitani magunkat is, az által, hogy vásároljuk azt, a mit
voltaképpen kapnunk kellene!
Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzá menne;
tudni akarta azt is: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne-e hozzá,
vagy – a mint imádkozott érte – szerelemből?
Szerelemről soha szó se volt közöttük. Biró azt tartotta, hogy az
ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, a mi napvilágra
akar jönni, hadd jöjjön magától. Az annak a rendje.
Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet
erre a legnagyobb kérdésre is.
Egy délután Gabriella, a ki az egész télen ki se mozdult a házból,
kikivánkozott a szabadba. Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.
Négyen mentek. Terka megkérte őket, hogy vigyék el őt is.
A szegények parkja még egészen néptelen volt. Végigsétáltak a
Stefánia-úton, fel a viztoronyig, és alig találkoztak kocsival.
Bella és a festő mentek elül. Gabriella és Terka egy pár lépésnyi
távolságban követték őket.
Bella jókedvü volt, mint egy diák, a ki most szabadult ki a karczerből.
Boldogan gyüjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restelt
százszor lehajolni értök.
Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, a kik ilyenkor nagy
komolyan haladtak el mellettök. Gabriella és Terka élénk vitába voltak
elmélyedve. A _Vasgyáros_ról elmélkedtek. Terka azt állitotta, hogy
Derblay úr egyszerüen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta,
hogy a _Vasgyáros_ban csak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.
– Kár, hogy nem a villák felé mentünk – szólt Bella a festőhöz.
És valami gonoszság nevetett az arczán.
– Ezt a hibát még jóvá tehetjük – szólt Biró. – De miért kivánkozik oda?
– Mert ott orgonabokrok is vannak – felelt Bella. – És én rávenném önt,
hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen
gazdagabbá egy pár szál orgonával. Tudja, maga ma a rendesnél is
komolyabb és méltóságosabb. Olyan furcsa volna látni, a mint átmászik a
keritésen és orgonát lop!… No, ne dorgáljon meg!… Olyan jól érzem
magamat!
Megint megálltak. Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a
virág-lomját.
Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük. Bella odakiáltott nekik,
hogy forduljanak be a jobboldali útra. De nem hallották meg; el voltak
mélyedve a vitájokba.
– Hallja? Még most is a _Vasgyáros_ról beszélnek! – szólt Bella a
festőhöz. – Igazán, kezdenek untatni a vasgyárosukkal.
Aztán még egyszer odakiáltott nekik:
– Gabriella, jobbra!
De amazok már messze voltak.
– Nem hallották meg – szólt Biró. – Kiáltsak nekik én?… vagy mi is arra
menjünk, ha már ők arra mentek?
Bella ránézett a festőre.
– Tudja mit? – szólt és előre nevetett a kópéságnak, a mely furdalni
kezdte. – Tudja mit? Szökjünk meg az öregektől!
Olyan kedvesen kacsintott hozzá, hogy Biró is elnevette magát.
– De…
– Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz. Ugy fognak keresni, mint két
gombostűt.
Biró nem ismert magára. Az a nyugtalanitó s kissé mámoritó érzés, mely a
szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után
ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta. Tiz
évvel fiatalabbnak érezte magát, mint máskor. Csak örülni tudott a Bella
gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.
Szóval rá lehetett venni, hogy engedelmeskedjék.
Fölmentek a jobboldali úton, s mulattak a rossz tréfájukon.
A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől. De ők még oda
láthattak rájok. Bella visszakukkantott és intett Birónak.
– Nézze, a kis öreg már keresgél bennünket.
A kis öreg tudniillik Terka volt.
Persze, hogy észrevették az eltünésüket. És most rajtok volt a sor,
kiáltozni.
Biró már megbánta, hogy belement a tréfába. Rossz természetü ember volt,
a ki soha se tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak
nélkül. Ugy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szót fogadnia, s még
nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni. Kedve lett volna
visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.
Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett. Nem örült többé a tréfának,
de hát csak magára vethetett. A ki A-t mondott, mondjon B-t is.
Gabriella és Terka hamis nyomra tértek; Bella diadalmaskodott.
– Tudja-e, hogy bolondságot tettünk? – szólt Biró, a mint Bella nagy
kedvvel folytatta útját a kápolna felé. – Gabriella méltán fog rám
boszankodni.
– Ez az első bolondság, a mit ön elkövet? – kérdezte Bella.
– Dehogy az első! – felelt Biró. – De éppen azért, ki vagyok ábrándulva
a bolondságokból is.
– No lássa, nekem ujság a dolog. És éppen azért csábit.
Ezt a festő is elképzelhette. És ha már beleugrott, illőnek találta,
hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.
Igyekezett tehát elhallgattatni lelkiismeretét s örülni a tréfának.
Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy
jelenetet, ha majd összetalálkoznak. Bella egész tervet csinált. Eleinte
az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy
felkutatták értök az egész ligetet. Aztán kinevetik őket.
Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan
kifogyhatatlanok voltak. És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.
Aztán nem beszéltek többé semmiről. Szótlanul haladtak egymás mellett,
de ez a némaság nem volt kellemetlen.
Kivált Birónak nem. Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát
kisértette, profánnak tünt fel előtte. Ahhoz, a mit érzett, nem illett
más, csak ez a némaság.
Bella is elgondolkozott. Csapongó jó kedve lassankint elhagyta, hogy
helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankoliájának
lehetne nevezni. Az éles levegő, melyhez nem volt hozzá szokva,
elkábitotta egy kicsit, de ez a kábultság édes volt.
– Milyen öröm is a szabadban járni! – szólalt meg végre Bella. – Igazán,
elrágalmazzák ezt a szegény városligetet. A miatt az egy pár poros út
miatt. Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a
virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.
– Ugy-e, hogy elrágalmazzák? – szólt Biró, a ki ebben a perczben
szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.
– Hát nézze ezt a képet! Nem kedves ez?
Szemben álltak a kápolnával. A környék elhagyatott volt, csak a villák
felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.
A hogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papra tévedt, egyszerre
valami gonoszság villant végig az arczán. Hirtelen elpárolgott a fejéből
minden melankolia; s mintha valami ördög szállotta volna meg.
– Nézze – szólt komolykodó hangon – hát nem találunk-e meg itt mindent,
a mit szemünk, szivünk kivánhat?! Vannak itt fák, fák, fák; vannak
virágok; van kápolna, és van pap is… Ennél többet már igazán nem
kivánhat a szív!…
– Bella!
Birót bántotta ez a mókázás. Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan
kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami
affélét, a mit Bella az ingerkedés hangján mondott.
– Nos? – és a szemébe mosolygott Birónak.
Biró nem szólt semmit; de látszott az arczán, hogy nem örült a tréfának.
– Hallja, maga ma olyan zsémbes, mint egy vén kisasszony.
Biró hallgatott. Leányokkal, asszonyokkal nem jó vitatkozni.
– Olyan nagy illetlenséget mondtam?! – folytatta Bella. – Hisz
gondolhatja, hogy csak tréfáltam!
Biró erre se szólt semmit. Föltette magában, hogy megvárja, mig elmúlik
a zivatar és helyreáll a béke.
Bella egy oldalpillantást vetett rá, s aztán elsütötte az öreg ágyút:
– Képzelheti, hogy ha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom
fenhangon a férjhezmenésről! És képzelheti azt is, hogy, ha esküvőről
ábrándozom, ezt nem olyankor teszem, a mikor _ön_ sétál mellettem!
Ez már egy kicsit sok volt. S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán
elhagyta ezt a durczás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a
büszkeségéből.
– Lássa, olyan jókedvü voltam! És elrontotta a kedvemet.
– Ügyetlen voltam, bocsássa meg – felelt Biró a szemrehányásra. – De
bántott az a pár szó. Higyje el, a maga szép hangjához nem illik az
ilyen tréfa. Maga se szivesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren,
a melyet a legjobban szeret, valaki egy polkát játszana.
És igyekezett megengesztelni.
Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni. Csak
ezt akarta. Most már ő hallgatott.
És minél nagyobb buzgósággal erőködött Biró, hogy jobb kedvre birja,
Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába. Mig amaz
törte magát, hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt,
hogy olyan szeretetreméltó legyen, a milyen csak a legjobb óráiban
tudott lenni, Bella szótalanul haladt mellette és napernyőjével a földet
szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szivét.
A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet.
Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s
megvárni, mig megjön magától. Vidám akart lenni, hogy ujra felviditsa
Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.
A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel. Röviden felelgetett,
s meglátszott az arczán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja
torolni a kis leczkéztetést.
Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitünőnek
talált; a nélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta,
hogy ez lesz a megtorlása.
Biró, a kit már csüggeddté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi
félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt,
hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira
megzavart. Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzá fogott, hogy
megszerezze a kellő elégtételt.
– Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka. Ön oly méltóságos,
hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moczczanni se szeret a nagy
méltóságtól, méltóságosabb, mint egy érsek… Mit, egy érsek! Az semmi. Ön
olyan méltóságos, mint egy egyiptomi isten, a ki csak néz, néz, némán,
fenségesen, mereven, mig végre a nyaka végképpen megmered a nagy
méltóságban. De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki,
még pedig tüstént. Mondhatom, egy percz mulva ugy el fogja hajitani
magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és még se
fogja megtalálni. Nem hiszi? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy akármilyen
peczkesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett, egy
pillanat mulva szaladni fog!…
Biró mosolygott.
Bella hirtelen megállt. A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos
kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy
odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószinüleg uzsonna mellett.
Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.
Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé,
melynek a kapuja nyitva volt. Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és
onnan leste, hogy mit csinál a másik.
Az ott maradt nyugodtan a villa előtt.
Pár pillanatig nem jött senki. Végre megjelent egy dünnyögő kertész, a
ki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását. Biró nem is
hederitett erre a plebéjus haragra.
– Mayer úr? – kérdezte, mintha valakit keresne.
A sors folyvást csúfolódott Biróval. Az ilyen kis dolgokban mindig
szerencséje volt.
– Harmadik villa jobbra – felelt dühösen a kertész. – Azért nem kellene
olyan éktelenül harangozni!
Biró elővette a tárczáját, és pénzt adott neki.
– Fogja a fáradságáért.
Aztán tovább ment; a kertész bámulva nézett utána.
Biró elérte Bellát, s azt kérdezte tőle:
– Mehetünk tovább, ugy-e?
Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Legalább semmi, a mi szóra
érdemes.
Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából. Nem adta volna sokért,
ha megszalasztja a másikat. És ime, nemcsak hogy nem sikerült a terve,
hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél,
csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban
kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.
Tessék: udvarol, jókedvü, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán
kiállhatatlan.
Nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki:
– Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát. Tehát nem olyan ügyetlen,
mint a milyen méltóságos. Brávó, fogadja tapsaimat. Hanem a pénzzel kár
volt tüntetni. Ez nem volt sem urias, sem gyöngéd.
Biró egy kissé találva volt. Igazat adott magában Bellának, hogy ennek
nem volt semmi értelme. A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy
gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.
De a mi az uriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint a
milyen volt. Csak a másik kifogásra felelt.
– A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni. De azt hiszem,
nem is vétettem. Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság«
kedvéért, igen, ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna
feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem igy történt. Örülök,
hogy jó kedve van. És, remélem, fölteszi rólam, hogy… Különben, bocsássa
meg, hogy erről beszéltem.
Bella ránézett a festőre. Boszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni
rajta; de az utolsó szavai, az is, a mit mondott, de különösen az, a mit
elhallgatott, megillették egy kissé.
– Igaza van, ezt fölteszem önről. Nem akartam megbántani.
Kezet nyujtott neki, de sietve folytatta:
– Megjegyzem, ez csak fegyverszünet. Nekem még jogom van egy kis
megtorlásra.
Biró elmosolyodott.
– Jó. Ebben maradunk. Kegyednek még joga van egy kis megtorlásra.
– És ennek már meg is találtam a módját – szólt Bella.
Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyilt, tágas udvara hangos volt a
harmónikától, és más efféle exotikus hangszerektől. Vitéz harczfiak, és
jóképü hajadonok, a természetnek vad virágai, vig tánczot jártak
odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette.
Hires udvar volt ez, a hol igen vig bálok, és még mozgalmasabb
verekedések szoktak napirenden lenni.
– Azzal büntetem meg, hogy egy perczre félre kell tennie a méltóságát…
és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a tánczot. Milyen nagyszerü
lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!
– De, mit képzel, Bella?! Ez lehetetlen.
– Szeretném tudni, mért volna az?
– Maga azt épp oly jól tudja, mint én. Hisz éppen csak a lehetetlen
vonzza.
– Ó nem. Szeretném látni, hogy mulatnak a szobalányok.
– Ha még szobalányok volnának!… Nem, higyje el, ez képtelen gondolat.
Hagyja a megtorlást máskorra!
– Semmi esetre. A gondolat kitünő. Menjünk.
– Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az
»urak« megnézik a mulatságaikat. Ők ezt csúfolódásnak nézik. Nem, Bella,
ez a tréfa nagyon veszedelmes volna. Nem jó szemmel néznék önt, és
meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, a melyek jövőre elvennék
a kedvét az efféle szeszélyektől.
– Ön talán fél?
– Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek. De nincs
bátorságom önnek ezt mondani. Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a
gondolatról.
– Jön, vagy nem jön? Ha nem jön, magam megyek.
A véletlen, szerencsére, nem adott igazat Birónak.
Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa tánczokat, minden kellemetlen
kaland nélkül. Csak nagyon nézték őket. Pár percz mulva, mikor elhagyták
az udvart, Bella diadallal szólt Birónak:
– Lássa, nem harapták le az orrát.
Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, a
melyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is
minden csepp vére a karjába gyült, még most is izgatottságban tartotta
Birót. És idegességében, melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott
okosabbat felelni, mint ezt:
– Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok. De, engedjen meg, ön olyan
bátor, hogy igazán – aggodalomba ejt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Bella.
Biró nem felelt. Hirtelenében nem tudott mit felelni. Érezte, hogy
elhajitotta a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.
De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül,
a mire csak gondolhatott. Bella megértette.
Abban a pillanatban lángba borult az arcza. Ránézett Biróra, de mindjárt
elforditotta a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe.
Megalázva csüggesztette le a fejét – azt a gyönyörü fejet – s csöndesen,
szótlanul, elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy
merre. Arcza hol a százlevelü rózsa, hol a bibor szineit játszotta, s a
szeme égett, mint egy betegé.
A másik kétségbe volt esve.
Megbánta már régen, a mit mondott. Megbánta abban a pillanatban, a mikor
kimondta. És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy
visszahíjja, megsemmisitse és elfelejtesse őket. Rémülten sietett
meghazudtolni magát és mentegetőzni:
– Nem, nem úgy gondoltam… Kegyed félreértett. Eszem ágában se volt… Nem
tudtam, hogy mit mondok. Bocsásson meg, igazán őrültség szaladt ki a
szájamon, a nélkül, hogy gondoltam volna rá.
Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna. Csak ment tovább, a
fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, ujra meg ujra fellángoló arczczal.
Biró nem birta eléggé átkozni magát.
– De hát őrült vagyok én?! – riadt magamagára. – Az egész világ tapos
rajtam, s én állom, teljes lemondással, a fakirok megadásával, a birka
türelmével. Soha se jut eszembe egy szúrást megtorolni, soha se jut
eszembe egy megaláztatásért boszút állani, pedig ha más nem, a bestia
elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy
megtehetném. És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre
találok egy kedves lényt, a ki nyájasan szól hozzám, a ki édesen
mosolyog a szemembe, a ki megvigasztal s elfelejteti velem az élet
minden nyomorúságát: ime, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat
tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns
szivtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért,
melyet neki köszönhetek, megbántani azt az egyetlen lényt, a kit
szeretek, imádok! Igen, őrült vagyok, méltó a részvétre.
És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelmüen kiejtett, a
meg nem gondolt pár szót. Csak a bocsánatkérés egyszerü és ostoba
szavait hebegte:
– Ne haragudjék, édes kis Bella, ne haragudjék!…
Meg a többi ilyet. Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal,
melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy
gyermeknek.
Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be
kavicsos az út. Miért is jöttek erre?!…
Végre megszólalt, szeliden és szomoruan:
– Mit gondol, ha én előkelő, gazdag, ünnepelt kisasszony volnék, mondott
volna-e akkor nekem _ilyet?!_…
S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet«, könnyedén megrázkodott,
mint akkor, ha a hárász kendőjét szokta kérni.
Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette. És csak
növekedett a szégyenérzete.
– Lássa, egy előkelő, gazdag és ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye
lehet, és azért nem gondolnak róla mindjárt rosszat. De hát a szegény
emberek összebujnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény
lányokkal tehát mindenről lehet beszélni. A szegény lányok annyira
szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.
Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség
sugallhatta, a mely ha megárad, mindig magával hozza a régóta alvó
vizeket is.
De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis
megdobbantotta a másiknak a szivét.
Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és
naphosszat rójja légi utját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen
tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy
másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas
valami derenghet, a mi e pillanatban Birót álmodozóvá tette.
Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait,
hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.
Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkivülinek
találta, hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt. Kétségbe volt
esve.
De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság
sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm
támad a szivében, és nő, nő, egyre növekedik.
Az a lángoló arcz, mely szineit változtatta… az a máskor oly kevély kis
fej, mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem
megalázottan, megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg… ez a nagy
keserüség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, a mely
az ő ajkáról lebbent el… – mindez a látomás megrészegitette. Vakmerő
sejtelmek fogták el, szive bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.
– Ó, hogy beszélhet igy! – suttogott neki. – Mikor maga se hiszi, a mit
mond! Egy szóért, a melyet erőszakkal magyaráz félre! Hogy beszélhet
igy, mikor tudja, hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!
Bella elfehéredett. Mintha egyszerre minden vér eltünt volna az
arczából.
És Biró tovább suttogta a szerelem együgyü, nevetségesen üres szólamait,
melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki – annak, a ki szeret.
Bella csak ment mellette némán, csöndesen, fehéren.
Nem volt egy szava sem. Csak nézett maga elé, mint előbb. És látta, hogy
itt-ott az utfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve. Nini,
az ott egy kis kút kavicsból! Az meg egy kis ház! Bizonyosan gyerekek
hagyták ott.
– Ugy-e, már régen tudja, hogy szeretem?! – kérdezte halkan Biró. –
Ugy-e, régen tudja?!
Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán intett a fejével,
mintha azt mondaná:
– Igen, már régen tudom.
Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban. Egy szóért
rimánkodott, azért a bizonyos szóért. Vagy a másikért. Nem, nem a
másikért, csak azért az egyért.
Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg. Bella
elforditotta a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utólérte a
szökevény tekintetet. És összemosolyogtak.
Ebben a mosolyban benn volt a felelet.
De amaz telhetetlen volt. Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik
a boldogságát. Vagy ha harangok nem is, hát orgona; és ha orgona nem,
hát az a szoprán.
Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől. Birónak úgy
tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, mig Bellának végre szóra
nyilt az ajka.
Hanem, a mit mondott, az megengesztelhette a várakozásért.
– Hát nem tudta, hogy szeretem?!…
Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán. És
nem nézett a szemébe.
De azért ez az egy pár félénk szó, mely mintha vissza akart volna
szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, a mit eddig
hallott.
Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a
véletlennel, melynek kegyéből semmiféle élő lény nem mutatkozott a
látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kis testvéreit arról a
gyönyörü ajakról.
Csakhogy Bella irgalmatlan volt.
– Hova lett a méltóság, kedves uram?! – szólalt meg régi vidám hangján –
hova lett a méltóság?!
Persze, most már csak nevettek azon, a mi történt.
– Lássa – szólt Biró – azért voltam olyan kiállhatatlan, mert a hogy
egyedül maradtunk, valami rózsaszin köd szállott rám, és már a férjének
álmodtam magamat…
– És, úgy látszik, a férj mindig és okvetetlenül kiállhatatlan?…
– Természetesen.
– Istenem, ha bele kell törődnöm!…
Volt mindenféle mondanivalójuk.
– Hanem, tudja-e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? –
szólt Biró.
Bella mosolygott hozzá, és intett, hogy tudja ezt is.
– Láthatta, nem vagyok nagyon elkényeztetve.
Aztán így folytatta:
– Várja be a három órai vonatot. Meglátja, nem lesz panasza rám!…
Már nem volt panasza.
Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, a
melyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre
érthetetlenek.
– De nini – szólt aztán Bella – ott jönnek a mi kis öregeink! Szegények,
mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!…
Gabriella és Terka már messziről integettek nekik.
– Végre! – panaszkodott Gabriella. – De hát hol vesztettetek el
bennünket? Annyit kiabáltunk! Nem igaz, Teruska?
Terka bizonyitotta, hogy úgy van.
– Hallottuk – felelt Bella hidegvérrel.
S nevetve nézve nénje csodálkozó, becsületes szemébe, igy folytatta:
– Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az urral; és megszöktünk
tőletek.
Gabriella most már a Biró arczán kereste a talány megfejtését.
– Csak szidd össze – biztatta Bella – mert bűnrészes. Azt fogod mondani,
hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni.
Fájdalom, ez igaz. De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.
Aztán, tréfásan utánozva a _Vasgyáros_ hősnőjét, rámutatott Biróra és
igy szólt:
– Derblay ur, jegyesem!