hűtelennek, nemtelennek tartottál: mutassa meg az isten, melyünk a
bűnös… keresd meg azt, a kiért oly könnyen el tudtál hagyni.
Mint a halálra itéltnél a hogy egymásra törve sietnek a napok, hogy a
minek meg kell történnie, hát minél előbb megtörténjék: az a kimondott
kedd is oly lélekszakadva futott Nagy-Kakasd felé.
László úr tépte, szakgatta magát, majd könyörgött leánya előtt, hogy
csak szombatig várna még, addig mindent rendbe hoz, ha már lakodalom
lesz: legyen olyan, a milyen nem volt Nagy-Kakasdon. Pestről hozat
czigányokat, meghívja a fél megyét, a grófokat a bárókat. Mert el fognak
jönni mind – csak vasárnapig várjon.
A nyelvén volt, azon a gonosz csalárd nyelvén, hogy: te leány, mit
akarsz? az az ember egy csaló, egy hitvány sehonnai, ott se termett, a
hol az igazi bárók járnak. Nyomon vagyok, irtam mindenfelé, Fiuméba is a
szegény Transport major uréknak, a kiket ez az álnok ember tétetett el
innen, hogy senki se vághassa a szeme közé: mi vagy, ki vagy. Irtam
Krumpelholznak, egy hét mulva itt lesz, és tanukkal bizonyítjuk be, hogy
Schwindler egy kötélre való gazember. Várj egy hetet.
Vilma egy perczet se várt. Úgy készült, úgy pakolt, csomagolt, oly lázas
sietséggel, mintha ellenség kergetné.
László Károly azt is megtette, gondolva, hogy ez ismét eldönti a dolgot,
hogy újból letérdelt a leánya előtt.
Vilma elkaczagta magát – és mély szánalommal, mely épen olyan éles volt,
mint a megvetés – nézett apjára.
– Bolondnak, őrültnek tart apám?
– Nem – leányom, én leszek az, ha nem hallgatsz a szavamra.
– Nem ölné meg magát apám? mért nem mondja megint? – mormogá kegyetlen
gyönyörrel a megcsalt, semmivé tett leány, visszanyerve azt a kétélü
daczosságot, mely a nagyon elkényeztetett egyetlen fiuknak és leányoknak
tulajdonuk.
– Vilma – ugrott fel kisápadt arczczal, vérben forgó szemekkel a
kigunyolt ember, leeresztve kezeit, és úgy lógatva vastag ökleit, mintha
azokból minden élet, kegyetlenség kihalt volna, – vigyázz, hogy
rettenetesen meg ne bánd ezt az engedetlenséget valamikor.
– Ne féljen apám, el van az én szivem már készítve mindenre.
– A szégyenre is?
– Miért arra? – veté föl égő tekintetét a szerencsétlen leány, – azt
gondolom semmit se tettem olyat, a miért valaki megpiríthatna engemet.
– Hát a gyalázatra el tudsz-e készülni?
Egy perczig habozott a leány a válaszszal.
– El apám.
– Hát te is tudsz mindent? – kérdé remegő ajkakkal az apa.
– A mit én tudok, az nekem elég, örökre elég. És Márton Sándorra
gondolt. Arra a levélre.
– És még is hozzá mégysz Schwindlerhez?
– Épen azért megyek hozzá.
– Hát te nem hiszed? – lépett közelebb leányához az apa, némi
reménynyel, hogy hátha Schwindler mégis becsületes ember, és csak
ellenségei csinálták a rettenetes játékot. Talán az elcsapott
Krumpelholz – bosszúból, gyalázatos bosszúból.
– Én semmit se hiszek, hanem tudok.
– És nem félsz?
– Miért félnék? – tépelődék Márton Sándorral.
– Édes leányom, ha te azt hiszed, sőt tudod, hogy a rágalmakból semmi
sem igaz – a mit én is – kezdem látni, hogy lehet csupa koholmány –
isten segítsen! Tedd, a mit akarsz, ahhoz menj, a kit szívedből
szeretsz, anyád is úgy jött hozzám – s úgy tegyen boldoggá a jó isten.
Ott esküdjetek, a hol akartok, de talán mégis szebb lenne a házunknál.
Elhozatom a debreczeni püspököt. Mondjon az aranyos szájával egy
felséges könyörgést, s akkor én is elhiszem, hogy közelebb lészen az Ur
hozzátok. Magam megyek a püspökért, ma indulok. Lásd meg gyermekem, hogy
nem sajnálok tőled semmit. Tehát te bizonyos vagy benne, hogy az egész
alávaló hazugság.
Vilma csak nézett, és megdöbbenve nézett apjára, hogy nincs-e valjon
lelkében megháborodva!
Megrezzent. És mikor látta az előbb oly dühös ember örvendező arczát,
sebesen forgó szemeit, hallotta erős, zakatoló zihálását; elfordult, a
kezeit összekulcsolta – térdre rogyott, és szemeit az ég felé emelvén,
igen erősen sikoltozott, és kiabálva oh istenem bocsáss meg – könyörülj,
irgalmazz!…
– Nem haragszom édes leányom, – fogta át a meghatott apa leányát, – ne
kínozd szívedet. Belenyugszom, hogy Schwindlerhez menj – látom, őt
szereted. Nem szóltam, vedd úgy gyermekem, mintha egy szót se szóltam
volna. Intézkedjetek. Hiszen látjátok, hogy én csak a ti javatokat
akarnám. Arra a hitvány Márton fiúra csak a te kedvedért gondoltam egy
perczig. Hiszen jól tudod, hogy utáltam a nemzetségét és a gyalázatos
szavait, a melyekkel úgy megsértett, sohse felejtem. Egy kis szó se
legyen róla több ennél a háznál. A nyelvét szakítom ki, a ki egy betüvel
említeni merészkedik –
Így vigasztalta, és bátorította az apa egyetlen gyermekét, a ki iránt
most lelke egész jóságát, áldozatkészségét ki akarta mutatni.
Többszörösen megölelte és megcsókolta a leány könyes orczáját,
megsimogatta égő homlokát, és biztatta, hogy csak tegyen akarata
szerint. Ő mindent reájuk bíz. Erre nézve feleségét is átölelte egy
kicsit, és vastag vállait megveregette. Tegyetek a mint legjobb, úgy
édes leányom, isten látja lelkemet, hogy csak a boldogságod van előttem.
Kivetek hát a szivemből én is minden gyanút. Legyen Schwindler.
És ismét örömmel töltötte be szívét a bárói vő képe. Hiszen csak e körül
forgott minden gondolata. Tetszett neki, hogy most Vilma is mennyire
épen ezt akarja. László leány! Egészen az.
IV. (Jönnek a mieink!)
Mivel a sors én szeréntem a legjobb édes apa, a gondja mindenre kiterjed
a világon, és el nem mulasztana semmit, a minek meg kell lenni: ezt a
László Károly úr családjában is nagy mértékben bebizonyította.
Úgy volt, hogy aranyos czédulára nyomassák, mint a Hajnóczy gróf a
leánya eljegyeztetését, hogy: _Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma
jegyesek_, de nem így történt; úgy volt, hogy dr. Schwindler úr a
menyegzőjén látni akarta a kedves testvérét, pár kedves rokonát, talán
Bécsből a minisztert – vagy legalább fiát; látni akarta egy két büszke
nagynénjét, nehány ambicziózus nagybátyját: de nem így történt! Úgy
volt, hogy László úr meghivja a megye minden valamire való grófját,
báróját, és méltóságos és nagyságos urát: de nem így történt. A sors
jobban tudta hogy kell, és úgy történt, a mint ő akarta.
A nagy László palotában együtt van a násznép. Mert László úr nem
engedte, hogy kedden legyen az esküvő, a mikorra épen a legszebb idő
lett. Hanem eltolta szombatig, onnan meg erőnek erejével a másik
csütörtökig, és megcsalta leányát, mikor azt mondta neki: nem bánom,
tehát jó, legyen akaratod: menj Schwindlerhez – mert bizony bánta, és
egyáltalán nem akarta még, hogy ekkép legyen a dolog – és kijebb meg
kijebb huzogatta a terminust: tehát a legrosszabb időt nyerte.
1852 szeptember huszonötödikén Nagy-Kakasdon olyan pokolra való sáros,
esős idő járt, hogy nemcsak lakodalomhoz, de akasztáshoz se lett volna
jó. Néha tud az eső még szeptemberben is melegen esni: most hidegen
esett, embertelenül hidegen. A nők, leányok csak úgy dideregtek vékony
lakodalmi köntöseikben. S künn az utczán, a László palota előtt a
hintókról és kocsisok ruhájáról csak úgy csurgott a hideg eső. A drága
szőnyegeket is mindjárt fel kellett kapkodni a kaputól a hintókig,
nehogy mikorra jönnek az urak és hölgyek, hasznavehetlen legyen a sok
finom pokrócz.
Kik voltak a hivatalosak a nagy Schwindler-László lakodalomra? Azok, a
kiket az intéző sors kijelölt. Grófok, bárók nem, mert mikorra ez a
várvavárt nap elérkezett, akkorra a helyettes főnök úr véleménye igen
megváltozott a grófok, és különösen a bárók iránt, mondhatni: keserűvé
változott: de ott voltak a városi méltóságok és nagyságosok
csillagaikkal, aranygalléraikkal és kiborotvált, meztelen, veres, fakó
állaikkal.
A mire egykor a nagyralátó, gőgös László Károly úr fényes álmaiban oly
sovárgó lélekkel számított, hogy egyetlen leánya – az alantas varga
familiából – méltóságos asszony legyen, dr. Schwindler kerületi főorvos
úrnak, a porosz bárónak, – kinek bent porosz földön temérdek vagyona
van, de ki itt még a bárói czímet bizonyos okokból nem vette föl – hogy
ennek a bárónak legyen irigyelt neje az ő Vilmája: ime az atyai sorstól
megkapta.
És mégis, hogy vaczog a kevély embernek a foga, mikor előáll úri
hajlongások közt a kopasz kis Hayermeyer, s a magas, szikár termetű,
agyaros fogú, s ezért mindig mosolygó Stuckmandli úr, hogy karon fogja a
sáppadt, hideg menyasszonyt és oda vezesse a fényes üveges batárhoz, s
elszállítsa a katholikus atyafiak kisded, szegényes templomába.
Elfordul!
Oda se néz a kedves méltóságos veje urára, holott a legszebb
díszruhájába van öltözve; nyakán, mellén csillagokkal. Mily tündöklők a
főorvos úr kigöndörített fekete fürtjei, mily csillogók fehér fogai,
mily bájosak, megnyerőek mosolyai. És László úr mégis elfordul!
Úgy érzi, hogy káromkodni tudna rettentően, de örömében egy két
illedelmes örömapai könyet ejteni – sehogy, és semmikép. Csak Némethné,
szül. László Amely tördeli kezeit, sóhajt nagyokat, és sír boldogan, de
ő is, mivel se a menyasszony arczán, sem az atyjáén nem látja, a mit
keres: elfárad. Mert ugyanis: kinek volna kedve egy nagy társaságban
egyedül tánczolni, egyes egyedül, még a legszebb muzsikaszóra is?
E szép tiszt minden kedvessége daczára: igen bajos.
Az emberek, asszonyok, leányok, ifjak, adjunkt urak nézik és vizsgálják
a boldog, szerencsés apát – és
László úr elfordul!
Az emberek kutatják, hogy mit csinálhat, mikor elfordul?
Mit csinálhat?
A mit a sors parancsol.
Ez a szép lakodalom a milyen szépen kezdődött, olyan szépen, szabályosan
le is folyt. Esküvő után hirtelen átöltöztették a boldog menyasszonyt,
és felültették az új párt egy négylovas hintóba, mely a csobogó sárban
villámgyorsasággal szállította a legközelebbi vasuti állomáshoz.
A vonat pedig a szép, szép Olaszország felé.
– Kérem, nekünk számolnunk kell egymással – szólt az új menyasszony
hidegen lökve le magáról a Schwindler úr ölelős karjait – a díszes
coupéban.
– Ah! ez szép lesz. Érdekel.
Huzódott rögtön egy ablakba a főorvos vőlegény úr sáppadva és reszketve
–
– Ön megcsalta apámat, – kiáltá élesen, villogó tekintettel nézve
vőlegényét.
– Mivel? – ha kérdezhetem. – Ah! és milyen jókor mondja ezt. Folytassa
kérem. Nagyon amusant. Megengedi, hogy csöndesen nevessek?
– Ön nem báró – –
– És mikor mondtam, hogy az vagyok? Be tudja bizonyítani? Van egyetlen
aláírásom, a hol nevem előtt ott volna a báró czím? Ha tudna felmutatni
ilyet édes asszonyom.
Vilma kis kézi táskájából egy levelet huzott ki.
– Esmerem – mondá nevetve Schwindler úr – az a Krumpelholzné irása. Nem
több? hogy kikeresztelkedett zsidó vagyok. Ugy-e azt irja? hogy szüleim
szegény falusi kereskedők voltak Galicziában. Ugy-e azt irja? Mind igaz.
De kérdezte-e valaha tőlem ezeket asszonyom, hogy tagadhattam volna?
Nem, – ugy-e? És mégis csaló vagyok. Annyira, mint az, kinek álhaját
valódinak hiszik. Hol csalja meg vele a törvényt? Ha szerettek többnek
tartani: azt hiszem, nem az én bünöm.
Ily alacsony védelemre Vilma nem volt elkészülve, távolról sem. Tehát ez
az ember bevall mindent, és mégis ártatlannak tartja magát? – – Ennyit
nem gondolt, csak a báróság iránt volt kételye.
A szegény – önmagán kegyetlen bosszút álló leány nem volt annyira
művelt, hogy itt el tudott volna igazodni. Egy darabig csak nézte a
folyvást édeskésen mosolygó embert, s gondolkozott, hogy ne vesse-e ki
magát az ajtón, s így ne vessen-e véget innen a vasuti coupéból
mindennek? majd visszagondolva anyjára, – kit, – ha ezt nem mutatta is
külső világos jelekkel, de azért forrón szeretett, az elkényeztetett
egyetlen gyermekek szokásaként, kik csak akkor kezdik észrevenni, hogy
szerető szüleik vannak, mikor azokat a haldokló ágyon látják –:
elhatározta, hogy a míg haza nem érnek, – hallgat és tűr. Nagy kendőjébe
takarta magát, hogy ne lássa vőlegényét, kitől most már iszonyodott.
Az első alkalommal, midőn vendéglőbe szálltak: külön szobát váltott a
maga részére. S így utazta be a szép Olaszországot, Velenczét, Rómát,
Nápolyt, Szicziliát – tündöklő szépségeikkel. Még leveleket is irt, oly
szelid, nyugodt hangon, hogy a boldogság hiányát senki se vehette bennök
észre. Amely néni hordozta is e leveleket házról-házra – s kicsinálta,
hogy egy egy – Bella által Márton Sándornak is a tudomására jusson.
Miért kellett a boldogtalan ifjúnak is tudni e felséges utazásról?
Csak azért, hogy lássa, milyen nagy uri asszony lett az, a kivel ő
együtt gyermekeskedett; és milyen boldog – de milyen boldog – a báróné!
Már hullott a hó, mire az ifjú pár visszakerült Nagy-Kakasdra.
Schwindler nagyon egészséges, szép, piros színt kapott; meghízott, egész
ifjúvá lett. Láthatta mindenki, hogy nagyszerű szerencsét csinált. Vilma
is beszédesebb lett, de soványabb, feketébb, sárgább. Gyönyörű tömött
haja ritkult és őszült, – és mintha régi, egyenes, szép termete
meghajlott volna. Apjához nagyon ritkán szólt egyet-egyet: annál
melegebben, szeretetteljesebben viselte magát anyja iránt, kit nagyon
sűrűn látogatott.
A Schwindler vallomásából nem fedezett föl sem apja, sem anyja előtt egy
szót is. Mintha mi sem történt volna: engedte, hogy bárónézzák, vagy
doktornézzák. Egykedvün vett mindent. Semmi sem érdekelte, csak az: hogy
valjon Márton Sándor házasodik-e? Még hitt!
Anyja is, Amely nénje is – egy-egy rokon öregebb asszony vendége is
megpróbálta nyilatkozatra birni, amaz édes, legkedvesebb titok
kérdésében, mely minden boldog asszonynak legfenségesebb álma: ilyenkor
komoran lesütötte hideg szemeit – és zord hangon felelte:
– Semmi – és ne is várják!
– Ne is várjuk – óh édes leányom – szólt átölelve haragos leányát az
aggodó jó anya – hogy ne várnók, hiszen már minden ruhácskát
elkészítettem. Ha a kegyes, jó isten elhozza, akár hatnak is elég lesz.
És erről a tárgyról sokat sokat szeretett volna beszélni az édes anya –
de a doktorné mindig hirtelen másra vitte a beszédet.
Így telt el egyik év a másik után, sebesen, mivel nagy és szomorú, és
dicső eseményeknek kellett helyet adnia.
Háborús világ következett, előbb orosz, török, angol és franczia között,
utána az olaszok és osztrákok között.
Minden ember csak arról beszélt, hogy óh édes jó istenem, hogy ütik a
németet! Bár a mi testvéreink, rokonaink, szomszédaink is ott hullottak
seregestül az olasz földön – a franczia fegyverek alatt, mert a gonosz
Napoleon rászedte a szegény magyart rútul: mégis mindenféle féktelen
öröm vett erőt a sokáig elzsibbadt sziveken.
«_Jönnek a mieink!_» suttogták a vének és ifjak az egész bús magyar
földön, különösen a kún városokban, a hol legjobban vigyázott a német a
magyar ember szájára és kezére. «_Jönnek a mieink!_» ez a mondás
harsogott a templomokban is. – Honnan, kik? Hát Mózes és Áron –
prédikáltak a templomban Nagy-Kakasdon, Karczagon, Madarason,
Kecskeméten, Körösön és hát még két lelkesült igaz magyar pap Czegléden,
hogy áldja meg az isten nyomaikat, ha még élnek, vagy szentelje meg
poraikat, ha már elszenderedtek. Honnan jönnek?
Egyptomból, Asszyriából, Babyloniából, vagy a Tigris és Eufrates mellől,
óh tudta azt a magyar, mit kell ezek alatt a szent nevek alatt érteni.
Nevettük, óh sok vén megőszült, megszáradt, megkínzott kún és jász,
magyar és palócz hogy nevette, mikor látta, hogy a német a vasajtós
hivatalokban hogy reszket, pedig a zsandár úr őt őrizte, a fináncz neki
szolgált – mégis bebutt a vaskeresztes odvába, s mint az ürge, csak a
fele fejét merte kiütni, holott eddig nemcsak a lyuk, hanem az egész
szép mező is az övé volt.
«_Jönnek a mieink!_» harsogott a szélzugásban, a vizmozgásban, a felhő
dördülésében – és a vasárnapi együttes, eget földet megmozgató templomi
éneklésekben. A pásztor a mezőn ezt fútta, a harang a toronyban ezt
kongta, fecske, gólya, hazatérő madár ezt dalolta.
– Wass ist dass: jönnek a mieink? – szólt át a deszkakerítésen
Zachradnicsek János adóhivatalnok úr, egy szép nyári estén Gyarmati Pál
csizmadiamester úrhoz, ki egy nagy kőasztal mellett üldögélt egy másik
magafajta emberrel, s olyan hangosan találták kiabálni a dolgot, s
ütögetni az asztalt, hogy a jó cseh atyafit szinte megrémítették – wass
ist dass?
A két mesterember most meg sem ijedt, bezzeg máskor, hogy elugrott
volna.
Oda tartották a fejüket a kerítéshez, előbb megnézték, hogy nincs-e oda
át más is – s aztán felhivták az atyafit, hogy sétálna által hozzájuk.
Vagyon egy pohár jó kis boruk.
A bor-e vagy a tudvágy, rögtön megmozdította Zachradnicsek urat s a
három ember együtt ült a kőasztal mellett.
– Jönnek biz ott nagyságos úr, – kezdé igen elégedett arczczal Gyarmati
uram. – Itt a komám beszéli Ferenczi, hogy jönnek egyaránt.
– Kik? – nézett körül aggodalmasan a német.
Ferenczi uram illőnek találta átvenni a szót.
– Jönnek, istennek hála, hogy egyszer már jönnek. Nem azért mondom
nagysás úr, de itt megint kurucz világ lesz.
– Mi az? kukurucz világ.
– Nem kukurucz, hanem kurucz, – magyar világ, uram, a ki egy ura istene
van! – csapott öklével Ferenczi az asztalra. – Itt sok embert meg fogunk
ölni. Itt úgy fog folyni a vér, mint a Tisza.
A szegény németben meghült a vér, s nézte, hogy ne rohanjon-e
visszafelé, s ne tegyen-e jelentést a policzián.
– A nagysás úr ne féljen, mert nem huzta le egészen a bőrünket, mint a
Hayermayer meg a nagysás Stuckmandli úr, a ki még az utolsó betevőnket
is elliczitálta volna, a mint hogy soknál el is liczitálta – hanem itt
sok ember – no csak nem lesz jó dolog! Tiz esztendő alatt – hej uram,
itt sok kutya meghízott, meg sok jó ember elkoldusodott. Valakinek itt
fizetni kell.
– Én senkit sem bántottam – én csak irtam bent.
S mutatta Zachradnicsek úr, s hogy ő hogy irt, milyen sebesen.
– Igaz – helyeslék az atyafiak. – De istennek hála, valahára jönnek!
– Kik? – kérdé aggodalommal, de bizodalommal ürítgetve poharát a német.
– A kik rég elmultak – felelé Gyarmati uram. – Az az, az a szép, meg a
rettentő!
– Hát egyszer – vevé át a szót Ferenczi uram – minden este itthon látják
a nagy szilvás kertjében Csákó Pált, a ki szenátor volt a városnál. Oda
veszett Budavár ostrománál a szép egyetlen fiával, a Csákó Istvánnal;
azt hittük rég porrá lett, mert látták, mikor az apa fiastul lehullott a
létráról a sánczba, s úgy meghalt, olyan bizonyosan, mint az én
Zsuzsikám, a kit karácsonykor vittünk ki a temetőbe – és most itthon
jár, de még a fia is.
– A Varga koma is látta – erősíté Gyarmati uram.
– Förgeteg Mihályt is látták a Vassné istálójában, a ki odalent
Szt.-Tamásnál esett el, és mondta az embereknek, hogy ne féljetek, mert
szent Mihály napra itthon leszünk. Jövünk, mint az áradat. Lesz jajgatás
és fogaknak csikorgatása. Ölünk, hogy egy álló esztendeig lesz munkánk.
– Azt mondják – szólt a dologba ismét Gyarmati uram – a Bagó Sámuel volt
kántorunk – isten nyugosztalja – hogy ő is itthon jár. Hallották is,
mikor éjjelenkint oda ült az orgona mellé és énekelte gyönyörüséges szép
hangon:
Ez húsvét ünnepében
Ez húsvét ünnepében!
Örvendjünk keresztyének.
Szívünk teljességében,
Szívünk teljességében
Illik szánkba víg ének.
A föltámadott Jézus
Nekünk zálogot adott,
Hogy bár a föld gyomrába
Tétetünk:
Megujul valójába
Életünk…
– Meg bizony! nagyságos úr.
– A magyarok istene!
– Az az, azzal nem bir a világ minden németje sem. Az hozott ide
bennünket, az plántált bennünket erre a szép földre. Hiábavaló dolgot
nem csinál az isten. Ez a föld a mienk, itt éltek-haltak apáink, itt
fognak élni uram az unokáink is. Ideig, óráig, mondja az irás,
eleresztem az ördögöt, de aztán ezerszeresen kötöm meg. Tiz esztendeig
ocsmánykodott rajtunk az ördög, ha el nem koptak addig a körmei: hát
nemsokára leszedjük.
– A Joó István fiai is haza kerültek, pedig Isaszegh alatt lőtte el mind
a kettőt egy ágyúgolyó. Hiába. Hazakerültek. Madarasra is most mentek
haza sokan, Karczagra is, a sógorom mondja, hogy arra alá
Szabadszállásra, meg Fülöpszállásra is.
– Honnan? – kérdé ámulattal a német.
– Honnan uram: a földből, a sánczokból, a sirokból, a romok alól, a
tömlöczök temetőiből, az akasztófák alól. Isten mind fölereszti, a ki
igaz volt.
– Nem lehet – hajtogatá fejét mosolyogva Zachradnicsek úr, ki látta,
hogy miféle emberekkel van dolga.
– Nem lehet? hát az hogyan lehet – pattant föl Ferenczi uram – hogy
Kossuth a nagy Hódos pusztán beszélt a mult éjjeleken is. Kimentünk a
mezőre, letettük a fejünket a földre és tisztán hallottuk a szavát, oly
tisztán, mint itt az urét.
– Mit mondott?
– Jövünk fiaim! – azt mondta. – A holdvilágos éjszakán még a kezeit is
láttuk, a mint így ni – és fölemelte karját a csizmadia – az ég felé
emelgette. Úgy.
– Már az úgy van – erősíté Gyarmati uram.
– Ah, az nem lehet – a grániczon nem jöhet át – kapaszkodék a
törvényekbe és katonákba Zachradnicsek úr.
– Nem-e? Nem, mert az úr nem magyar – fordult el mély megvetéssel
Ferenczi uram a némettől.
– Éjfél tájon járt az idő, mikor Zachradnicsek bortól, félelemtől
elgyengülve haza tántorgott.
Fölverte feleségét, a vén cseh anyját, a testvérhugát és előadta nekik,
hogy szomorú napok fognak következni. Magyarul kell beszélni, magyar
ruhát kell viselni – a császár sokat vesztett, Olaszország oda van,
Kossuth Lajos itthon van, őszrekelve, vagy a tavaszra, itt rettentő
világ lesz. A zajra a gyerekek is fölkeltek, a kicsi kutyák is talpra
állottak, a madarak is a kaliczkában zörögni kezdtek – oda lett a
csöndes nyugodalom.
Másnap Bogenék, Schweinék, Krauték, Holzerék, Hausék, Szmörcsökék,
Racsekék, – majd odább a többi atyafiak is összenéztek, egy kicsit
nevettek, hogy biztassák egymást – azután a gyöngébbek sirtak, s az
asszonyok, mintha ki akarnának önteni a vizek – és elöntéssel
fenyegetnék az egész Alföldet – egy-egy kicsit pakoláshoz fogtak. A
mellett mint a fáradhatlan tavaszi szél – egyre zúgott nótában, énekben:
_Jönnek a mieink!_
Dr. Schwindler úr, a ki mindent hamar meg tudott érezni: megérezte a
koporsó szagot. Halottak jártak-keltek körülötte, mint élők, és mutatták
a behasított koponyáikat, az átszurt karjaikat, és a száma nélkül való
sok tátongó vérző sebet mellükön, arczukon.
Schwindler úr ledobta csillagos, paszomántos egyenruháját, közönséges
ruhába öltözött – és kezdte terjeszteni a hírt, mint a legbuzgóbb
magyar, hogy Garibaldi, Kossuth – meg a többi már itt van ott van, itt
lesz ott lesz. Leveleket mutatott a leghiresebb hazafiaktól.
– Úgy ni? – hirdette mindenfelé örömmel Veszeli Jóska – megmondtam, hogy
Schwindler egyenesen a Kossuth küldöttje. Láttam nála a képét, levelét
még a kardját is.
Schwindler úr tovább ment.
Hallatszott Bécsből, hogy nagy fordulatok várhatók, és minél előbb.
Megmozdult az egész birodalom.
Schwindler Gusztáv úr, a ki egész életében a nagy mozdulatok embere
volt: egy jó nagyot mozdult. Felsőbb engedélylyel megmagyarosította
nevét és lett belőle: _Hunyadi_ Gusztáv.
Nagy-Kakasd nem tudott hova lenni bámulatában és örömében.
– Akasztófára való zsidaja – mormogá otthon gyűlölettel László Károly
úr, a ki helyébe rég neveztek már valóságos főnököt – fúdd, fúdd a
nótádat. Tégy bolonddá mást is! Tele a zsebed maszlaggal. Szórd.
Még a bogár nem bújt ki gubójából: s a régi Schwindler már röpült.
Letette hivatalát. Itt-ott bizodalmasabb emberei közt úgy nyilatkozott,
hogy megundorodott a _véres kenyértől_.
Magyar ember hogy ne imádná az ilyen igaz hazafit!
Hunyadi úr meg akarta előzni az időt, mert ő teljes életében nehány
lépéssel előbb járt, mint más: hozzá fogott új vállalatához.
Ő független ember.
Ő a népért él.
Ő utálja az idegeneket.
Az ő sebei egyek a magyar nemzet sebeivel!
Baranyai Alberttel, s néhány uzsorással egy pénzintézet fölállításához
fogott. Tudták, hogy az összes László birtok egyszer a Hunyadi úr kezei
közé kerül: seregelt körülötte mindaz, a ki nyerni és kapni akart.
Már 1860. október 1-én megnyilt a nagykakasdi első takarékpénztár.
Főigazgatója Hunyadi Gusztáv, aligazgatója Baranyai Albert.
A leszurt fűzfa-karó nem hajthat gyorsabban, mint az új takarékpénztár
hajtott. Sebesen gyökeredzett, lombosodott.
Vitték, hordták a pénzt.
Hunyadi úr egy nap alatt száz embernek – megszorongatta a markát, és
mindenkinek oda súgta, hogy tavaszra visszaállítják a magyar alkotmányt.
Itt lesznek a mieink!
Az új takarékpénztár lett a templom, és lelkes papja: Hunyadi Gusztáv, a
hazafi, a derék ember, a nép legnagyobb jóltevője.