vendéglő udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejű öreg urat
melyik hozta és honnan hozta, – mire kisült volna, hogy Borly kasznár
egyenesen Váczról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem
iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek,
sok nagy bonyodalomtól kimélhetnék meg magukat!
Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályon, csalóka
gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt
pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta.
Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok
főznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy.
Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a
lábai. Alig tett nehány lépést be az erdőbe s ime, kibontakozott eléje
az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül,
négy marczona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rőzsét rakott a
tűzre, kettő pedig hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pipákkal az
agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már
észrevették. Az egyik intett is neki:
– Ide, ide, ifjú uram!
Laczi észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot,
egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került.
Alkalmasint a váczi püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé
itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt:
– Adjon az Isten jó napot.
– Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?
– Bizony nem lehetetlen. Szent-Endrére tartok.
Az öreg, aki az ételt keverte, neki döfött egy pontnak nyugaton a
varecskával.
– Ott van a ráczok városa egyenest!
– Át lehetne-e menni kompon?
– Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát
nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram és legyen vendégünk.
– Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.
Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szűréről, hogy a vendégnek
is jusson, de Laczi el nem fogadta:
– Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.
Azzal leterítette a köpenyegét és ő is a tűz mellé telepedett a
többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök
számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Penczről idejött két sógora
tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a
birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó, – meg aztán
azért is jöttek ki ide kijebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne
folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a pencziek hozták, ahol jó bor terem,
nyujtották is mindjárt a vendégnek:
– Húzzon belőle előjáróba egy-két kortyot.
– Majd ha eszünk – hárította el Laczi.
Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e
háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?
– Én úgy tudom, hogy lesz – felelte Laczi.
– A burkussal?
– Hogy a burkussal.
Az egyik penczi sógor, egy körteképű ember, aki egyébiránt nem
közönséges perszóna, de maga a penczi szőlőbíró, ekképen okoskodott:
– Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg
a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt.
Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felől
is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a
háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét,
mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki
területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna
Rothschildné: «Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a
háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.»
Így szőtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek
színes kenderét, míg a pörkölt megfőtt. Akkorára kihozta a majorból a
vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot
csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Váczon. Aztán, ha már bor
van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a
bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s utczu, hopp, olyan táncz
kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó
édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni.
Laczinak azonban nem volt maradása.
– Bocsássák meg kegyelmetek, de előttem még nagy út áll, már én megyek.
Köszönöm az emberséges vendéglátást.
– No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.
Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a
fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az ő szűk eszében úgy látszott a
dolog, hogy a legényke egy álöltözetű juhászbojtár, aki háztűznézni jött
ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult
durczásan, rá se nézett többé.
A többiek mind kezet fogtak vele. A penczi sógor azonban nem biztatta.
– Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.
– Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Váczon hálni.
(Félt, hogy Váczon mozgásba hozza az öregapó a rendőrséget és
felkutatják.)
A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi
taplót.
– Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Váczra és
állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy
Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy
tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy
vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…
– Akkor mit csináljak?
– Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy,
hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.
Laczi ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem
haragudott meg.
– No no, csak tegye azt, amit én mondok.
Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laczi és szép csendesen beért
még éjfél előtt Váczra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna
Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl,
mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:
– Ki van itt, hé?
– Egy fiatal úr keresi gazduramat.
– No, mit akar? – kérdezte haragosan. – Éjjel se hagyják már az embert
pihenni.
Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de a szemei élénken
világítottak, mint a macskáé.
– Hát mit hozott? – förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.
– Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.
– No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?
– Egyebet nem.
– Hát ki az a Baligó Demeter? – kérdé csodálkozó hangon.
– Nem ismeri a molnár úr?
– Az öreg apám se hallotta a hírét. És miért, mi végből tiszteltet?
Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?
– Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szent-Endrére!
– Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy
én? Ejnye forgós teremtette!
– Bocsássa meg uram, – kérlelte Laczi, – látom most már, hogy egy kis
pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.
De ha nem használ, hát nem árt; elővett a taplóból egy csipetnyit s
kinyitván a pipája kupakját, rá tette a serczegő tüzes dohányra s amint
szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni
kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére:
– Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk,
fiatal ember!
(Megismerte finom illatáról a _báránycsecs_ taplót, melyet csak ő és
Baligó használ a környéken s mely csak fenyvesekben nő, ott is ritkán.)
János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram előre tuszkolta a
legénykét, aztán maga is beugrott és a csendes éjben, mely titokzatos
édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett síklott a kis
jármű rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette
magát a holdvilág.
Nincs miért elbeszélni a Laczi apró viszontagságait, hogyan ért
Szent-Endrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát
kapjon. Másnap későn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a
toronyban és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel,
mert itt bizonyára senki se fogja üldözni és megkönnyebbült zsebbel,
mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a
molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért
ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret,
szalonnát és gyufát vett, úgy, hogy nem volt már csak két huszasa. Azzal
pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.
Kocsira nem telt ebből, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott
fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna
adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is
magával czipeli az ember a perzselő melegben. Eltikkadva pihent meg
itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar
faluhoz ért, a szélső háznál egy köcsög aludt tejet kért, megkérdezte a
szíves háziaktól, mivel tartozik.
– Hát ugyan mivel is tartoznék? – förmedt rá a gazda – nem kerül az
nekünk semmibe és nem ér semmit.
A következő sváb helységben egy pázsítos teret, hol a szomszédos házak
apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg
megrövidíté a helységen keresztül vezető utat, Laczi a gyalogösvényre
tért s minthogy nem eléggé vigyázott, egy a lába alá tévedt ügyetlen
libácskát agyon taposott. A libapásztor leányok mind összeröffentek,
éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok előkerültek a szép fehérre
meszelt házikókból, ki seprővel, ki piszkafával, sőt megjelent maga a
községi biró is és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy
huszas bírságra ítélte a fiatal utast.
Szóval, midőn végre későn este elfáradva, kimerűlve megérkezett Budára,
nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis
vendéglőkből kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a
türelmetlen paripa.
Nem birt sokáig ellentállni, betért a «Fehér farkashoz», egy nyájas
külsejű egyemeletes házba a Fő-úton, ahol szinészek és szegény díjnokok,
írnokok voltak a törzsvendégek.
Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a cziterát
verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbe kurjantgatott. A
kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki
«sógorasszonynak» szólított.
– Még egy messzelyt, sógorasszonyka!
– Egy rostélyost kérek, sógorasszony!
– Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam
volna valahol.
Laczi egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem
azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki
rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá,
húsz krajczárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laczi
vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt,
káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek,
következik a prófunt és a birkózás az élettel.
Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel
nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha
hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek.
Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit
meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta,
feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga
elaludt és hortyogni kezdett.
Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki
megdöfte. A sógorasszony állt előtte.
– Nagyon hortyogtál, édes fiam.
Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből.
– Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve.
– Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az
instrumentum hangjait a hortyogásoddal.
– Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság.
– Mid volt?
– Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.
A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát
és így szólt:
– Fizetsz kereken egy pengő forintot.
Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe
hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd
holthalavány.
– Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt
krajczárt számított egy úrnak?
– Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet
többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd
ki!
– Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva
ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is
egyformán süt mindenkinek.
– A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony
emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat.
Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba
számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a
javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a
korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy
garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.
– Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem
gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van
nálam.
– Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem
láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami
báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a
zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat
lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony
potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add
ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével!
Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem
szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a
tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a
tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta
huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.
Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott
egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb
volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek.
Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt
a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek
tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az
invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen.
– Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!
– Hisz azzal nem bántok senkit.
– Bántja a rendet és a rend a fő, punktum.
Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni
fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta
építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő
bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt.
Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja
be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy
feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit
tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna,
de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a
Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta.
Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már
is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán
a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó
gázvilágításban a Mariska kezeírása.
De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig
nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz
holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni
nyugodtan valahol.
Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi
a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan
lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van.
Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak
mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben.
Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a
czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan,
akár egy akrobata.
Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve
labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben
nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a
szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a
korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek,
mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a
szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz».
Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt
tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is
ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő
ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó
tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a
hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a
Mariskáé, aztán elaludt.
Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő
felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az
égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele
se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.
Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan
minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát?
Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz
évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a
hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is.
Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg
nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és
feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó
feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi
szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár
teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte
szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt,
odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah,
talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s
megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab
gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott
gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít.
Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen
az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban
vagyok, reggel eladom a zsidónak».
Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s
megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz
Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy
pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt,
hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással
verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel
aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s
elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és
pocsolyákba.
Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve
ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az
aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb
részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg
csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről
eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón
kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi
tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a
hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt
találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a
talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert
mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó
nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.
– Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a
sarat kihányni. – Ide valamit elástak.
Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a
donga.
– Hopp! Megvan!
Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe
benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg
kicsinyeket.
– Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva,
miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.
Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy
kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne,
feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta
a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával
szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska
s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda
tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott,
amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó
örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit ő kigondolt, azt már
mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet
megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint
mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe.
Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a
vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni
a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk
szól.
Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot
talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök.
Ékszerek esetleg meg is vétetnek.»
De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat
krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.
– Édes-e a cseresznye, szüle?
– Édes bizony, édes.
– Nincs benne pondró?
– Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka.
– Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis
dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).
Az öreg asszony titokzatosan hunyorított.
– Nincs benne pondró, hé?
A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva
húzódtak szét.
Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor
alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt
a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok
padlásig érő garmadája alján.
Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán
nyujtotta oda a gyémántos tűt.
A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. –
Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.
– Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen.
Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s
szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan
lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát.
Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az
utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami
messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a
kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira
megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából
kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög
nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa
sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt
meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott,
kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az
öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje.
Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a
cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt.
– Hová tette a holmit, nénike?
– Miféle holmit? – kérdé az élesen.
– Amit itt hagytam.
– Én nálam?
– Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?