– Ki ez a fiatal itt a másik szobában? kérdé reszketve a spectabilist.
– A juratusom.
– Kinek híják?
– Körmös István… Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.
Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát
ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy soha sem látták
többet ottan.
Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:
– Audiat!
– Dignetur! volt rá a felelet s az audiat belépett.
– Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bennt megírt
incattának, még pedig ma vagy holnap, szólt a főnök, egyikét a báró
által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.
– Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?
– Oda van írva: K... városában.
– Igen is, hanem K... városa nagy erdő!
– Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett
principálisom, mikor jurátus voltam, elküldött olyas valakihez, kinek
még nevét sem hallottam soha, s ha kérdezém: merre lakik? azt felelte,
hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom, futnom, míg rá nem
akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az
életrevalóságot, audiat.
Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő
okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s
bele nézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmezés; a betűk
összefolytak szemei előtt, s tartalma? mintha csak a háta mögé hányta
volna! Minduntalan a szőke lányka szelid, bánatos arczára tértek vissza
gondolatai; minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes,
ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet,
melylyel hozzá felküldött pillanataira felelt… Lassanként elvesztette
lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel
berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány
hídja fölött, beszélt az angyalokkal; megemelé azon lángkardot, melylyel
az ördögök lepaskoltatának s agyon mennykövezett vele minden
emberördögöt; eltörle minden élőt a föld szinéről s mélyen elásta
azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot, virágzó
berkeivel, az őszinte rókát, a szelid oroszlánt, a jó szívű farkast, a
fulánktalan háládatos kigyót és képzelé, mintha ő volna az első ember,
kibe a lelket még Isten lehelte – s a második a szőke kis leány,
ártatlan angyal arczulatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha
az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket – – – – s midőn
mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot
akarta átölelni, bekiált a principális:
– Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte
exhibeálná.
Így potytyan le az ember ábrándjai luftballonjából!
Neki könyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.
Furcsa esemény volt előtte.
A mint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó
lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban
az adós nejével és leányával is aláiratta, kik is nyilvános
kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak s e kötelezvényt a
hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa
meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező
beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak
személyét kéri odaitéltetni. – – S a törvények kezelője, – noha
nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szülei életében a leány magát
semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmiben nem
örökölt: – mind a mellett is, a Hármas törvénykönyv III. 28; II. 68 és
Mátyás VI. 29 értelmében, a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra
odaitéli s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.
Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes
gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója
pedig annál kevésbbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mind e mellett
mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejében csak egy
gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.
E tény az ifju lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy
meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, ki
így elveszett?… De már ez nem verte lelkét… nem… ez már lángkorbácscsal
csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele… egyet fordult
agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő
csontjaiban jegesült. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte,
szétcsapott maga körül; nem tudta mit tesz, nem halla szót, nem érzé,
hogy ökle hová csapódik; keresztül rontott a principális szobáján (a jó
úr, megijedvén, az iróasztal alá pusztult s a téntás üveget fejére
döntötte); – tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé,
mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva
eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát
s nem ismert a napvilágra, mely vörösen ömlék el földön és égen; – azt
gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával
ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráirt neveket a vérfénynél;
világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös, – alpörös Zilányi
Janka…
Felszökött, neki rohant az avar pusztának, futott, mintha kergetné
valaki, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint
egy fiavesztett fenevad. – Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a
szél…
* * *
Most szedjük össze az események fonalait.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két elem áll harczban egymással; egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik
üldözött, szenvedő, de erős és nyilt csatákban győző.
Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és
szenvedély embertársai dæmonává kentek fel; vad indulat, hóbortos
szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem
ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel
annak egyetlen birtokát s egy várost leégetett miatta; ki saját
gyermekét bűnvádi perben marasztalá el; üldözött mindenkit és nem
szeretteték senkitől… Nehéz bűnök terhelik lelkét s a megtorló pallos
hajszálon függ feje fölött.
Fia, az ifju Dömsödi, álnevek alatt bujdosik az apjától indított bűnper
elől s e bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten
bele szeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kisérlet, a
lány elrablása, nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte
kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lány testvérét.
Szemközt áll ezekkel az ifju Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal
misantrop, ki egyik kezével ront, a másikkal épít, de gyorsan hat és
nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon
szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor
személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta
őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon percz, melyben megtudja, hogy e
két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem;
törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a
magas rangúak ellen, – ki fog derülni, hogy miért. – Atyja
viszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: «todos contra io, io
contra todos» (mindenki én ellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit
gyűlöl, az veszni fog. A kit pártfogása alá vesz: hatalom, rang,
gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy
világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harczot küzd az egész
világgal.
Mellette áldás nemtőjeként tünik fel az ifju Szilárdy, ki hogy atyja
rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári
állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi
színét ne viselje magán s naiv terve volt a lányt mint köznemes
eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a
kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó föllobbanása semmivé
tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.
A két lányka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és
mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a
természetből ismeri s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig
Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni – az
emberekből, s lelkének minden virágai: remények és örömek le vannak
hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyivel, Janka éber bánatával költ
bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelid jellem; – de magasztos,
fenkölt lélek mindkettő, kik, az események bonyolódott hálózatában, ha
ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly
szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vérellenségé. – – –
* * *
Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi
Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő
birói foglalás felől.