Már szinte tél volt, de csak a naptár szerint. Az utcákra, ahol minden
három ember közül egy nevet és legalább kettő mosolyog, – a parkok
ritkás, szőkült üstökébe, a födetlen nyakú leányok hajcsigái alá
bekúszott és tavaszi játékot űzött a nap, olyan kicsit túlmohó,
túlcsintalan játékot, amilyen a már vénülő gavallérok fiatalost hazudó
pajkossága.
Nem, nem vették komolyan és nem hittek neki, de azért örültek rajta:
csupán azért, mert kis dolgon is örülni kell, és mert mindíg kell
valami, amin az ember örvendezzék. A járókelők pirospozsgásan andalogtak
céljaik felé: senki se sietett, senki se találta nagyon fontosnak,
ahova, amiért megy. A tarka plakátokat, a szép nőket mindenki ráért
megbámulni. Megtették ezt az átjáróknál, az út közepéről is. München e
részében a villamosok is lustábbak, meg aztán ismerik embereiket; nagy
messziről elkezdik figyelmeztető csöngetésüket.
Dél volt, a Schwabingban, az iskolák, múzeumok negyedében hirtelen
feltünedeztek a cvikkeres orrok, kikönyökölt kabátok, bársonynadrágok és
a lompos nyakkendők. A parkbeszegett út villái között a külső Schwabing
felé szállingózott az ifjú raj, arra, ahol olcsó az élet és a mulatság.
Egy nyúlánk, társaitól elegánciája által kirívó fiú útját az angol
parknak vette: nyilván csak két órakor ebédel, az idő pedig csábított a
bolyongásra. Szerencséje volt, mindjárt a park előtt, az Isar kőhídján
egy ismerős leány támaszkodott.
– Ah, mit lehet úgy bámulni… különben a víz ma gyönyörű, igazi smaragd,
és a sirályok megbolondulnak felette az örömtől.
A megszólításra kicsit megrezzent, de meg se fordult a leány.
– Maga mindig olyan költői, szólt, túlságos jelentőséget nem
tulajdonítva a fiú jöttének.
– És maga javíthatatlan spísz…
– Az nem olyan fura, szürke bölcsész létemre, mint ha egy technikus
állandóan ömleng. Különben – tette hozzá most már megfordulva – egy új
ismeretséget könyveltem el fejemben, azért néztem a vízbe. Egy új
ismeretséget, amit hajlama szerint inkább magának kellett volna kötnie…
– Hogyan? Valami bohém ismeretség? Féltékeny leszek…
– Ehhez nincs joga
– De okom, az lehetne?
– Az illető nem úr, hanem hölgy.
És a leány halkan csevegni kezdett. Ma egész délelőtt a régi képtár
vázái előtt állingált, sokáig bámulva egy görög edényt, amelynek
szépsége gyakran vonzotta a csöndes, alig látogatott termekbe. A váza
természetes agyagszín alapjára egy jelenet volt festve: honnan, melyik
mithoszból, regéből, azt Etelka nem tudta és épen ezért lepte meg a
jelenet beszédessége. Ősz szakállú apa maga előtt hozza leányát: egy
csodálatosan büszke és mégis alázatos tartású hajadont; szembe vele ifjú
ember lép a bámulattól magasra nyúlva, legyőzve és mégis diadalmaskodva
egyszerre. Az ifjú mögött az apának pendantjaként flótázó fiú lépdelt.
– Nemde Kriemhild és Siegfried találkozása is lehetne e jelenet?
Legalább is a két szerelmes –
Etelka megfordúlt. A hölgy, aki megszólította régi ismerőse volt,
amolyan ismeretlen ismerős, akit mindenütt ott lát, akihez hozzászokott
már, de akiről mégsem tudja, kicsoda. A hölgy buzgón szokott rajzolni a
vázák után.
– Ez a legszebb darab a teremben, már ami a kép lelkét illeti.
Ornamentikai szempontból persze nem mondhatnám.
– Ön díszítőművészettel foglalkozik? – kérdezte Etelka bátortalanul.
– Iparművésznő vagyok, azaz hogy remélem, az leszek valaha. Ruhákat és
cserépedényeket tervezek. A kelméket is én festem a ruhákhoz, jávai
módra
– Ah, láttam már olyanokat – szólt Etelka elragadtatva, és közben
szemügyre vette új barátnőjének görög tunikaszerű blúzát, olvasóforma
szantálgyöngysorát, ami blúzánál is hosszabban csüngött alá és csokorba
fogva össze, egyre, halkan zörgött.
Karla – így hívták az új ismerőst – észrevette Etelka szemléjét.
– Ön nem lehet szakmabeli. Itt Münchenben különben a laikusok sem igen
csudálkoznak az egyéni öltönyön, de Magdeburgban egyszer rám öltötték
nyelvüket az utcagyerekek. Nem is tudom, minek való olyan városban
művésziskolát építeni, ahol az emberek olyan ostobák.
A két leány most már együtt indult a képtárból kifelé. De mindjárt az
utcára érve elváltak, mert Karla a külső Schwabingnak vette útját.
– A Biedermann penzióban lakom.
Ezzel Karla bólintott és felugrott a villamosra. Ez volt Etelka legújabb
kalandja, amit most honfitársának elbeszélt.
A hídról rég letért a két magyar és nekivágott az angolpark napsütött
útainak. Aladár hirtelen nagyot nézett:
– Hol lakik az a hölgy? A Biedermann penzióban?
Megtapogatta zsebét és irattáskáját kivonva, kemény merített lapot
nyújtott át Etelkának: egy meghívót. »Ünnepeste egy indiai gőzös
fedélzetén« volt a stilizált felirat, ami inkább ornamentnek, mint
írásnak tetszett. A csontszín papirról két fekete árnyék ütött el:
meztelen, előrenyúlt állú, hátracsapott homlokú leány, hajlós testű,
mint a macska. A leány háttal, könyökkel görbelábú asztalhoz
támaszkodott, az asztalon pedig csipkésen elágazó farkú, dermesztően
különös teknőcszerű állat terpedt. A lány a kezében kecsesen hajladozó,
fején átérő óriási pávatollal csiklandozta a lomha lelketlen állatot,
abban pedig mintha vonagló öröm éledezne. Az árnyak fényes fekete
papirból voltak kivágva és úgy fölragasztva.
Az egész oly groteszk volt, hogy itt, a világosság és józanság ez
órájában Etelkának hátán futott át mindaz a titokzatos exotikum, ami
gyermekkorában rejtélyes útleírásokban megreszkettette.
– Honnan jutott maga a meghívóhoz? – kérdezte Aladárt.
– Az ünnep a Biedermann penzióban lesz. Egy festő ismerősöm adta, aki
odajár ebédelni, meg udvarolni.
– Ő tervezte a meghivót?
»Ingert« betűzte ki a hajszálvékony írást Etelka a kártyalap alján.
– Nem. Az én barátomat egyszerűen Bukovinának szólítják, a hazája után.
Tudja, az egyetlen igazi bohém, akit eddig itt találtam. Olyan, mintha
sohase mosdana.
– Inkább mondja el, ki az az Ingert.
– Nem ismerem, csak azt hallottam róla, hogy egy igazi pillangó
kisasszonynak a gyermeke. Az apja angol, az anyja japáni volt.
– Oh, és milyen ő?
– Azt mondják, szörnyű furcsa legény. Hanem genie, az bizonyos.
– És maga készül az ünnepre?
– Sőt megyek is biztosan. Bukovina fog kalauzolni. Csak jelmezről kell
gondoskodnom, anélkül bajos bejutni.
Etelka újra a képet nézte és újra arra tért.
– Ilyen furcsa meghívót még sohasem láttam.
– Hja, a Biedermann penzió, ha tetszik, ebben fényűzőbb lehet, akár az
udvari bál. München legtöbb művésze ott kezdi.
– Aztán mit fizet Biedermann úr vagy asszony a meghívók tervezőjének?
– Mit fizet? Tíz márkát összesen tíz-tizenöt pályázónak. Minden hónapban
van ott efféle ünnepség, japán bál, indián bál, tudom is én mi. A háziúr
kiírja a pályázatot, a beérkezett terveket az ebédlőbe függesztik ki;
minden lakónak van tíz pontja, abból tetszés szerint ad le az egyes
képekre. Aki legtöbb pontot kap, azé a tíz márka.
– Honnan tudja maga mindezt?
– Bukovinától. A szegény fiú még sohasem nyert.
Aladár újra nevetett, amint szerencsés flótások szoktak nevetni
szerencsétlen flótásokon.
– Volna-e kedve az ünnepre velem jönni? – kérdezte aztán nagy
elszántsággal.
– Tudja mit? Most nem megyek el. Hanem majd mondja el, milyen világ van
ott.
– Ujuj, már megint kibújt a nyárs. Pedig én magát gardirozhatnám. Az itt
egészen illendő.
– Bocsánat, annyira még nem ismerjük egymást.
– Oh én ismerem magát, sőt…
Etelka riadt, tiltó pillantást vetett rajongó barátjára.
A két magyar idáig végére ért a sétának. Hajuk, ruhájuk megszellőzött a
hamvadó, napsütött avar kesernyés, erős szagában; arcuk megszínesedett a
hizelgő verőfényben. Keskeny hídon át ismét az utcákba tértek. Etelka
kissé hirtelenül villamosra hágott, otthagyva barátját, aki végre is
lassan megindult közeli lakása felé.