Ha hamarább kitörhetnek is a napvilágra, ezt a napot rejtekükben kell
bevárniok; mert a próféta így parancsolta.
Az a próféta pedig ott ül a tenger partján és rajzolgatja a
tengerfövénybe az apály idején a bűvös vonalakat, a mik a jövendőt
jósolják; a visszatérő dagály szépen betakarja azokat megint.
A mint a patak egy ős emberfőt, egy ős medvekoponyát hemperget alá, azt
kiveszi a vízből és gulát rak belőle. Ki tudja, minő babonára való az?
Itt nem látogatja meg senki, börtöne ez a völgy. Az ösvény egyik végét a
tenger zárja be, másik végét a kolostor fala. Onnan sem jön senki hozzá.
Nem futhat el innen. A warángok útján a meredek sziklára felkuszhatna,
ha volnának sziklamászó czövekei, mint azoknak: de azzal is mit nyerne?
A waráng nép Onufriosz főpap hive, azok elfognák s visszavinnék a
zárdába.
Élelméről sem gondoskodik senki. A tenger ád neki kagylót, balánt,
tengeri pókot; a föld ád hozzá gombát, mi kell egyéb egy remetének?
Egy napja van, a melyről bizonyos, a klastromi regula szerint.
Nagypénteken érte fognak jönni és elviszik.
A passió-játékban ő fogja képviselni az ördögöt. A világot elcsábító
ördögöt.
Odáig készülhet a szerepére.
Ez a szerep abból áll, hogy az ördög vitatkozik az angyallal. Végül
aztán az ördög természetesen legyőzetik és kegyetlenűl
megkorbácsoltatik.
De hát ha egyszer ő talál győzni?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha azok odalenn a föld alatt «láttak», annál nagyobb sötétségben
maradtak mind azok, a kik őket keresték idefenn.
Dávid király kereste a fiát; a hadnagyok a vele együtt eltünt fiaikat.
Twartimir és Tirimir pedig keresték az elveszett asszonyokat, lányokat,
gyermekeket, a kiknek a holttestei nem voltak a várromok között.
A warángok annyit kiokoskodtak, hogy a karácsonéji nagy mészárlás az ő
suhanczaiknak a munkája volt. Megrabolt borospinczéjük erről
felvilágosította őket. A mosszori vár égését láthatták saját városuk
falairól. Azt is megtudhatták, hogy a rablókalandról visszatérő knéz a
várát nem birta első rohamra visszafoglalni. A fellázadt rabszolgahadat
waráng legények vezették az ostrom visszaverésénél. És azután a
bogumilok ott leskődtek az erdőben egész gyertyaszentelőig; csak akkor
birtak a váruk kapuján betörni, egy nagy zivatar alatt. Hogy pedig
azután mi történt? arról nem szivárgott ki a warángok közé semmi hir.
Emberi ész szerint azt hitték, hogy a fölülkerekedett bogumilok leöltek
mindenkit, a kit a várfalon belül odaszorítottak.
A knéz és fia ellenben azt hitték, hogy a gyilkos ellenség, az ő
pereputyjukkal együtt valahol a bányaaltárnákon keresztül szökött meg az
ő boszujok elől. Hogy az asszonyok, leányok kellettek neki, az talált
magyarázatot; de minek vitték magukkal még a gyermekeket is? Rendes
észjárás szerint nem lehetett egyebet gondolni, mint hogy a lázadó
rabszolgák és waráng vezetőik, a várból elosonva, a warángok kerületébe
menekültek s most ott tartózkodnak.
E tévfelfogás miatt mind a két fél kölcsönösen el volt egymás ellen
keseredve.
S az ingerültség nyilatkozatai abból álltak, hogy egy-egy csapat harczos
majd az egyik, majd a másik félről át-átcsapott a szomszédja területére;
a mi tanyát útban kapott, azt felgyujtotta, a ki élő embert utólért, azt
levágta, csordát, nyájat erővel elhajtott. Az egyik nap az egyik tette,
a másik nap a másik. Ezt nevezték abban az időben diplomatiai
értekezésnek. Követeket küldözni egymáshoz nem volt tanácsos, mert
azokat mind a két fél karóba huzatta. (Ezt még a római követtel is
megtették.)
A nagy bőjt kezdetén volt a «jurjendán» ünnep. Ez akkor az egész
keresztyénségre nézve a Balkán félszigeten az általános béke napja volt.
Senkinek fegyvert nem volt szabad e napon kezébe venni; minden férfi
zöld ágat hordott a kezében s ha a halálos ellenségével találkozott is
össze, a zöld ág földig hajtásával üdvözölte.
A jurjendán ünnepén minden ember megfürdött a császárkutban. Ez volt a
neve egy meleg forrásnak, mely a rómaiak által «Citorea»-völgynek
nevezett hegykatlanból buzgott elő, körülbelől azon a helyen, a hol
Medea Absyrthot darabokra vagdalta. Egy vén Druida volt a meleg forrás
őre; a ki annyira vitte az állatszelidítést, hogy a kigyók barlangjukból
odacsusztak hozzá, mikor ebédelt, s résztvettek a lakomájában, s a
sirályok körülülték és a tenyeréből ettek.
A császárkutnál összetalálkozott a jurjendán ünnepén a két népatya.
Dávid király és Tvartimir, az archizsupán. A békefa, az olajág volt
mindkettő kezében.
– Mért pusztítják a te vitézeid az én országomat? kérdezé Tvartimir.
– De miért dúlnak a te junákjaid az én tanyámon? mondá Dávid.
– Felelj elébb te az én kérdésemre.
– Azért, hogy mért nem küldöd nekem haza az én fiamnak, Solomnak a
fejét, a mit te levágtál? meg a többi hadnagyok fiainak a fejeit, a kik
a kezedben maradtak? Tudod, hogy a warángok nem türik azt, hogy a
nemzetségükből valakinek a feje csufságra idegen házban legyen
mutogatva.
– Hiszen bár küldhetném meg neked a fiad fejét, meg a többi kamaszokét,
a kik a váram felgyujtották, a népemet részeg álmában leölték! Bizony
mondom arany kosárban küldeném haza! De nem hogy én tartogatnám az ő
fejeiket dugaszban, de ők vitték el az én váramból valamennyi asszonyát,
leányát, gyermekét az én népemnek. Hová dugtad el őket? Add elő!
– Bizony esküszöm neked az új Istenre, meg a régi istenekre, hogy én
hozzám, vagy az én országom tájékára nem hoztak egy porontyot sem a te
ivadékodból. Asszonyra meg épen nincs szükségem; magamnak is több van,
mint kellene. Bizonyozott Dávid király.
– Akkor én viszont esküszöm neked a még ezután következendő istenekre
valamennyire, hogy én nem tudom, a te fiad, meg az ő társai hová lettek?
merre vesztek? mert én még a lábuknak a nyomát sem tudom megtalálni sem
a földön, sem a föld alatt. Ezt meg a mosszor knéz állítá.
Mivelhogy pedig mind a ketten megfürödtek már a császárkutban,
annálfogva hitelt kellett adniok egymás szavának, mert ha a fürdő előtt
mondtak volna hamis esküt, azt a víz lemosta volna róluk, de a fürdő
után hivatkozni hamis hittel az istenekre annyi volna, mint inzsábákat
és petécseket szerezni a testére. A két fejedelem kezet szorított s
megigérte, hogy majd a páska ünnep után folytatni fogják az
ellenségeskedést.