Amióta kiváló tudósok nagy buzgósággal kutatják a növények életét,
rájöttek arra, hogy ezek a gyámoltalannak látszó élőlények éppen
olyan életműködéseket végeznek, mint akár az állatok vagy az
emberek. Azt mindenki láthatja, hogy a növények élnek, növekednek,
szaporodnak, kétségtelen tehát, hogy éreznek is és bizonyos
mozgásokat is végeznek, habár ezeket a jelenségeket alig lehet
észrevenni.
Amit tehát életjelenségnek nevezünk, azt mind megtaláljuk a
növényeknél: a mozgást, érzést, erős bántalomra heves visszahatást,
a jótettért hálát, csak időt kell rá szánnunk, hogy a növénynek
ezeket a gyöngéd és finom életnyilvánulásait türelmesen
megfigyelhessük.
A csöndes vizekben, hegyi patakokban ezerszámra tanyáznak olyan
parányi élőlények, amelyek mászkálnak, vidáman forognak, lassan
vagy nyilsebesen úsznak tova és amelyeket a tudomány növényeknek
ismer. Ha egy-egy ilyen eleven mozgású gömböcskét megfigyelünk,
látjuk, hogy egyesül egyik a másikkal, eleinte lazán, aztán
állandóan. Látjuk, mint növekedik a sejtcsalád zöld vizifonallá,
aztán mindjobban kifejlődve lemezzé, majd egyszerű levelekké.
Látjuk, hogy az ilyen növénynek lerögzött része táplálékot szí
magába, a szabadon álló pedig emészt, lélegzik, majd lassan
kialakulnak rajtuk a szaporodószerveik és a vizi életből lassan
szárazföldi élet lesz.
[Illustration: Madársóska az erdőben, mohok között
A baloldali négy levél éjszakai helyzetben, a többi levél pedig
nappali állásban látható.]
A szárazföldön élő növény is éppen olyan szabadon és könnyen tudja
mozgatni egész testét, mint a legügyesebb állat, csakhogy sokkal
lassabban. A gyökerek keresőn tapogatva túrják a földet, a bimbók
és rügyek szabályos köralakú rétegekben fejlődnek, a levelek és
virágok bólogatnak és megremegnek, ha valami bántalom éri őket, az
indák kutatva, puhatolódzva járnak körbe és nyulkálnak a
környezetük felé. Mindezeket a mozgásokat csak a felületes ember
nem láthatja meg, de aki figyeli a növényt, az mindegyre
észreveheti.
A növény testének egyik legelevenebb szerve a gyökérszál, vagyis az
a finom, féregszerű nyúlvány, amelynek hegyét a tudós Darwin az
emberi agyvelővel hasonlította össze. Lássuk csak, mi mindenre
képes ez a fehér fonalacska. Először is lassan, de állandóan
körbenforgatja a hegyét és így belefúrja magát a földbe. Aki
megfigyelte ezt a tünetet, arra gondol, hogy a növény a gyökerével
táplálék után kutat. Minden földrögöcskét körültapogat. Onnan, ahol
száraz a föld, elfordul nedvesebb helyek felé és arrafelé
növekedik, amerre több a nedvesség. De a gyökér lefelé is fordul.
Megvizsgálták például a réti lóhere és a murok fejlődését és azt
tapasztalták, hogy minden esztendőben vagy öt centiméterrel lejjebb
kerül eredeti csirázóhelyétől. Ezt a lesülyedést pedig csak a
földalatti szárának állandó növekedésével tudja kiegyenlíteni és
éppen ezért áll szilárdan. De nemcsak a föld mélye és a víz felé
való iparkodás a gyökerek hajtóereje, hanem az az akaraterő is,
amellyel például a fejlődésük útjába helyezett papiroslapot is
keresztül tudják lyukasztani, ami ugyancsak hatalmas munka a gyönge
gyökérhegyecske számára.
[Illustration: A sóskafa virága, amint a mézkereső rovart
virágporral hinti be. A porzók tövében vannak a mézes mirigyek:
mihelyt a rovar ezekhez ér, a porzó a lejéhez csapódik és
elárasztja a sárga virágporral.]
A gyökérszálak mozgása bámulatosan célszerű. Ha akadály kerül
útjokba, kikerülik és ha megsérül a gyökércsúcs, akkor gyorsan elnő
a rá nézve veszedelmes vidékről. Szüntelenül dolgozik így a
növények gyökérszálainak beláthatatlan tömege az erdő talaja alatt,
de nem nyugszanak, nem pihennek a növényeknek föld fölötti részei
sem. Amint a gyökerek a sötét föld mélyében, úgy dolgoznak a
»növénykacsok«, ezek az egymásba fűződő, kunkorodó nyúlványok, a
napfényen. Zöld fonálként kötik a talajhoz a tököt, a dinnyét, a
földitököt és még sok más indás növényt.
Egyes kúszónövények sarjadékait is csodálatos alakváltozás éri;
átalakulnak kacsokká. Ezek a kacsok a kuszó növénytörzsnek
rögzítésére valók, olyanformán, hogy az idegen támasztékot
körülkulcsolják vagy rátapadnak. Egyes vadszőlőfajoknál a kacs-ágak
tapadó korongokká alakulnak és így erősítik magukat még a lapos
támasztékra is.
[Illustration: A délbennyitó virág
Dél-Afrikában él. Ha a levelei lecsukódnak, alig lehet az apró
kavicsoktól megkülönböztetni.]
Ha például az ember jól megnézi a kerítésen felkúszó szőlővesszőt,
azt látja, hogy az egyik kacs a másik mellett tapogatódzva nyúlik
felfelé. Elég egy délelőttöt (de csakis meleg nyári napon, mert
csak ilyenkor látni jól) ott tölteni a közelükben, hogy
megfigyelhessük, miként tapogatódznak, keresnek: a csúcsaik lassan
köröket írnak le a levegőben. Még azt is megállapították, hogy
minden hatvanhét percben fordulnak egyet. Eközben a kacs egyre
növekedik felfelé, a többiek követik és a csöndes szőlőlugas előtt
az ilyen tapogatódzó zöld kacsoknak egész raja keresi a venyige
újabb meg újabb támasztékát.
[Illustration: A kereklevelű harmatfű, amikor a szitakötőt
megfogja. Ha a légy, szunyog, vagy szitakötő a leveleken csillogó
harmatcseppből torkoskodni akar, feje beleragad a szívós nyálkába.
Az enyves mirigyszőrök a lábához tapadnak, azután a többi csápok
ereszkednek rá a rovarra: a boldogtalan áldozatból néhány nap mulva
csak a száraz bőrváz marad meg.]
Ha felfelé nem találnak támasztékot, akkor leszállnak, ha lent sem
akadnak valami ágra, falra, kerítésre, amibe belekapaszkodhatnak,
akkor újra felfelé törekszenek mindaddig, amíg céljukat el nem
érik. Amint aztán az inda ráakad valamiféle alkalmas tárgyra, amibe
belekapaszkodhatik, akkor indul csak meg a munkája. Szinte
szemlátomást (alig húsz másodpercnyi idő alatt) veszi körül
kunkorodó vége gyűrűalakban a tárgyat és egy óra alatt
rácsavarodik, egészen ráfűzi magát, úgy hogy erőszakkal is csak
nagynehezen lehet onnan leszakítani. Azután csavarszerűen
összehúzódik és ahogy így megrövidül, maga után húzza a törzsét is.
Igy kúszik a vadszőlő, így mászik a földitök a fákon, falakon,
kerítésen felfelé lassan, de szinte tudatos biztossággal. És
nemcsak a kacsok forognak így a napfényen, hanem minden új hajtás,
minden növekedő szár ilyen keresgélő, tapogató köröket ír le a
levegőben. Különösen jól lehet ezt látni a komló tekergőző szárain.
[Illustration: Az amerikai légycsapó
Ha a rovar a kétcsapójú levél belső oldalát megérinti, a levél
összecsapódik. A bezárt rovart a növény emésztőnedve mindenestől
felszívja.]
[Illustration: Az afrikai kővirág sziklás, köves vidékeken él és
azokhoz a kis kődarabokhoz hasonló, amelyek körülötte hevernek. A
rovarok igy észre sem veszik.]
Van egy különösen érdekes »csodafű«, amelynek a mozgását igen jól
észre lehet venni. Erdőben, mohok között nő és madársóska a neve.
Legjobban látni, ha estefelé, alkonyatkor, vagy pedig napfölkelte
előtt végigmegy az ember a mezőkön, földeken. Ilyen időben szinte
alig van virág a hegyoldalon. Még előző nap hogy teli volt hintve a
madárhúr meg a százszorszép csillagos virágaival, a szép kék
tárniccsal és piros mécsvirágokkal. Most mindez eltűnt! Hová
lehettek? A természetbúvár ezt is megfejtette: alszanak még. Ám ezt
az alvást nem úgy kell érteni, mint mikor az ember alszik, hanem
úgy, hogy a legtöbb virág szükségét érzi annak, hogy éjszakára
összecsukja a leveleit. Vannak olyanok is,--a harangvirág, az
árvácska, vagy a répamurok virága--amelyek szinte hervadtan
csüngetik le virágfejöket. Ezért tűnt el a virágpompa éjszakára és
csak a reggeli nap életrekeltő melege ébreszti fel újra. Ámde nem
minden növény csukja és nyitja egyidőben a virágait, úgy hogy ebből
a váltakozásból egész »virágórát« lehetett összeállítani. Aki
értett hozzá, megfigyelte és foglalkozott vele, pontosan meg tudta
állapítani belőle az időt. Időjósnak is beillik némelyik virág,
mert például megfigyelték azt is, hogy közeledő eső idején
megváltozott a rét, amelyen sok ezer virág óvatosan, előrelátón
becsukta a kelyhét. A kis havasi tárnics borús időben minden futó
napsugárra kitárja azúrkék virágkelyhét és amint elfödi a felhő a
napot, nyomban becsukódnak a szirmai.
Az erdők szélén élő sóskafa virágja is különös mozgásokat végez. A
sárga sziromlevelek között áll a hat porzó, amelyek tövénél vannak
a méztartók. Amint ehhez a méhek közel érnek, szempillantás alatt a
fejükhöz csapódik a porzószál és telehinti őket sárga virágporral.
Igy válik aztán a méhecske a virágpor hordozójává és megtermékenyíti
a másik virágot. A rovarok a virágoktól jó lakomát (mézet) kapnak és
ezért cserébe megtermékenyítik a többi virágot azzal, hogy a
virágport széjjelhordják. Minden növény abban a percben, amikor
cselekednie kell, mozgékony és szinte kifürkészhetetlen módon kezd
mozogni finom szálaival.
[Illustration: A héjakút onnan kapta a nevét, hogy a pusztai
madarak számára valóságos kutat kínál. Az átellenes, összeforrott
levelei kis vályút alkotnak, melyet az eső megtölt. A növény
különben a víztartóba gyült vizet és a vízbe fult kis rovarokat
táplálkozásra használja.]
Mindenki meggyőződhetik arról is, hogy miként töri magát a növény a
napfény után. Az ablakba tett növények virágai mind »kinéznek«,
keresik a napfényt. A levélnyelek néha a legfurcsábban görbülve
növekednek, csakis azért, hogy a fénysugarat függőlegesen kapják.
Az olyan kúszó növény, amely a palánk árnyékos oldalán nőtt,
felkeresi a deszkák réseit és keresztüldugja rajtok a hajtásait,
bimbóit. Ha a résen visszatoljuk az árnyékba, nemsokára újból
átbujik a repedésen, hogy napfényen élhessen. A pincében
kicsirázott burgonya hajtása--hacsak módja van rá--kinő a
pinceablakon.
Vannak növények, amelyek bámulatos mozgékonysággal falják fel a
rovarokat. Közöttük egyik legérdekesebb a harmatfű, amely
tőzeges-lápos vidékeken, nálunk például a Magas-Tátra némelyik
részén terem leginkább. A tányéralakú leveleinek felső oldalán
piros mirígyszőrök vannak, alul harmatcsepp csillog. Ez a növény
most leselkedik. Ha légy vagy szúnyog közeledik hozzá, hogy a
harmatcseppből lakmározzék, beleragad a feje, a lábai összetapadnak
az enyves mirígyszőrökkel és eközben egy-két óra alatt az összes
csápok ráereszkednek az áldozatra és a növény néhány nap alatt
felfalja a rovart. Ugyanez történik a levélre tett apróka
húsdarabbal is. Ilyen rovarevő vagy húsevő növény vagy ötszáz fajta
él.
Szinte csodálatos az amerikai légycsapó érzékenysége. Kétcsapójú
levelét ha csak megérinti a rovar, a levelek széle körül álló
hosszú hegyes fogak egymásba kapaszkodnak és az így keletkezett
hálóból a rovar többé nem menekül. Vannak olyan növények is,
amelyek áldozataik kipárolgását megszimatolják és ilyenkor hozzájuk
görbülnek. Ilyen a szádor néven ismert húsos növény. Hasonlóan
cselekszik az aranka, melynek selymes fényű, fehéres szálai
levélről levélre kúsznak és megölik áldozatukat. Levelei alatt a
talajnak apró, csak nagyítóüveggel látható állatkái--rovarok,
férgek--tanyáznak. De ez a hely egyúttal a végzetük is, mert a
védelmet kereső férgek ezreit a kinyúló apró karocskák mind
elpusztítják; kiszívják belőlük az életnedvet.
[Illustration: Az aranka, amint egy növény szárán élősködik. A
csíranövényei, lent jobbra, odafordulnak, ahol nekik alkalmas
növényt éreznek.]
A növény sok tekintetben sokkal finomabban érez, mint az ember. Az
árvácska virágkelyhe, amely éjjelre úgy lógatja le a fejét, mintha
hervadt lenne, nem tesz így minden este, csakis akkor, ha hideg éj
várható. A növény tehát előre megérzi ezt. De érzi a növény azt is,
hogy milyen helyzetet foglal el a teste; legalább erre kell
következtetnünk abból, hogy a növény erejéhez képest mindig
visszatér eredeti helyzetébe, ha valami külső behatás vagy erőszak
megrontotta. A vihartól földre sujtott gabona néhány nap alatt újra
felemelkedik.