Note: Images of the original pages are available through
the the Google Books Library Project. See
http://books.google.com/books?id=p8XYAAAAMAAJ
MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
UJ FOLYAM
A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
VARGHA GYULA
VII. KÖTET
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZV.-TÁRSULAT TULAJDONA
1905
SZÉKELYFÖLDI GYÜJTÉS
GYÜJTÖTTE ÉS SZERKESZTETTE
MAILAND OSZKÁR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA
1905
Budapest, Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
BEVEZETÉS.
I.
A »Kisfaludy-Társaság« három ízben (1901, 1902 és 1903-ban) bízott meg a
székely népdalok és néphagyományok gyűjtésével, hogy így a székely
népléleknek még föl nem jegyzett, már-már veszendő, naiv
megnyilatkozásaiból megmenthessük azt, a mi még megmenthető.
Mert a meghamisítatlan néplélekben gyökeredző népdal, népmese vész,
pusztul. A művelődés nyomában járó új eszmék, új irányok, új törekvések
átalakítják a népet s a néplélek individualitása rohamosan olvad fel a
civilisatiónak mindent egybeolvasztó kohójában.
A siker kevés reményével, de annál nagyobb lelkesedéssel kezdtem meg a
gyűjtést, mert éreztem, hogy a székely népköltészet egykor oly virágzó
mezején, a melyben egynéhány lelkes gyűjtő a világ népköltészetének
legszebb termékeit gyűjtötte össze, én leszek talán az utolsók egyike
(adja az ég, hogy ne így legyen!), a ki még újat találhatok.
Törekvésemet siker kísérte. Már az első évben annyit gyűjthettem össze,
hogy a Kisfaludy-Társaság, jelentésem tudomásul vétele után megbízott,
hogy az 1902. év nyarán is folytassam a gyűjtést. Ezt követte a harmadik
megbizatás, s ma már egy jó kötetre való anyag áll a Kisfaludy-Társaság
rendelkezésére.
Mivel a gyűjtésre csak a nyári szünidőket használhattam fel,
természetesen oly területeket kellett kiválasztanom, a melyekben a nép,
megegyező külső ethnographiai arczulat mellett, az ethos termékeiben is
közösséget tüntet fel, hogy így a gyűjtött anyag, midőn képét adja a
vidékek népköltészetének, egyszersmind a jövő gyűjtőjének,
ethnologusának is irányító, vezető tanulságokkal szolgáljon.
Mert sajnosan tapasztaljuk, hogy a régi Erdély magyar népe gyakran még
ugyanazon megye területén is oly elütő ethnographiai sajátságok
letéteményese, melyek egy egységes kép kidomborítását rendkívül
megnehezítik. A vidékenkint zárkozott, önálló vagy külső befolyás által
nagyon is érintett fejlődés, a századokon át megújuló viharok, melyek a
haza e legveszélyezettebb határszélére dobott csekély magyarságot is
súlyosan érintik, a szomszédos vagy ugyanazon területen lakó népek
befolyása mind oly tényezők, melyek mintegy megszaggatták azt a
területileg is összefüggő egységet, melyben a székelységnek egykor e
vidéken laknia kellett.
Hisz a régi Erdély bármely vidékén is gyűjtsünk, sehol sem menekülhetünk
attól a gondolattól, vajjon e vagy ama jelenség, vonás nem az oláh vagy
esetleg a szász nép útján került-e a magyar nép eszmekörébe. Mert igen
gyakran idegen, nem magyar hang üti meg fülünket, érinti lelkünket s
kétkedve állunk meg, hogy eleven magyar érzékünk itélőszéke elé vigyük
azt, a mit sem historiai, sem ethnographiai tudásunkkal el nem
dönthetünk.
Az oláh nép által leginkább befolyásolt vidékeket utaztam be tervszerűen
azzal a szándékkal, hogy megtudjam: van-e az oláhságnak lényeges, a nép
lelkét megtámadó befolyása a székely népre? És ha van, – és a százados
érintkezés következményeképen lennie kell – vajjon ez a lényegtelen
külsőségekben vagy már a lényeges, a nép benső valóját is megtámadó
hatásokban jelentkezik-e? De tudnunk kell főleg azt, hogy a székelység
mily ellenállást tanusít e befolyásokkal szemben. Megfoghatatlan, még
eddig ki nem mutatott, csak hatásaiban érezhető befolyás ez, mely a
székelység szellemi termékeiben lépten-nyomon felüti fejét,
eredetiségéből ugyan nem vetkőztet ki, de aprólékos vonásokban
beszinleli magát a nép lelkének termékeibe s nyomán haladva érezzük – ha
mindenütt nem is tudjuk kimutatni, – hogy itt egy lassú, hatásaiban csak
az éles megfigyelő által észrevehető átalakulási folyamat megy végbe,
mely eredményeiben, ha szilárd ellenállásra nem talál, a nép érzületét
is megtámadja: lappangva, de ijesztő következetességgel.
A közös területen lakó vagy egymással szomszédos s így sűrű érintkezésre
kényszerített nem egyfaju népek történelmében nem egyedülálló
átalakulási folyamat ez; a létért való küzdelem nagy époszában csak egy
epizód, melyben minden külső nagyobb rázkodtatás nélkül vetkőznek ki
faji jellegükből, olvadnak be, sőt tünnek el embertömegek a történelem
szinteréről.
Az idegen befolyás kérdését, nemcsak nemzeti, de ethnographiai
tekintetben is igen fontosnak tartom, ezért a népköltészet és
néphagyományok gyűjtése során tett tapasztalataim alapján e helyen
megkisértem e kérdést bár egy pár sugárral megvilágítani.
II.
Tanulmányútam megkezdésekor azért is féltem a sikertelenségtől, mert azt
hittem, nem gyűjthetek olyat és annyit, hogy a Kisfaludy-Társaságnak e
gyűjtéshez fűzött reményeit megvalósíthassam. Hisz egy idegen ajkú nép
nagy tömegei közt élő gyér magyarság népköltésének gyűjtéséről volt szó.
Kételyek merülhettek fel bennem: vajjon e befolyásolt vidékeken a magyar
nép lelke közvetlen megnyilatkozásaiban megtartotta-e a magyar jelleg
fővonásait?
A mitől tartottam, nem következett be; mert daczára, hogy az oláh
befolyás nem egy nyomára akadtam, most is eleven a székely nép lelkében
a népdal iránti érzék s ha közvetlen kitörő érzelmei őseredeti
lényegökben, a művelődés hatása folytán is, megfogyatkoztak, a
népköltészet nem bő, de elevenen buzgó forrása nem egy gyöngyöt dob
felszínre. Pedig érzületének tisztasága sok megpróbáltatásnak van
kitéve. A székely számottevő része, mondhatni csak lélekben, gondolatban
lakik szülőföldjén. A kenyérkereset rákényszeríti az idegen
felkeresésére. Egy része katonáskodik, másik tutajával evez le Szegedig,
fiatalságának egy számottevő része szolgálatban van elszórva a
szomszédos megyék, sőt távoleső vidékek városaiban. De nem csekély azok
száma is, a kik gyékény, kosár, posztó, szőnyeg és fehérnemű árúval
bolyongnak széles e hazában szanaszét. Ezek közül nem egy, ösztönözve a
szerzési vágytól, külföldre is eljut.
Szétforgácsolt e nép teste. Csoda-e ha egységét féltjük? Más, kisebb
ellenállási képességgel megáldott nép régen beolvadt volna az oláhságba,
vagy az idegenségben maradt fiait siratná megfogyva, megtörötten. Ettől
megmentették a székely népet az erőteljes egyéni jellemvonások s a
szülőföldhöz való szívós ragaszkodás. – Mert a székely nép értelmes,
intelligens, erőteljes nép. Művelődésre nagy hajlama lévén, igen
fogékony a külső benyomások iránt, de mivel határozottan kifejezett, a
szenvedések, nélkülözések által meg nem törhető egyénisége van, a külső
benyomásokat nem tartja meg úgy, ahogy átveszi, hanem lelke lényegéhez
idomítja, lelke kohában átalakítja.
A székelység által lakott terület nagy része nem tejjel, mézzel tele
Kánaán, hanem vadon: őserdők vadonja. A havas szöréből élő székely nehéz
munkával, sok veszélynek kitéve szerzi meg mindennapiját. A küzdelem
megedzte lelkét, testét a szenvedésekre, megszilárdítá kitartását. Talán
a kéteszüségről szóló szállóige is abban leli magyarázatát, hogy míg más
könnyebb viszonyok között élő ember egy észszel is beéri, a székelynek
kettőre volt szüksége, hogy nehéz életviszonyai között boldogúlhasson.
Földje kevés, épen ezért földéhes; görcsösen ragaszkodik minden
barázdához, ezért aztán perlekedő és nem hagyja jussát, hisz oly kevés
az, hogy a legnagyobb erőmegfeszítéssel is meg kell tartania utódjainak.
Ha saját érdeke nincs koczkán vagy fölöslege van, talán az altruistikus
érzelmektől sem idegen, de saját érdekét mindig szem előtt tartja,
megvédi, ha kell még az egyenes úttól eltérve is. Szándékában meg nem
ingatható, okoskodó s okoskodásának eredményeitől még józanabb érvek
által sem tántorítható el. Szülőföldjét határtalanul szereti. Távol
szülőföldjétől állandó összeköttetést tart fenn a falubeliekkel s
mihelyt egy kis pénzre tett szert, hazatér, hogy ismételve
megpróbálkozzék, hátha otthon is megélhet. Ily tulajdonságok mellett
lehet-e félteni a népet az idegen befolyás túlsúlyától?
Egy másik aggályom az volt, hogy kevés olyat fogok találni, mi ismert ne
volna. Hisz oly sokan és oly sokat gyűjtöttek már! Tartottam attól is,
hogy a művelődés által nem csekély mértékben befolyásolt nép, az újabb
műdalok befolyása alatt, elidegenedett az egyszerű lelke közvetlen
érzelmeit kifejező népdaltól. Tény, hogy a művelődés befolyása, a
kisdedóvodák és iskolák hatása megérzik a nép költészetén. Az eleven
érzék, a közvetlenség kopik, fakul; új eszmék, új tanok furakodnak be a
nép lelkébe, melyek a meg-megújuló generatiók fejlődési fokozatán át a
nép eszejárását átalakítják. Az őseredeti vonások, a népnek szívós
megtartási képessége mellett is, az új impressiók által háttérbe
szorítva, elmosódnak, vagy ha nem, legalább is elhalványulnak. Az új
tudás új eszmehalmazzal tölti meg a nép lelkét, melynek gyakran meg nem
értett s így zilált tömkelegében elmosódik az ősi, tisztán ki nem
jegeczedik az új s végeredményben sejtelmét kelti egy oly időnek, midőn
a nép lelkéből önkényt fakadó, a közvetlenség zománczában csillogó, meg
nem fertőztetett, a lelket megkapó, mert örökszép népköltészetről talán
nem is beszélhetünk. Ez az idő még messze van, de előre veti árnyékát.
Jelek mutatják, hogy a haladás szele nem haladt el nyom nélkül e nép
feje felett.
De ennek a végeredményeiben ijesztő képpel rémítő átalakulásnak talán
csak a kezdeténél vagyunk. A művelődés járulékai, – mert lényegről még
alig beszélhetünk – ezer szálakon furakodnak be a nép lelkületébe. A nép
gondolkodásmódja, életfelfogása ezek által lehet infitiált, de lelke
mélyében, még ott él a traditió; érzelmi köre, vágyai, reményei
odasimulnak ahhoz a röghöz, mely számára minden szépnek, jónak, nemesnek
forrása. A gyermekkor emlékei, első szerelmének színhelye, a falu meséi,
mondái, dalai, oly varázserővel tartják fogva a nép leányának, fiának
lelkét, hogy a külső benyomások nem képesek azon erőt venni.
A székely nép sokat olvas. Majdnem minden faluból kerül ki egy-egy tudós
ember: pap, tanító, jogász. Ezek tanuló korukban sok új nótával, sok új
műdallal tértek haza. Ezek útján ismeri a nép Csokonait, Kisfaludy
Sándort, Petőfit, Aranyt stb. De csodálatos, hogy ezeknek befolyása a
népdalban alig érezhető. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a nép költője
lelkének közvetlen kitörő hangulatával nem illeszkedik be a neki idegen
eszmekörbe. A szűk látkörben mozgó hagyományos eszmék, a szűkkörű
megfigyelések szülte, a nép lelkének jellemző vonásait visszatükrőző
hangulatok, mondhatni oly távol állanak még a legnépiesebb műköltő
lelkének megnyilatkozásaitól, hogy a népköltő bár érzi, hogy ezek
szépek, meg is tanulja őket, de lelkét dalra nem ihletik, a
népköltészetet át nem alakítják. Sajátos azonban, – de csak eltünő
jelenségként említem fel, – hogy az újabban divatba jött Dankó-féle
nóták mily népszerűségnek örvendenek a székelység között. Majdnem minden
dalos ifjú, leány kínált vele. Pedig ezek (Eltörött a hegedűm… Göre
Gábor nótái) idegenszerű vonatkozásaikkal, erőltetett helyzeteikkel oly
messze állanak a székely nép lelkületétől, mint akár a svéd vagy
portugál népdalok. Szolgálatból jött leányok, legények terjesztik
ezeket. A nép felkapja, énekli őket, de megtartani nem fogja. A dallam
talán, mert behizelgő, népies, megmarad a népnél, de évek mulva, ha még
dalolja, más szöveggel fogja ezeket dalolni.
A nép nem vesz át minden dalt, a mi a faluba kerül. Többször
katonaviselt emberektől jegyeztem fel oly dalokat, melyeket a Dunántúl
vagy a Tisza-mentén énekelnek. Ezeket azonban csak az illető tudta s
dicsekedve dalolta, de a falu népe nem vette át tőle, mert oly képzetek,
oly helyzetek fordultak elő bennük, melyek e nép lelkének idegenek.
A reminiscentiák imitt-amott nyomot hagynak a népköltészetben. De lehet
ez másként? Az ifjú leány városban szolgál, uraságoknál. A kisasszony,
úriasszony zongorán játszsza az újabbnál újabb műnépdalokat. Egy-egy sor
megkapja lelkét, érzelme húrjait érinti; a dal új dalra inspirálja,
melyben a hallott új dal egy-egy sora előfordul s alapeszméje,
alaphangja lesz az új versnek.
A ponyváról szedett füzetek is megfordulnak a nép kezén. Ezekből is
egyet-mást átvesz, de sohasem tartja meg úgy a mint átvette, hanem
átalakítja: kihagy belőle, told hozzá vagy a községben közszájon forgó
népdalokhoz idomítja, hasonló alakú dalba beilleszti.
Ily befolyásokkal kell számolnia a gyűjtőnek, ha munkáját kritikával
akarja végezni.
III.
A gyűjtést Udvarhelymegye éjszaki részén kezdtem meg, oly vidéken, mely
az idegen befolyástól talán legkevésbbé érintett. Hisz ez classicus
földje a székely népköltészetnek. Itt gyűjtötte Kriza a világirodalom
legszebb népdalait, itt születtek azok a népdalok, melyek a régi Erdély
magyarságának ajkán még most is élnek s a nép lelkéből sarjadzott
közvetlenségüknél fogva a magyar népköltészetre még most is
termékenyítőleg hatnak.
Ismernem kellett e tiszta székely vidék népköltészetének jelen állását,
hogy átmenve a már idegen elemek által befolyásolt területekre
(Kis-Küküllőmente, Nyárádmente, Maros felső folyásának vidéke, Mezőség,
fel az Aranyosig) megállapíthassam, elkülöníthessem azon vonásokat,
melyek a székelység népköltészetére átalakítólag hatottak és hatnak
jelenben is.
1901-ben Etéden kezdve gyűjtöttem Martonoson, Tarcsafalván,
Tordátfalván, Kobát-Demeterfalván, Szent-Mihályon, Malomfalván,
Szent-Léleken, Diafalván és Oroszhegyen. Innen vissszatérve folytattam
gyűjtéseimet Farkaslakától fel Korondon át Szovátáig. Szovátán
találkoztam itt nyaraló, a székelységet talán legjobban ismerő jeles
elbeszélőnkkel Petelei Istvánnal, a ki szándékaimban megerősített,
biztatott s jóakaró tanácsaival látott el. Szovátán töltöttem hosszabb
időt s innen utaztam be a Kis-Küküllő mentét (Sóváradtól Gyalakutáig.).
Közben gyakran rándultam át Parajdra, a hol sok becses adat birtokába
jutottam. Parajdon nem mulasztottam el a Rapsonnéra vonatkozó
hagyományok kutatását. Itt egy pár, e mondát kiegészítő részletet
jegyeztem fel.
Rapsonnénak volt egy leánya: Ilona, kit Elemér szeretett. Az ördög
elment Elemérhez s így szólt: »Ne hidd, hogy Ilona szeret, lesd meg csak
és megládd, hogy megcsal, mert mással enyeleg. Ha nem hiszed,
megmutatom.« Ilona holdkóros volt s minden éjjel fennsétált a meredek
hegy tetején. Egy éjjel az ördög kihívja Elemért a szikla tövébe, hogy
Ilonát meglessék. Mikor oda megérkeznek, Ilona már fennsétált a sziklán.
Ekkor az ördög leventévé változik, felszökik a sziklára s Ilonával
enyelegni kezd. Elemér haragosan rákiált Ilonára; ez felébred, lezuhan a
szikláról, hogy holtan terüljön el a szikla tövében zöldelő gyepen.
Elemér ekkor észreveszi, hogy az ördög rászedte; felrohan a sziklára s
leugrik a mélységbe.
A bűvös hatalom, melylyel a nép képzelete Rapsonné várát most is
körülveszi, maig sem vesztette el hatását. Több parajdi leány ment ki a
Kis-Fényes kőhöz. Az egyik leány vitatkozott a többivel s ráült egy
kőre, mondván: »Ha hazudok, váljak kővé.« Menten kővé változott. Esküre
feltartott újjal most is ott látható.
Az ördög, nem régen, szép sípszóval becsalt egy juhászt a hegybe, ott
megtöltötte kalapját aranynyal, de mikorra a juhász a hegyből kijött,
nyáját nem találta meg s az arany göröngygyé változott.
A Kis-Küküllő mentéről a Nyárád völgyére tértem át. E völgyön az oláh
befolyás már feltünő. A nép ethnographiai arczulata székely, de nyelve
sajátosan átalakult. A zárt »ë« iránti érzék kiveszett. Sajátos az
»a«-nak »o« ejtése, mely sajátság átmegy a Maros-menti magyarságon fel
az Aranyosig. (Pl. óra helyett ara; »oda« helyett »ada« – »molnár«
helyett »malnár« – olvas helyett – »alvas« stb.)
E völgy népének költészete tősgyökeres magyar, akár a székelység
legérintetlenebb vidékén. Itt azonban azon szomorú meggyőződésre
jutottam, hogy e vidék népe a magyar dalok egy részét oláh dallamra
énekli. Már Szováta környékén megütötte fülemet egy-egy idegenszerű
dallam, de azt hittem, hogy ez a nép dalainak amúgy is hasonló voltából
származó egyezés. Hiszen ha a nép dallamának keletkezését megfigyeljük,
lehetséges az, hogy hasonló külső befolyások mellett (Erdőzugás,
patakcsobogás, tilinkózengés, harangszó, madárdal) a nép dallamai is
hasonlókká alakulnak. Hasonló hangulatot keltő külső befolyások talán
hasonló dallamra késztik a nép fiának lelkét.
Az oláh és magyar verselési alak, versszerkezet sok vonásban hasonlít
egymáshoz. Ez rákészti a népet a dallam kölcsönzésére. A dallam átvétele
azonban nemcsak a faluban történhetik. A katonáskodás szenvedései
lélekben szorosabban egymáshoz fűzik a magyar és oláh legényt s így ha
eszmét ritkán – mert egymás nyelvét nem értik annyira – de dallamot
kölcsönöznek egymástól. Mert e dallamátvétel kölcsönös. Az oláh legény
és leány is dalolja az oláh szöveget magyar dallammal. De a míg az oláh
dallamnak a székelységnél való elterjedése sajnos következetességgel
majdnem mindenütt észlelhető, addig az, hogy az oláh magyar dallamra
énekli az oláh szöveget, – eddigi tapasztalataim szerint – csak ritkán
előforduló jelenség. A nép soha sem felejti el, soha sem dobja el régi
dallamait, de ujakat vesz át, mert tetszetősek, behizelgők. Az átvétel
teljesen öntudatlan, bizonyítja ezt a következő eset. Szent-Gericzén
megnéztem a tánczot. A czigány oláh tánczdalokat játszott s a fiatalság
vígan járta az oláh tánczokat. Megbotránkozva kérdeztem a birót, a ki
tősgyökeres székely ember s avval dicsekedett, hogy 60 éve daczára,
mikor jó kedve van, még most is tánczol: »Miért engedi meg, hogy a
czigány oláh nótákat, tánczokat húzzon?« – A biró megbotránkozott s
váltig erősítette, hogy ezek nem oláh tánczdalok s ennek bizonyítására
tanukat is hivott fel. Nem volt kivel beszélnem, mert talán a nemzeti
önérzetet sértettem volna, ha állításomhoz szigoruan ragaszkodom. Csak a
később húzott magyar nótára lejtett, helyesebben ropott táncznak az
előbbitől elütő sajátosságaira figyelmeztettem a bírót, a ki belátta,
hogy ez bizony más táncz s megigérte, hogy ezután csak ilyen tánczot
enged meg. A muzsikus-czigány szerepel itt mint az idegen dallam
terjesztője, mert úgy az oláh, mint a magyar vasárnapi táncz alkalmával
ugyanazon egy pár betanult nótát játszsza el válogatás nélkül.
A Nyárad mentéről a Maros középfolyása mellett fekvő magyar, de fölös
számú oláhsággal vegyesen lakott községekre mentem át (Székely-Kocsárd,
Földvár, Felvincz, Magyar-Décse, Miriszló, Csombord, Lőrinczréve,
Magyar-Lapád, Kis-Solymos). E vidéken még szembeötlőbb a nép külső
ethnographiai arczulatának átalakulása. A székely kapunak, a nép
faragóművészete e legtypikusabb megnyilatkozásának még nyomát is alig
találjuk; az építkezés magyar jellege elmosódott. A nyelv is több új, az
ősi nyelvérzék kiveszéséről, vagy idegen hatásról tanuskodó jelenséget
dob felszínre. Így az o helyett már következetesebben használja az
»a«-t. A mesemondó így beszél: »Hát lelkem kirájam, aggyan nekem mast
egy kacsit és négy lavat és egy kacsist, hagy vigyem haza a feleségem az
én országamba hol az ördögök kirájja lakatt«.[1] E vidék vegyes népe már
jól érti egymás nyelvét. A fiatalabb generatio gyakran egyaránt beszéli
a magyar és oláh nyelvet, de a mi még sajátságosabb, egyaránt énekel
magyarul és oláhul. Egy 20 éves oláh leány ajkáról jegyeztem fel
következő két szöveggel ugyanazon dallamra énekelt népdalt.
Vágják az erdei útat,
Viszik a magyar fiúkat.
Viszik, viszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.
Állj meg, rózsám, kérdjelek meg:
Ha elvisznek, hol kaplak meg?
Galiczia közepébe.
Egy kaszárnya van építve.
Oláh szöveg:
Taĭa calea păduriĭ
Vagják utját erdőnek
Acum se duc fecioriĭ
Most mennek a legények.
Staĭ bădită, se t’entreb;
Állj meg kedves kérdjelek meg:
Dē te duce unde te vĕd
Hogyha elmészsz, hol látlak meg.
In casa orasului,
A városházában,
In curtea impăratului.
A császár udvarában.
Ki van zárva az a feltevés, hogy itt egyszerű fordításról van szó. Az
alapeszme, az alak ugyanaz, de úgy az oláh, mint a magyar abban az egy
pár elütő vonásban, ráüti e versre saját egyénisége bélyegét. Hogy
melyik nép dalolta e dalt először, azt nehéz eldönteni, de ezen egy
példa is meggyőz arról, hogy e népek kölcsönöznek egymástól eszmét is s
felvilágosít a kölcsönzés vagy átvétel mikéntje felől is.
A Maros mentéről az Aranyos völgyére mentem át azon szándékkal, hogy
Tordától kiindulva nyugatnak azon határvonalig hatolok be a hegyek közé,
a hol már a tiszta oláhság kezdődik. De itt már kifogytam az időből s
így csak Szentmihályfalván, Várfalván és Rákoson gyűjthettem.
1902-ben a gyűjtést ismét Szovátán kezdtem meg. Tettem ezt, mivel itt
két kiváló mesemondóra akadtam, a kiket a nagy munka idején lehetetlen
volt hosszabb időre lekötnöm. Ezektől ez évben több mesét reméltem s
reményemben nem csalódtam. Különben is Szováta és Parajd egyike az
ethnologiai szempontból legérdekesebb vidékeknek. Fekvése teszi azzá,
mert itt halad át a Székely-Udvarhelyről Maros-Vásárhelyre vezető
országút, ide torkollik a Kisküküllőmegyét végigszelő főút. Parajd pedig
a gyergyói főút végpontja. Itt találkozott és találkozik mai napig is
négy székely megye népe, sót hordva gyékényfedelű szekerén szanaszét.
Nyaranta pedig a közel és távoli vidék földmívelő népe is Szovátán keres
enyhet csúzos bántalmai ellen. – Ezektől különböző vidékekről származó
népdalokat jegyeztem fel. Szovátáról Kelementelkén át Maros-Vásárhelyre
mentem, majd Tompa, Nyárád-Szereda és Nyárád-Szentannán gyűjtöttem.
Innen lejöve a Maros mentén Alsó-Fehérmegye nyugati részét utaztam be.
Maros-Ujvártól kezdve gyűjtöttem Nagylakon, Maros-Csucsón, Czintoson,
Maros-Ludoson, majd Magyar-Bükkösön. Legérdekesebb e vidéken
Magyar-Bükkös és Ozd népe. Magyar-Bükkös népe jobbágy volt s ez a nép
költészetén meg is látszik. Szükszavuság, zárkózottság jellemzik e vidék
népét, ellentétben a szókimondó, merész sokszor hányaveti
törzsszékelységgel. De épen a zárkózott, nyomott viszonyok között való
fejlődés, egy bensőség- és közvetlenségben párját ritkító népköltészet
forrása lett.
Még ez év őszén, az ujonczok bevonulásakor (október első napjaiban)
lementem Balavásárra, innen Kis-Kend, Nagy-Kenden, Egrestőn át
Szent-Demeterre. Majd Balavásártól kiindulva csatlakoztam a vasuton
utazó ujonczokhoz s elkisértem őket Küküllőszegig. Ez alkalommal sok
katonadal birtokába jutottam.
1903-ban ott folytattam a gyűjtést, a hol előző évben félbenhagytam.
Udvarhelymegyében a Szent-Demeterrel határos Bordoson kezdtem meg a
gyűjtést s innen Véczke, Magyar-Zsákod, Szent-Erzsébet és Kis-Solymoson
át Székely-Kereszturra, majd Székelyudvarhelyre jutottam. Később
Háromszékben Előpatak vidékén gyűjtöttem és azon szándékkal, hogy az
Erdővidéket is beutazom, Homorod-Hévizre mentem le, de itt már kifogytam
az időből. Közben kiegészítettem gyűjtésemet Balavásáron és Szovátán is.
Gyűjtésközben oly vidékek népdalainak birtokába is jutottam, a hol meg
nem fordulhattam, mert Déván és az útba ejtett városokban is kikérdeztem
a szolgalegényeket, szolgáló leányokat s így is sok érdekes dolgot
jegyeztem fel.
Miként az előzőkből kitűnik, az általam beutazott vidék népköltészete,
daczára a sokféle befolyás- és egyik-másik beszivárgott idegen vonásnak
alaphangban és érzületben tiszta székely.
Ha valamely vidék népdalait gyűjtöm, természetesen csak oly népdalt
keresek, mely e vidéken termett, mely a tanulmányozott nép lelke
mikéntjét tárja elém. De gyűjtésközben épen a sokszerűség gyors
egymásutánjában feltűnik a különbség egyik-másik népdal alaphangja
között s figyelmeztet, hogy óvatossággal kell a népdalok
hovatartozandóságának elbirálásában eljárni.
A Duna-Tisza közéről, a Tisza mellékéről, sőt a Dunántúlról is igen sok
népdal kerül be a székelység közé. Ezekben többnyire nincs oly vonás,
melyből megitélhető volna, hogy nem a székelység között termettek, de a
székely jellemének, lelki tulajdonságainak meg nem felelő helyzetek
útján s a már ismert népdalokkal való összehasonlítás alapján
eldönthetjük, hogy ezek nem e nép lelkéből nőttek. Ezeket nem vettem fel
gyűjteményembe. A népdalok gyűjtése közben egy-egy erőltetett, nem a
közvetlen érzelmet visszatükröző hang érinti fülünket. Kezdetben arra
gondolunk, hogy az ilyfajta verseket valamely gyengébb tehetségű
népköltő csinálta. Később rájövünk, hogy a rossz népköltő még oly rossz
költeményére is ráüti naiv lelke bélyegét. Itt tehát a népiest utánzó
gyenge tákolmányról van szó. A tanulók, kántorok, papok belekontárkodnak
a nép dolgába; verseket faragnak s a nép, talán tekintélyi érvektől
indíttatva, átveszi, eltanulja őket. Ilyen úgynevezett népdal igen sok
van Kriza János, Erdélyi János, sőt még az Arany-Gyulai féle
gyűjteményben is. Eleven kritikai érzékkel könnyen felismerhetők, mert
abból a zománczból, melyet a nép von dalaira, mintha lepattant volna egy
rész.
De mivel itt a szigoru határt meg nem vonhatjuk s az ily dalokban is
itt-amott felcsillan a nép eredeti eszmemenete: gyűjteményemben »Kétes
eredetű népdalok« czím alatt mintaképen felveszek egynéhányat.
Az eddig megjelent népdalgyűjteményekben előforduló dalok változatait
csak akkor veszem fel e gyűjteménybe, ha az általam feljegyzett dal
alapeszméje, szerkezete az eddig közlött népdaltól egészen elütő s az
egyezés egy, vagy egy pár sorra terjed.
Hogy oly népdalt ne vegyek fel, a mely valamely népdalgyűjteményben már
megjelent, már tanulmányútam megkezdése előtt, most a szerkesztés közben
pedig ismételten áttanulmányoztam az összes hozzáférhetővé vált magyar
népdalgyűjteményeket. Hogy azonban ily óriási népdaltömeg mellett a
tévedés nincs kizárva, az természetes.
De ne téveszsze meg a szives olvasót, ha imitt-amott egy versszakot
kezdő sorban vagy sorokban ismert gondolat üti meg fülét. A magyar
népdal egyik lényege a számtalan »szálló gondolat« (talán jobb mint a
»szálló ige« kifejezés), melyek ugyanazon alakban vagy sokszerű
változatban előfordulnak úgy az alföldi vagy dunántuli, mint a palócz
vagy székely népdalban. Egy-egy gondolat közvetlensége, melegsége vagy
megkapó festőisége megkapja a nép lelkét, ajkról ajkra száll s a
népköltő lelkében mindig visszhangra talál. Ez öntudatlanul elsajátítja,
változtatja, hozzáfűzi gondolatait vagy belefűzi egy új népdalba. E
classicus rövidséggel egy-egy egész érzelemvilágot visszatükröztető
gondolatokhoz fűzödnek a magyar népköltészet legszebb dalai.
A gyűjtött népdalokban, épen mert a beutazott vidék egyöntetű
nyelvjárást nem tüntet fel, nem jeleztem mindenütt a kiejtést. A nép is
következetlen a kiejtésben s azt is tapasztaltam, hogy ott is, a hol a
közbeszédben határozottan szinezett nyelvjárással is beszél, a
költemények elmondásánál már következetlen; talán mert illendőbbnek
tartja a költeményekben »uribb« nyelvet használni s a »parasztos«
beszédet mellőzni, vagy egyes vidékeken azért, mert olvasottsága
önkénytelenül az irodalmi nyelv használatára készti.
A gondolat oly gazdagon, az érzelem oly sokszerűen jut a nép dalaiban
kifejezésre, hogy rendezésük fölötte nehéz; mégis a nagyobb csoportokon
belül is igyekeztem a dalokat alapgondolat szerint rendezni.
Így a szerelmi dalokban a megismerkedést, a megszeretést, a szerelemre
késztést daloló költeményektől kezdve, a szerelemről való felfogás, a
szerelem megnyilatkozásának módja, a szeretett lény ecsetelése, a
féltékenység, csalódás, elválás mind oly különböző hangulatot lehelő
költeményekben jutnak kifejezésre, hogy ezeket, ha nem is élesen
elválasztó vonalakkal, de az alaphangot színező bizonyossággal
elkülöníthetjük.
A katonadalokat is oly módon rendeztem, hogy a czédulahuzásról,
sorozásról, behivásról szóló dalokat a csoport élére tettem; ezeket
követik a szerető és anya bánatát, az elválást, a katonai szenvedéseket,
szabadságolást, hazatérést ecsetelő dalok.
Szóval, a hol tehettem, ily módon rendeztem a dalokat, mert meg vagyok
győződve, hogy – ha csekély számú népdalnál nem is – de egy nagyobb
gyűjteményben a rendezés fontos tanulságokkal járhat.
Így válik a népdal néppsychologiai tanulmányok alapjává, midőn bizonyos
benső kapcsolatokat érzékeltető folytonosságban állítja szemünk elé a
nép lelke megnyilatkozásainak különböző phasisait.
Végül egy nehány népmesét is csatolok e gyűjteményhez. Ezeket minden
kihagyás, toldás vagy átalakítás nélkül úgy közlöm, miként a mesélő
ajkáról feljegyeztem, mert ha az ősi felfogás, hit és nyelvezet ezen
legfontosabb forrásain változtatunk, önmagunkat csaljuk meg.
Híven az elvhez a tájszólást is megtartottam s lehetőleg jelzem.
Ne ütközzünk meg azonban azon, ha e mesék valamelyikében egy-egy ismert
s más magyar mesében is előforduló vonással találkozunk. Lehet
egyik-másik typus vagy mesehelyzet ismert, de van e mesékben sok
eredeti, új felfogás; szerkezetük pedig jellemző, sajátos.
Ennyit tartottam szükségesnek tájékoztatóul e kötet élére iktatni. A mit
végeztem, lelkem és erőm legjavának odaadásával végeztem, hálás
elismeréssel azok iránt, a kik e tevékenységre módot nyujtottak.
Déva, 1904. május hó 8-án.
_Mailand Oszkár_.
BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.
1. Szőcs Mári.
_A)_
O de hideg, nedves idő,
Hó esik-e, vagy az eső?
Hó sem esik, eső sem hull,
Az én kedvem csak elborul.
»Elmenyek én édesanyám,
Elteszi-e a vacsorám?
El is teszem a vacsorád,
Éjféléig várok is rád.«
Este, este, hét az óra
Szőcs Mári megy a fonóba,
Azér menyen a fonóba
Hogy fonjon szemborítóra.
»Máris! Máris! te vagy-e az?
Olyan könnyen hova ballagsz?
Elbúcsuztál az anyádtól
Szülő, növelő dajkádtól?«
»Elbúcsuztam, kérve jöttem,
Szivességét megköszöntem;
El is teszi a vacsorám,
Várni is fog éjfélig rám.«
»Reád ugyan hiába vár,
Enyimnek kell lenned immár;
Ne siess úgy a fonóba,
Állj meg, állj meg csak egy szóra!«
»Egy szóra sem állhatok meg,
Mert a tied nem lehetek.
Egy szó annyi legyen, mint száz
Énutánam hiába vársz.«
Este, este, tiz az óra,
Piros vér hull a friss hóra.
Odavan a Szőcsné lánya,
Jaj de hideg a párnája.
»Lányom, lányom, édes lányom!
Elhervasztott virágszálom,
Te elmentél a fonóba,
Hogy fonjál szemborítóra.«
»Csillag voltam, lefutottam,
Rózsa voltam elhullottam.
Az én éltem kimulása
Egész falu busulása.
A leányok hófehérbe,
A legények feketébe,
Ugy visznek a menyegzőre,
A nagy-kendi temetőbe;
Ott van az én ágyam vetve,
Ott leszek én eltemetve.«
(_Balavásár_.)
_B)_
Este, este, hét az óra,
Szőcs Mári megy a fonóba.
»Mari Mari, te vagy-e az?
Oly könnyedén hova ballagsz?
Elbúcsuztál az anyádtól,
Szülő nevelő dajkádtól?«
»Elbúcsuztam, kérve jöttem,
Szivességét megköszöntem.
El is tette a vacsorám,
Éjfélig is fog várni rám.«
»Utánad mind hiába vár,
Az enyimnek kell lenned már!«
Este, este, tiz az óra,
Piros vér hull a friss hóra.
Odavan a Szőcsné jánya,
Jaj de hideg a párnája.
Jányom, jányom, édes jányom!
Leszakasztott virágszálom.
Te elmentél a fonóba,
Hogy fonjál szemborítóra.
A leányok hófehérbe
A legények feketébe
Kisérnek a menyegzőre,
A csombordi temetőbe.
(_Magyar-Lapád_.)
2. A sólyom.
Odvas fenyőfának hajlik három ága,
Egyik ága hajlik bé Törökországba;
A másika hajlik kis Lengyelországba,
A harmadik hajlik hires Topliczára.
Hej! a fülemile oda járogata,
Gyenge ágaira fészket rakosgata.
Az átkozott sólyom észre kezdé venni
Gyenge fészkecskéjét széjjel kezdé szedni.
Várd meg sólyom, várd meg, hidd meg ha megkaplak,
Hidd meg, ha megkaplak, halálig kinozlak.
A Selyemmezőben a búzapiaczon
Sok jó barátimmal karóba rakatlak,
Gyenge apró csontod verembe hányatom,
Czifra apró tollad széllel elfúvatom.
(_Martonos_.)
3. Az árva.
Kiződült a diófa,
Elterült árnyéka.
Három árva ül alatta,
A nagyobbik mind azt mondja:
»Öljük meg a kisebbiket.«
»Édes bátyám, ha megöltek,
Vegyétek ki a szivemet,
Mossátok meg ürmös borba’,
Takarjátok lenruhába,
Szegezzétek kapufára,
Vegyen minden példát róla:
Hogy jár az árváknak dolga.«
(_Miriszló_.)
4. Az eleven lány.
»Szagos a rozmarin,
Földre hajlott ága,
Gyere kis angyalom,
Üljünk az árnyékába.«
»Nem megyek, nem fekszem,
Rozmarint árnyékába,
Eltörik a szoknyám,
Fehér vasalt ruhám.«
. . . . . . . .
. . . . . . . .
»Édesanyám voltál,
Mért nem tanítottál?
Gyenge vessző voltam,
Mért nem hajlítottál?
Hajlítottál volna;
Meghajlottam volna:
Erre az életre,
A komisz életre,
Nem jutottam volna.«
(_Szt.-Mihályfalva_.)
5. Szilágyi Mózes.
Jaj, de keskeny a Víz-utcza,
Szilágyi Mózsi bejárta.
Az apját meglátogatta.
Azt nem is jó szivből tette,
Mert halállal fenyegette.
Ahogy a házba belépett,
A pénz felől beszélgetett.
Talán apja nem akarta,
Pénzét vele, hogy feloszsza.
A házban, hogy széjjelnézett,
Ott egy fejszét megtekintett;
Kezibe veszi a fejszét,
Kioltja apja életét.
»Jaj Istenem, mi lesz velem?
Bizonytalan lesz életem,
Vagy örökre börtönt kapok,
Vagy akasztófán meghalok.«
Nem várta itélet napját,
Önkényt felakasztá magát.
(_Rákos_.)
6. Az eladott leány.
»Ilonám, Ilonám.
Gyenge szép violám!
Menj ki a kapuba,
Állj fel a kapura,
Nézd meg csak, nézd meg csak
Ki jő látásodra?«
»Édesanyámasszony!
Jő tizenkét legény,
Szentmiklósi legény,
Tizenkét zászlóval.«
»Édesanyám, anyám!
Ked talán eladott?«
»Mi türés tagadás,
Biz én eladtalak.«
»Anyám, édesanyám!
Csak azt engedje meg:
Menjek bé kertembe.
Virágim nézzem meg.«
»Virágim, virágim!
Tük is meguntatok?
Mind elhervadjatok,
Mikor engem visznek
Korévá váljatok.
Korévá váljatok;
Száradjatok pornak,
Hogy lássa az anyám,
Hogy ti is sajnáltok.«
»Anyám, édesanyám!
Csak azt engedje meg:
Menjék be szobámba,
Gunyáim nézzem meg.
Gunyáim, gunyáim!
Tük is meguntatok?
Hujjátok le szegről,
Fődnek borujjátok;
Borujjátok fődnek,
Rodhadjatok pornak,
Hogy lássa az anyám,
Hogy tük is sajnáltok.«
»Anyám, édesanyám!
Csak azt engedje meg:
Menjek be szobámba,
Levelem irjam meg.
Irom levelecském,
Vidd el kedves fecském.
Ha alva találod,
Tedd a paplanára,
Ha sétál szobában,
Tedd az ablakára.«
(_Parajd_.)
7. Pénteken jó reggel.
Pénteken jó reggel
Olyan álmot láttam:
Vasárnap jó reggel
Fejemen történék:
Felmenék kertembe,
Lenézek kertemből.
Szebbik rózsafának
Lehajlik az ága;
Napkelettől fogva
Napnyugatig hajlott.
Akkor az én szivem
Gyászba felöltözött.
Odagyő édesem.
Azt kérdi éntőlem:
»Mért sírsz én édesem?«
»Nem sírok édesem.
Csak fáj az én szivem,
Azt sem tudom kiért,
Azt sem tudom miért.«
»Talán énérettem?«
»Találod édesem!« –
»Mikor lesétálok, a szerelem utczán,
Ajtód előtt lássam
Gyászos koporsódat.
Abba benne lássam
Szép fehér testedet.
Az papot s a mestert
Az fejednél lássam;
Sok szép atyádfiát
Körületted lássam.
Mi nem azért kértem
Szivem halálodat,
Hogy meguntam vóna
Veled lakásomat.
Ha velem nem tőtted
Semmi jó kedvedet,
Mással se tőthessed.
Semmi örömedet.«
(_Rákos_.)
8. Túr a disznó…
Túr a disznó a mocsárba,
Csak a füle látszik.
Falu végén juhászlegény
Sipkájával játszik.
Odamegy a kis leányka,
Kurta a szoknyája,
Reáveti a kék szemit
A juhászbojtárra.
Túr a disznó a mocsárba,
Csak a füle látszik.
Falu végén juhászlegény
A kis lánynyal játszik.
(_Kis-Kend_.)
9. A vízbefúlt leány.
»Ha kied tudná édesanyám,
Hól volt az utolsó órám:
Tordán az Aranyos mellett
Ott végeztem életemet.
Ugy volt nekem elrendelve,
Hogy meghaljak a nagy vízbe.«
»Mér’ mentél oda violám?«
»Hogy megmozsdjam édesanyám.
Hogy megmossam két kezemet
Ugy várjam a szeretőmet.
Hogy megmossam két orczámat
Ugy várjam édesanyámat.«
»Ha te tudnád szép violám,
Milyen bánatot hoztál rám;
Hát még a te szeretődre,
A kit elhagytál örökre.«
»Megírtam én édesanyám
Hogy jöjjenek elé hozzám
El is jöttek de már késő,
Vár a tordai temető.
Megírtam én édesanyám:
Jöjjenek el megint hozzám,
Boruljanak a síromra,
Áldja meg az egek ura.«
(_Maros-Ludas_.)
10. Tallos Erzsi.
»Jó estét, jó estét,
Tallosné asszonyság!
Hol van az én Erzsi babám?
Talán le is feküdt már?«
»Lefeküdt, lefeküdt,
Ződ paplanos ágyba.«
»Menjen be, kőtse fel,
Készüjjön a bálba.«
Fel is kőt, fel is kőt,
El is ment a bálba
De az ég felette
Beborult homályba.
»Jó estét, jó estét,
Kocsmárosné asszonyság!
Hol van az a két legény,
A ki engem régen kér?«
»Menjem be, menjen be,
Űjjön le a diványra.«
Ekkor a két legény
Rákaccsint a czigányra.
»Húzhatod, húzhatod
Világos viradtig.
Reggel négy órára
Tallos Erzsi alszik.«
* * *
»Ereszsz ki, ereszsz ki!
Hülepedni menjek ki.«
»Nem mész ki, nem mész ki,
Nem hűted ki magadat,
Mert a kilencz aranygyűrü.
Ujjadba dagadott.«
»Ereszsz ki, ereszsz ki!
Hülepedni menjek ki,
Bulgáriai czipőmből
Piros vérem öntsem ki.«
* * *
Nyithatod, nyithatod
Ződre festett kapudat.
Utójára viszik be
Erzsi nevű lányodat.
Vetheted, vetheted
Ződ paplanos ágyadat,
Utójára teszik bele
Erzsi nevű lányodat.
Átkozott az apa,
Még inkább az anya,
A ki lányát elereszti
Egyedül a bálba.
Écczaka ne lássa,
Ne is vigyázhassa;
Mindenféle czudar legény
Összehurczolhassa.
Leányok, leányok,
Ti példát vegyetek:
Hogy igazán két legényt
Soh’ se szeressetek!
(_Etéd és Szováta_.)
11. Kendi molnár lánya.
A kis-kendi faluvégen malom van,
A malomban víg muzsika, zene van:
Kendi molnár Julis lánya
A menyasszonytánczot járja.
Tánczoltatják kendi molnár lányát:
Juliskát.
A kis-kendi faluvégen malom van,
Az udvaron kiterítve halott van.
A koporsó fedelére
Ráborul a falu népe.
Úgy siratják kendi molnár lányát:
Juliskát.
(_Balavásár_.)
12. Rossz feleség
»Jöjjön haza édesanyám!
Mert meghót az édesapám.«
»Várj fiam egy kicsit
Hadd mulassak egy kicsit
Mindjár’ haza menyek.«
»Mibe takartátok fiam?«
»Fehér lepedőbe.«
»Lepedőm, lepedőm,
Szép fehér lepedőm!
Urat majd csak kapok,
Lepedőt nem szabok.
Lepedőm, lepedőm,
Szép fehér lepedőm!«
»Jöjjön haza komámasszony!
Sirassuk meg ketten.
Van nekem egy kendermagos
Pettyegetett tyúkocskám,
Kendnek adom azután;
Kendnek adom kontyostul,
Mindenestől, csontostul«
Komámasszony!
(_Nyárád-Szentanna_.)
13. Az eszéki rab.
Hallottátok hírét
A Száva vizének?
Ennek az átkozott
Eszéki börtönnek,
Az eszéki börtön
Kővel van kirakva,
Az én édes rózsám
Sírdogál alatta.
»Ne sírj édes anyám
Ennek úgy kell lenni;
Minden nemzetségből
Egy rabnak kell lenni.
Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok,
A jó Isten tudja,
Mikor szabadulok.«
Az eszéki házba
Huszonnégyen vannak,
Mind a huszonnégyen
Rólam törvényt tartnak;
A huszonötödik
Irja a levelet.
Egy barna rácz leány
Diktálja nevemet.
»Te szép barna kis lány,
Az Istenre kérlek:
Ne diktáld nevemet,
Hadd meg életemet.«
(_Nyárád-Szentanna_.)
14. Szegény legény, magyar baka.
Szegény legény, magyar baka
Rég feltette magába:
Hogy egy golyót, hogy egy golyót
Tartson a puskájába.
Elévette megtöltötte,
Rövidcsövű fegyverét.
Szegény legény magyar baka.
Avval lőtte meg szivét.
Szegény legény, magyar bakát
Viszik a temetőbe,
Beteszik a, beteszik a
Sötét sír fenekébe.
Sírja körül, köröskörül
Kéknefelejts virágzik.
Temetőbe’ szegény legény,
Magyar baka hervadik.
(_Szent-István_.)
15. A bosszúálló férj.
»Feleség, feleség, de kincsem feleség!
Torda vármegyében jártam kétszer,
Feleség, feleség, nagyon megehültem.
Feleség, feleség, mit eszünk feleség?«
»Uram, jámbor uram, ott a kenyér az asztalon,
Ott a kés is mellette van,
Verő malacz mellette van.«
»Feleség, feleség, te rossz feleségem!
Hej, nem kell ez nékem,
Nem kell másnak maradéka,
Másnak a dióskalácsa.«
* * *
»Uram jámbor uram, pinczébe lemennék,
De kulcsa elveszett, vagy félre tevödett.«
»Itt leled a baltám
Tudom összevágom
A pincze ajtaját.«
* * *
»Feleség, feleség k.... feleségem!
Miért sírsz feleség?«
»Uram jámbor uram!
Rossz konyhán tüzelek,
Cserefát égetek,
Fának gonosz füstje
Szemembe beméne.«
* * *
»Feleség, feleség, te gonosz feleség!
Mi lészen belőled?
Leszel te favágóm?«
»Nem leszek favágód,
Hanem leszek hütöstársad.«
»Feleség, feleség, gonosz feleségem!
Leszen tebelőled
Pálinkaforró üst?«
»Uram jámbor uram!
Nem leszek pálinkaforró üst,
De leszek, de leszek hütös feleséged«
»Feleség, feleség, k.... feleségem!
Leszel te tizenkét személy nagy gyertyatartója.«
»Leszek jámbor uram.«
* * *
»Legények, legények, tizenkét legények!
Jertek már ide be tizenkét legények.
Hozzátok bé azt a bogas-csomós vásznot,
Facsarjátok belé az ármányos asszonyt,
Legények, legények, tizenkét legények!
Gyújtsatok, gyújtsatok tizenkét szál gyufát
Borítsátok lángba az országos szajhát.«
(_Csitt-Szentiván_.)
16. Csóka Nikó.
(_Töredék_.)
Csóka Nikó piros rózsa,
Ha én aztat tudtam volna:
Egy pár szót szólottam volna,
Bús szivemnek könnyebb volna,
. . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . .
Csóka Nikó szép menyecske,
Csakhogy hajlandó az esze.
. . . . . . . . . .
. . . . . . . . . .
Hull a könnyem issza ruhám,
S most fáj a szivem igazán.
Ha meguntad életedet
S nem sajnáltad gyermekedet,
Adok én neked kötelet.
Mivel végezd életedet.
(_Csombord_.)
17. A rab.
»Szállj le holló, szállj le,
Szállj alább egy ágra!
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra.
Hadd írjak levelet
Apámnak s anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.
Ha kérdik, hol vagyok
Mond meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piaczán
Talpig vasban vagyok.
Az én derekalyam
A tömlöcz feneke.
Az én égő gyertyám
Kigyók s békák szeme.
Vagyon egy asztalkám
Gyászszal van befestve,
Azon egy pohár bor
Bánattal van tele.
Akárkié legyen
Az a tele pohár,
Csak az enyém legyen
A megváltó halál.«
(_Tarcsafalva_.)
18. Barna Péter.
Szegény Barna Péter de sok lovat lopott,
A Romanné két leánya abból ruházkodott.
Szegény Barna Péter lovait befogja.
A Romanné két leánya az ablakba várja,
Töltött káposztával, mézes pálinkával.
. . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . .
»Jer be Barna Péter kész van az ebéded.«
»Nem megyek én be hozzátok, lovam itatom meg.
Vesztetek vóna ti anyátok méhébe,
Értetek megyek el tömlöcz fenekére.«
. . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Szegény Barna Pétert viszik akasztani,
Romanné két lánya jajszóval kiséri.
Harangoznak délre fél tizenkettőre,
Hóhér mondja: »Barna Péter álljon fel a székre«
Felállott a székre feltekint az égre
»Jaj Istenem! a sok rablás mért jutnak eszembe.«
(_Csombord_.)
I. SZERELMI DALOK.
1.
Mikor kicsi gyerek voltam,
Zabaratni járogattam.
Markot nem tudtam hajtani,
Szeretőt tudtam tartani.
(_Maros-Csúcs_.)
2.
Édes anyám a kendőm!
Kéreti a szeretőm.
Édes lányom add oda,
Én is ugy adtam oda
Tizenhárom éves koromba.
(_Szent-Gericze_.)
3.
Nem egy a szőr a selyemmel,
Lányka szíve az enyémmel.
Vajjon kivel cseréljem fel?
Hogy tanáljon az enyémmel.
(_Csombord_.)
4.
Olyan az én természetem,
A mennyi lány, mind szeretem.
Ifjak vagyunk, nem tehessük,
Hogy a leányt ne szeressük.
A nagyapám régen meghót,
Az is nagyon szerelmes vót.
Én is unokája vagyok,
A leányér’ majd meghalok.
(_Balavásár_.)
5.
A szerelem olyan valami:
Kerülje el a ki teheti,
Mert én kerülni nem tudtam,
A bánatba belejuttam.
(_Szent-Háromság_.)
6.
Rozmarintnak csak az a szokása:
Télbe nyárba elhervad az ága,
Ha elhervad, újból kisarjadzik,
Van egy kis lány, rólam gondolkozik.
(_Parajd_.)
7.
Szeretem én a rózsámat erősen.
Véle futok át az egész életen.
Hogy ha egyszer mennyországba belépnék;
Életünkről az Istennek
De sok szépet beszélnék.
(_Szováta_.)
8.
Szeretem a madárkát,
De még inkább a lánykát.
Mert a madár elrepül,
A kis leány mellém ül.
(_Hadadtő_.)
9.
Jaj, de piros alma:
Az én babám ajka.
Édes alma csüng a fán,
Szeret engem a babám.
(_Balavásár_.)
10.
Magas parton nem jó járni
Félelem nélkül,
Szeretőt nem jó tartani
Szerelem nélkül.
(_Parajd_.)
11.
Sárga répa, zöld ugorka
Nem retek
Tizenhat esztendős leányt
Szeretek.
Tizenhat esztendős leány
Nem gyenge,
Megölel az hat legényt is
Éjfélre.
(_Kibéd_.)
12.
Nincsen erdő; nincsen mező,
Hol a lovam legeljen.
Nincsen nekem szép szeretőm,
Ki igazán szeressen.
Lesz még erdő, lesz még mező,
Hol a lovam legeljen,
Lesz még nekem szép szeretőm,
Ki igazán szeressen.
(_Parajd_.)
13.
Szentmiklósi nagy hegy alatt,
Három legény zabot arat.
Zabot arat a lovának,
Szeretőt keres magának.
(_Sófalva_.)
14.
Ne nézz reám, ne nevess!
Mert megtudják, hogy szeretsz;
Reám néztél, nevettél,
Megtudták, hogy szerettél.
Ne nézz reám, ne kaczagj,
Mert a szivem meghasad;
Reám néztél, kaczagtál,
Nálam nélkül maradtál.
(_Miriszló_.)
15.
Rászállott a vadgalamb a
Tiszta búzakalászra,
Még ezelőtt három évvel,
Biz nem néztem a lányra.
De mióta a vadgalamb rászállott,
Elszeretném ezt az egész világot.
(_Sóvárad_.)
16.
Az ajtómon diófa kilincs,
Jaj Istenem! még szeretőm sincs.
Nem messze van ide Sófala
Gyászos kocsival járok oda.
Gyászos kocsim, réz a tengelye,
Fáj a szivem, nem birok vele.
(_Parajd_.)
17.
Tavaszszal nyílik a rózsa,
Nem vagyok én senki rabja,
Csak volnék magam szabadja.
. . . . . . . . . . . .
Rabod vagyok, mert megfogtál,
Engem kaliczkába zártál.
Ne bánjál úgy, mint raboddal,
Bánjál úgy mint galamboddal.
(_Szováta_.)
18.
Hideg sincsen, mégis befagyott a tó,
Szeretőm sincs, mégis rólam megy a szó.
Hát hogyha még szeretőt is tartanék,
Egész világ rólam tenné a törvényt.
(_Magyar-Bükkös_.)
19.
Temetőben kis ibolya,
Szerelmes nem leszek soha.
Lánczot veretek szivemre,
Hogy lássam, hogy ki bír vele.
Le van a szivem lánczolva,
Nincsen senki, ki feloldja.
Oldozd fel te gyönyörü virágom,
Hadd lehessek szabad e világon.
(_Szováta_.)
20.
Érik a káposzta,
Sárgul a levele.
Búsul a küs leán,
Mert nincs szeretője.
O ne busujj, ne bánkodj,
Ne is siránkozzál,
Ad az Isten jó szeretőt,
Csak jól imádkozzál.
(_Szent-Demeter_.)
21.
Édesanyám mondta nekem,
Mit ér a szerelem nekem!
De én arra nem hallgattam,
Titkos szeretőt tartottam.
(_Miriszló_.)
22.
Megérett a buzakalász,
Le lehet már vágni.
De nagy szégyen egy kis lánynak
Legény után járni.
Nem járok én legény után,
Nem is fogok soha,
Van én nekem szép szeretőm,
Kökényszemű, barna.
(_Parajd_.)
23.
A mely házon fecske fészkel,
Onnan a lányt nem lopják el.
Mert a fecske kicsevegi,
Hogy a leányt ki szereti.
(_Kelementelke_.)
24.
Mind azt mondják: se asztalom, se székem,
Kinek vagyon szebb babája mint nékem?
Nem kell nékem senkinek a vagyona,
Gazdagabb vagyok mint Dárius maga.
(_Sóvárad_.)
25.
Nyisd ki rózsám ablakodat,
Nyújtsd ki azon a karodat,
Ne csak egyet, hanem kettőt,
Én vagyok a te szeretőd.
(_Balavásár_.)
26.
Fehér liliomlapi,
Szeret engem valaki,
Az este is nálam vót,
Három almát hozott vót,
Mind a három piros vót,
Még se mondom meg, ki vót.
(_Magyar-Bükkös_.)
27.
Kék ibolya vagyok virágos kertemben,
A ki arra eljár, mind megkiván engem.
Bárcsak megkivánna, bárcsak leszakítna,
Az a barna legény, az a czigány fajta.
(_Szováta_.)
28.
Almárium kis kóccsa,
A mi papunk de furcsa,
Azt papolta a minap:
Lányt szeretni nem szabad.
De azt h’jába papolja,
Mert szivem nem akarja.
Mert a szivem arra késztet:
Ha szereted, csókold meg.
(_Magyar-Lapád_.)
29.
Ablakodba mér ültettél virágot?
Hogyha tudtad, hogy az onnét elszárad.
Elszáradt már a virágnak levele,
Gyáva legény kinek nincs szeretője.
(_Parajd_.)
30.
Zavaros a Nyárád vize,
Szőke kis lány fürdik benne.
Én is megfürdöttem benne,
Reám ragadt a szerelme.
(_Nyárád-Szentanna_.)
31.
Kertem alatt kinyillott az ibolya,
Szeretőmet megtudták, hogy kicsoda.
Ugy akartam volna, hogy meg ne tudják,
De az egek rám világosították.
(_Miriszló_.)
32.
Virágoskert ajtajánál
Kökényszemü kis leánynál
Gyakran jár a szőke legény.
De megmondta szőke legény:
Szőke leány ne néz férre,
Ne nézz a szőke legényre.
Mert ha reája tekintesz,
Szerelemnek rabja leszesz.
Ha rab lettél, türj békével,
Majd megenyhülsz még idővel.
(_Csekelaka_.)
33.
A szerelem olyan édes,
Mint a pánkó mikor édes.
De ha megkeseredik.
Epével vetekedik.
Az én rózsám olyan szép
Mint üveg alatt a kép.
De ha megfüstölődik,
Kürtővel vetekedik.