Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.
A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác
néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt
ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a
vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek,
csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény
Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak
az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem
azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna
vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun
ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett
először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác
estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett.
Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy
minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy
egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán
között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a
Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a
rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert
nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:
– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák!
Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő
gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.
– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész
várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.
A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért
ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok
teljessége adja, hanem a lelki harmónia…
Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott
savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem
bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy
reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga
alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint
kiadta a Karácsonyi-dijat.
Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a
nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy
senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:
– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…
Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében
egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy
dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha
ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett
fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a
munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki
_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor
felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett
s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb
pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan
őszintén találta kimondani a jelszavát:
Uram, lángész lobog önben!
Uram, önben nemkülönben.
Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az
ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától
immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt
valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több
életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan
helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában
az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy
beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal,
csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége
lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki
belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb
anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.
Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.
– Szervusz.
– Szervusz.
Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után
felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál
egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli,
ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a
városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy
a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett
rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt,
heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni
készen.
Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi
problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene
lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:
– Grosz ur, tudja mi ujság?
– Mi kérem, doktor ur?
– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.
Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis
tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét,
a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki
az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat
bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is
sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak
minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg
idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a
lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának,
egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab
mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta
Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen
ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit
se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt
Budapesten.
Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár
biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem
érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki
elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép,
ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.
– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért
izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.
A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát,
minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze,
ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe
belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba
olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája
vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.
Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya.
– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott
idejárni soha.
– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában
ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes
gazdászkabátja s elkiáltotta magát:
– Grósz!
Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma,
mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez
most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja
szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s
biztosan nincs a zsebébe öt forint.
– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves
keserüségit, siket e?
Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a
disznókereskedőkkel diskurál.
– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.
Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra.
Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.
A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett
körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy
pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett
beszélgetni.
– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit
magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…
– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és
mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…
– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s
makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.
– Krem…
Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.
– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.
Palya összerántotta a szemöldökét.
– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni!
Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan
kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál.
Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de
állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban
kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.
– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. –
Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató
erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s
ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne
lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az
anyagi szempontok.
Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte.
Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember,
hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel
jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és
felgyujtja hozzá a másik csillárt is.
Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy
ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive
fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből…
Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon
szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében
ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a
pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.
A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz
tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson
invitálni.
– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt.
A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s
gunyos lett.
– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda
dr. Koncz.
– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a
világnak.
– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr.
– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz
skribler.
Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak
vele mindahárman…
Aztán ittak és beszéltek.
Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt
vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.
– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a
Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.
Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a
feje tele volt gőzzel.
– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta
sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.
– Mit?!
Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a
Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek
a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna…
Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát.
– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te.
Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt.
– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre.
Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap,
se holnapután, se soha többet.
– Hiszem cimbora, hiszem.
– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz
benne valami…
– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett,
mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna.
Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt
az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét,
amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna
egy darab gyémántot az ablakon.