Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé.
– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide
hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én
minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves
anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“
Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen
csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony
szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s
meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép
olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a
mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk.
Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival,
a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a
zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat…
és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a
többi ócskaságok közé?…
– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis
emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább
ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit.
De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott.
– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen
szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy
tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem…
A szemében köny csillogott.
– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy
bánatával… Tele idealizmussal, poézissel…
Alig birta folytatni a beszédét.
– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint
ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a
város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és
gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk
leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt
kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a
konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem
mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint
akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába
nézel rám.
– Én nem…
– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan
is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két
férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy
macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két
gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis
bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre
nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe,
amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle
is…
– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot.
– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt
elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan
és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó
fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá
valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult.
Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva.
– De jól emlékszik, Betti néni!
– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék?
– Hát a másik?
– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal,
meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt…
Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos
bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is
látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri
ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember
volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó
ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását…
A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a
legszebben?
– Nem.
– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom
barackbársonyos állát.
– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt?
– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen
cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány
voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony
vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim?
– De igen… azaz: nem.
– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam,
anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az
udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah,
istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem,
elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a
varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és
nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet
megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal
jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a
komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig
igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy,
hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna
értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat…
– Ah…
– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival
a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg
akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam.
Gúnyosan mosolygott s elhallgatott.
A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket.
– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett
tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és
aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet
kiváncsi a Kuss-ára.
Felállott.
Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai
alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát.
Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte,
összecsikarta a kis emlékjelt.
– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy
Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit
szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni…
Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát.
Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el
az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy
utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte
aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis
Liebe, mit Kuss!“