Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is
megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát
a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.
Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’
szinte arcon törült valakit a porrongygyal.
Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem
szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét
használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti
kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt.
Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a
fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben
meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott:
– Ejnye…
De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási
szándék nélkül, hogy:
– Pardon, nagysád.
Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik
a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon
sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig
tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke
arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta
portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az
orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett,
látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra
teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne.
Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér
kendővel hátrakötött fejét.
– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját
megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami
egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és
elnéz.
Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja
miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden
ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli
vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy
vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s
kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt
a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá,
hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni
önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel
szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen
oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb
gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk
elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a
jövőben is.
Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka
tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu,
összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit
valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök
alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima
fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult
hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az
ablaküvegről ráverődő napfény.
– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma
vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok…
ej, ej…
És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is
az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott
aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel
boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben
van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a
hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig
udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával…
Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem
rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a
bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit
az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de
valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s
olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu
fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg
leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa
ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait.
Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy
gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő
vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha
vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze.
– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a
valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.
S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és
éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe.
Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj
sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal
lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll.
– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult
Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s
csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez
adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy
testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után…
Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt.
– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján.
– Szabad bizony.
– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban.
S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan
kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg
kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a
kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a
magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben
van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés.
– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely
üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy
görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis
Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva.
– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.
– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam.
– Bizony és most eladó leány vagy.
– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.
Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva
cuppogott a kis sárga dalárdista felé.
Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy
ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki
csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer
csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor
az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem
indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik
testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben
kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron.
Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis
szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul
rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát.
Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.
– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még
sohasem láttam.
– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a
falon.
– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor
még nem láthattam.
Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán
évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi
képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok,
aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök,
csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött
hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros
pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német,
francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…
– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose
láttam…
Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei
rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s
nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a
meghatottságtól…
– Na, válassz…
– Mit, Betti néni?…
Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra
mondta:
– Válassz valamit.
Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora
emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki
valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a
számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak
válassz valamit, az talán szerencsét hoz…
A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol,
hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta
bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel
vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna
felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi
közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az
üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a
vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt.
Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis
aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a
piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.
– Ezt, ezt, – kiáltotta.
Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856
óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz
Csipkerózsika alussza mélységes álmát.
– Ezt akarod?
– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom,
Betti néni.
– No, vedd ki.
Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint
kinyitotta.
Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen
kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra,
de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az
idegen szók értelmét:
– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen
édes: „Liebe, ohne Kuss!“
Betti néni sápadt lett, mint a fal.
A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált,
nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba,
élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak
felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már
beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…
– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi,
alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s
rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:
– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…