Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg
paraszt.
Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi
szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a
kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra
fogdosott.
A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a
bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó,
száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat.
A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott,
nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri
meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte
a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában.
Nagyon, nagyon el volt keseredve.
Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott,
akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt
A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu
mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését.
– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának.
– Hát ki ássa fel?
– Majd felássa egy napszámos.
– Napszámos!…
Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem
kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös
fejére.
– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost
híjni! Mikor három korona egy napszám!
– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. –
Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem
el.
– Mer lusta vagy.
– Eh, nem ért maga ahhoz.
– Mer _igy_ döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy
_igy_ csinyálnád!
S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni.
A fiatal ember nevetni kezdett.
– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson.
– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak
suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a
dretvához, te nyámmogó… te nyomorék!
A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét.
– Maga tehet róla!
– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát
sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még
ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni.
– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz
koronát. Vagy huszat.
– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát
keresel… – morogta.
A fiatal suszter mogorva lett.
– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám.
– Gépre?
– Gépre bizony.
– Pézt.
– Háromszáz koronát.
– Hogy még kevesebbet dógozz?
A suszter nevetett s csóválta a fejét.
Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta:
– Hát a vasárnap mire való?
– Vasárnap? Pihenni is csak kell.
– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a
pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha
ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a
télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne.
– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott.
Bement.
Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött.
S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi
kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek
körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek
járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is.
Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán
porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s
két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt.
Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a
föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a
lábat.
Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az
erőlködéstől.
Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja
meg a szélestenyerü ásót a kedves földben.
Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot
vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé
totyogott.
– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz
csapott ki, ahogy kinyitotta.
– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott
ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan
volt magasra tornyozva a homloka fölött.
– Nem?
– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam
magam.
– Hát nem ásod fel?…
– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van
még.
– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked…
Szóval nem ásod fel.
– Nem.
– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni.
Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején
a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a
fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból.
Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé
ment a városba, egyenesen be a város belsejébe.
Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká
beszélgettek.