A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat farolt
a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt alatta s a viz
szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta az arcuk élét, az
ajkukat s könyessé tette a szemüket.
Vagy tán nem is a szél.
Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a csillagokkal,
se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli hómezőkkel,
amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a feketén kanyargó uttal,
amely, mint óriás kigyó, kanyargott előttük, mint hüséges kutya szaladt
előre a távoli boldog otthonuk felé.
Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek egymás
arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a kocsisuk, a fiatal
Gergő, deres gubában ült előttük.
Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, mintha
féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De megölelte,
Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a Balázs keze
meggyengült a derekán.
De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva a
párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt visz,
idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét szökteti.
De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, asszonyszoktató
próbájáról.
Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig kemény
marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott mellette, mint egy
jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint egy ábrándos kis szerelmes
a nagy éjszakában.
Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a
gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az
érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, magához
kötötte.
Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős
kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az
ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel
szoritotta át.
– Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján.
Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette a fejét
s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet.
Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a marcona
embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem érezte.
A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük felszállott
a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra kezdte a játékot.
Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló idegjátékával. Mert csak
ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a feleség nagy prémbundájának
prémjébe tenni a borostás arcot, a vastag köpönyegen át érezni meg az
izzó kis testet, az ujjakat belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga
mellecskék alá, csinyján lopni a szabadot…
Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha erősebben
haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen sikon, ahol
egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. A néma falukat,
ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott világon száguldanának
keresztül, egyedül ők ketten élők az egész teremtésben.
Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy összeborultak.
Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd izgalmában érezték
talán először egynek testüknek lihegő boldog mámorát.
– Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás fejét az
ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi ölén.
Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön meglátta a
kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s a
fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. A nagy fekete szemek le voltak
hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy annál rejtelmesebbek legyenek
a hosszu, csodálatosan szép pillák alatt s a drága kis nő forró, kerek
arca ott párázta egy araszra, egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó,
forró ajkait. Mig rátapadt csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S
megette, mintha éhes farkas kap eleven csontot…
Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak.
Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos uton
felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak csendesen az
ismert kis parasztházak előtt.
Pólika egészen kijózanodott.
Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja találni a
házukat, a kastélyt.
A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, havas,
kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, csapzott, mohos
fenyőfákkal.
Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és
elbusult.
Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett kis
parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte végig
valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el őket, a büdös
parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint a pondrók a
gyümölcsben.
Végre itt volt a kastély.
Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben feketéllett
ott előttük, szemközt a holdfénnyel. Hiszen minden rosszra el volt
készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még csak nem is
kérdezősködhetett róla.
A kapu nyitva volt. Behajtottak.
Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra.
– Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, hiszen
kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más effélét.
A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. Nyilik az
ajtó s felzendül a muzsikaszó!
Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, csodálkozó,
szemrehányó, gyanakodó hangon mondja:
– Nooo, mi történik itt…
Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a tornácra.
Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő arccal!
Borcsa, a szakácsné.
– Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika.
– Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen várom a
tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már valahára meg
tetszett jönni.
Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a hangja,
mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra.
– Hát a cigány-lakodalom!
Borcsa értetlenül bámul rá.
– Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?!
– Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett.
Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy kacagott,
– Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja a
süldőt!
Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat hullámai
kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget s a feje
szinte szédül.
Balázs azonban elébe lép.
– No, szivecském… Hát bánt maga még engem?…
Pólika hallgat.
– Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… Hogy én
hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer megkérdezzem
tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika?
Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja.
– Csak egyet!
Pólika felszegi a fejét.
– Csak egyetlenegyet, Pólika!
Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik.
– Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, az
anyád… piros viganó… ját…
A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat orditott, hogy
szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint csak visszafogta magát.
Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, csaknem
nyögve lélekzett.
Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit.
– Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert emberhalál lesz
belőle, az istenit, valahol egy asszony van…
Pólika még ridegebb lett.
– Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – hogy
nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit tegyél… Ott
szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra…
Pólika felsikoltott.
– Hogy még erre se tanitottak meg…
Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott s
megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, amely
a mérget is lenyeli, hogy használjon vele…
S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe szakadó
hangon kezdte:
– Az életem gyászban…
Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe.
Balázs azonban ölbe kapta. Fel a karjára és magához szoritotta és az
ölébe vette, mint egy gyereket, két karra és azt orditotta a
cigányoknak:
– Kuss innen, az anyátok… Coki cigány!… Majd még kifizetlek… De az én
házamba többet nem teszi cigány a lábát! Itt nem muzsikálnak, mig én
élek!… Megélünk mi muzsikaszó nélkül! Ugy-e, kicsim!?
S Pólika kapta, körülölelte az ura nyakát s ugy megszoritotta, majd
belefojtotta a lelket.
Kint az enyhe tavaszi éjszaka uj élet reményétől illatozott.