láttára ehhez az elégtételhez képest?
– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.
Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint
megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban
is üthetett volna ki.»
– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?
– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy
bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a
mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem
válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.
– El kell fogadni! kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.
Bertalan ismét leolvasta az arczáról azt a gyanakvó sejtelmet.
– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes
összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom
nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.
Godiva arczán ismét bizalom derengett.
– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni,
talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell
csak jobb, mint a képes könyv?
– Ez az úr jól mondja.
Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a
körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga
is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje,
mint a tavalyi; de talán jobban izlett.
A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a
derült hangulatot.
– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes
összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a
mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon
jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket»
szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az
ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis
emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak
kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem
határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem
tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak
teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára
számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez
azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis
emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték,
hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét,
mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi
high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy
gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk
megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.»
Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a
karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven
levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e
merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a
ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét
kéri tőlem.
– Felelt ön nekik?
– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék
meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt
aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni
és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy
mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a
melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük
levelet?
– Egytől sem.
– Hát csak hadd kalimpázzanak.
Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is
villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az,
mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a
felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult
rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a
többinél.
Lándory azt is kiolvasta az arczból.
(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó
szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)
Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a
szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A
karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.
– Tessék! Tegyen ön velük, a mit akar.
Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett
a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt
kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda
vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.
– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit
jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.
– De szabad választás utján.
A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory
észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga
ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a
karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a
karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek
neki azok az angyalkák?)
– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá
Lándory, a pompás lakoma befejeztével.
– Fogalmaznom is kell valamit? kérdé Godiva.
– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.
– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást
el se tudok kezdeni.
– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom
önnek.
– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az irószereim.
Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a
háló szobába.
Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya
előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy
kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett
pamlagul használni.
Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali
fülkébe, több könyv közé bedugni.
– Micsoda könyv volt az? kérdé Bertalan.
– Az én olvasmányom. Egy regény.
– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan
volt.
– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.
– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan.
Godiva arcza lángvörös lett.
– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha
egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.
– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen
szivesen fogja önt látni.
– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?
Godiva leült az ágy szélére.
Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.
– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már
bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges.
Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják.
Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.
Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg
arcz volt.
Visszatértek az atelierbe.
Bertalan megnézte az óráját. Féltizenkettőre volt.
– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az
órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.
Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory
kászolódni kezdett.
– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd
készítek punchot.
Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is
képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.
A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a
tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette
azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis
Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.
Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.
Itt az éjféli misének a készülője!
– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá
Lándory, prémes kabátját felöltve.
Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:
– Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?
Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy
halkan:
– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az
atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint
Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett
teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári
törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.
E szókkal a hiteles másolatban kiadott itéletet odatette Godiva kezébe.
Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két
összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan
zokogni.
Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.
A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.
Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz,
megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva,
elkezdte a hátát püfölni.
– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki
mindjárt békét?
Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga
apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is
elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy
nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük
között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta
Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással.
Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a
kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni,
nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.
Nagy merénylet! Münchenben! Éjfélután, egy fertály egyre!
A házmester bejött s elvitte a kis Riekét aludni.
Akkor aztán Lándory is búcsuzott.
– Isten önnel. Sietek a vasuthoz.
– Várjon, szólt Godiva, én is önnel megyek.
– Hová? kérdé Bertalan elbámulva.
– Én? Bécsbe.
– Minek?
Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe
dugva, így szólt:
– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az
apám sírjára.
– Már én megtettem azt, mondá Bertalan.
Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:
«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember
vagy-e te?»
Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak
kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!
– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt
Bertalan a baráti kézszorításnál.
– Mondja meg.
– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert
ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?
Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan
mellbajt? akkor itt maradok».
Lándory búcsuzott és tovább ment.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel
korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes
férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka
«orgiákat» rendez az atelierjében.
A VILÁGON KÍVÜL.
Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.
Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti
szellem, az uralkodók közt egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva:
még azok a bizonyos «fekete pontok» sem látszanak az ég alján. S az
általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő
termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas buzaárak.
Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. Mindenki meg volt
elégedve. «Deák-párt» és «ellenzék» csak a plastront ütögette egymáson.
A pénzügyminiszternek nem volt deficzitje.
A nagy rémpör is be volt fejezve: a rabló-czimboraság kiirtva. Nem volt
többé összeesküvő, sem futó betyár az országban, ha volt: elhallgatott.
Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy
névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, a mit
ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.
Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha
komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész
nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a buzának, a mi
tegnap még a lábán állt: egy hét mulva már a stettini piaczon kell
állni.
Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra
várt Lándory az állomáson: az érkeztét igérő gabonaűzér helyett egy
ismerős hölgyarczot látott a waggonablakból kikandítani. – Godiva vala.
Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.
A leány egy egészséges «adjon Isten jó napot» szóval üdvözlé őt
magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehibbant.
– Kegyed megtartá a szavát.
– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt:
egész a szüretig.
– Az nagyon jó lesz.
– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.
– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő
is komolyan várt önre.
– Hogyan, komolyan?
– Hát úgy, hogy a mint ön egy levélben megigérte, hogy meglátogat
bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul
az ön kedvéért.
– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak francziául?
– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.
– Hát az hogy lehet? ön hét nyelven beszél.
– Mert én az egész világot beutaztam.
– És a nővére?
– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.
Ezen aztán nagyot bámult Godiva, s találgatta magában, hogy mi oka lehet
annak? Talán púpos, vagy himlőhelyes? hogy úgy elzárkózott a világtól.
Lándory csak egy «Sandlaufer»-en jött ki a vasuthoz. Maga hajtotta a
lovakat. Godivának mellette kellett ülni.
A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A mult nyár óta nem ült
kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.
– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni? kiváncsiaskodék Godiva,
ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?
– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud egymás nyelvén.
(Tehát a néne még leány.)
– Aztán, folytatá Lándory, az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két
leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, a miket akkor tanul.
Micsoda gyönyörű sottiseokat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak a
fölött nevetni.
(Tehát a néne szokott nevetni.)
– Azonban egy különös szivességre kérem önt, szólt Godiva, mikor már a
falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély
tetejét kiemelkedni. Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek,
a mikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol valami
félreeső szobában.
Az óhajtás igen természetes volt. «Traumhold bankár leánya» nem az a
czím, a mit emlegetni szabad idegenek előtt.
Godiva azonban más okot akart ennek a kivánságának adni.
– Lássa ön, nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete.
Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy
terra di Siena folt, a mi nem akar belőle kimenni.
– Jól van. Lesz önnek egy kis atelierje, a hol rajzolhat és pamacsolhat
egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Puzzuole-pecsétet is,
senki sem látja meg.
– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.
– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.
S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át
Lándory arczán.
Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett parkútba, s nemsokára
berobogott a Sandlaufer a kastély udvarára.
Kisszerű, de szilárd ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny
ablakokkal, elől kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a
széles pinczeajtó.
A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét
tudta már Godiva Lándory leveléből.)
Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.
Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, a
milyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg
arczú teremtés, úgy hogy Lándory nem nénjének, hanem leányának
mutathatta volna őt be.
Nem kellett őket egymásnak bemutatni. A mint Sarolta meglátta Godivát,
már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta, az viszont
őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten
elkezdtek nevetni.
Lándory egymásra bizta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak;
s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban
működött, két megrakott asztag között.
Csak a vacsorához került megint vissza.
Már akkor a két leány per tu volt egymással.
A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem
értette, a mit a másik beszél Lándoryhoz.
Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy
egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan
látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében
találni, olyankor, a mikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.
Lándory csendesen mosolygott hozzá.
Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van
(pathologiai értelemben.) Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy.
Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.
Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, a nélkül, hogy
egyszer is kénytelen lett volna a magánszobájában maradni, akkor ezt
kérdezé tőle:
– De hát senki se jár önhöz látogatóba?
– Soha, senki.
– Hogy lehet az?
– Mint a hogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.
– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?
– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden
ember.
– Önt kerülik? kérdezé a leány elbámulva. Én azt hittem, hogy önt
ünneplik.
– Irásban és hivatalos alakban igen, de a társaságban senki sem örömest
találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem
felejti el, hogy évekig voltam az az ember, a kinek az a kivételes
hatalom volt a kezébe adva, hogy a kinek e szót súgom a fülébe:
«kövess!» annak jönni kell velem oda, a hová én kivánom és felelni a
kérdéseimre. Magyarországon van egy gúnynév, a mire nincs is magyar szó:
«Spitzli» – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy
«nagy» vagyok, de csak «nagy kutya». Ugyan ki látogatna meg engem?
Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra.
– Elérté ő e néma beszédet.
– Ön azt gondolja e perczben: ha «én» – Traumhold leánya, itt lehetek
most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?
– Ön nem oka az én atyám halálának! vágott bele a szavába hirtelen
Godiva.
Bertalan nagyot sóhajtott.
– Ön kivételes lény, Godiva; ezt én önnek a legelső találkozásunk
órájában megmondtam. Nem ilyen arczokat láttam én már magam előtt
megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg
anyákat, a kik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek,
kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s
utóljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja:
«te nem vagy oka az én balsorsomnak: nézd! idehoztam a gyászruhámat, nem
félek tőle, hogy kisértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete
öltönyt meglátod»: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mind azok
között, a kiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arcza egyedül
az, a ki megdöbbent, mikor felidézem.
– Ah! ön nem ölt embert! szólt, tiltó szót emelve Godiva, a ki azt
hitte, hogy az csak tropusi hasonlat.
– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Biró és hóhér voltam egy
személyben. Egy hirhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buczkák
között. Ő lőtt én rám. Én ő reá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.
– Hogyan történt az? kérdé Godiva természetes kiváncsisággal.
– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor
mesélhetném el, ha egy hetærára akadnék, a ki már mindent tud, s azt
akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.
– Ez hát csak lovagias párbaj volt.
– Nem is ez kisért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van
egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos
mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, a
kik minden reggel fölébrednek, még sem élnek. Vannak közöttük, kik
holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, a kik ártatlanul vannak
eltemetve!
Godivának a vér fejébe szökött.
«Én is tudok egy olyant», gondolá magában.
– Ki a csalhatatlan az emberek között? fakadt ki keserűn Bertalan. Volt
egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy
rendkívül bátor pandurhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül
meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a
gyilkosokkal, az apját védelmezve s beleharapott az egyiknek a karjába.
Másnap elfogtak egy legényt, a ki haragosa volt a hadnagynak. A leány
felismeré benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás
okozta sebet. Minden körülmény ellene tanuskodott. Világosan rá lett
bizonyítva a bűntény. Elitélték húsz esztendei nehéz fogságra. És most
nehány nap előtt előáll az igazi gyilkos, a kit a lelkiismerete nem
hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részletével.
Az elitélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta.
Hányan lehetnek így? A kik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas
egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a lánczot. Néha úgy
jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból, egy rablóbandát szervezzek;
rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elitélt
rabot s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – ezek – ezek
gyakran meglátogatnak engem.
– És ön sem jár sehová a világba? kérdezé Godiva.
– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses
magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a
másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond
egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans,
sem a protektor. Mintha minden ember vallató biró, s minden ember
vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy
mechanismushoz, a minek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs
gondviselés egy jóltevő olajat, a mi nélkül a gép önmagát elpusztítaná.
Ez az olaj a «hazudás». Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a
háboru állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden
utczán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem
csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a
jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött
az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi
társaságot. A találgatás kifáraszt, a kitalálás lever. Valahányszor
kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos
vagyok s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint a ki minden
vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg
magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor
megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.
– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.
– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem
azért az is megcsal, az is mindig hazudik.
– Mit mond ön?
– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül,
ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom
jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen
igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.
Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könycsepp magyarázta meg Bertalan
szemében.
– Az Isten őrizzen meg attól bennünket, mondá Godiva e baljóslatra.
Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.