Kősziklás tájain Istriaországnak
Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának.
Keselyük fészkelnek szirtjein ormának,
A tengerben játszik képe havasának.
Ide lép egy kegyes szarándok bújában,
S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában.
Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában
Már csillog a kereszt szent ragyogványában.
Fakéreg és gyökér itt minden élelme,
Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’;
De minden szükséget könnyen tűr szent hite.
Az Úr kísért, ugymond; légyen szent ő neve!
Éjjel imádkozik, s kilép az üregből.
Szikráznak csillagok égről és tengerből.
Mily szép sors az enyém, mond megilletésből;
Csend lakik keblemben, s körülfog kivülről.
Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei,
S itt lakván, még embert nem láttak szemei.
Végre azt mutatják gyengűlő ereji,
Hogy már közelítnek a halál perczei.
Így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod!
De te, ki a szegény szenvedőt meghallod,
Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod’,
Melyet borban ada s kenyérben jóságod.
Az Úr meghallgatá a buzgó kérését,
S egy pap, ki vadászatban találta kedvét,
A hegyek közt arra intézte lépését.
Hol a szarándoknak hallhatá nyögését.
S ő s a pap rá ismér Isten végzésére,
S végig nézvén élte hosszú ösvényére,
Begyónja vétkeit lelke örömére,
Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére.
A pap kenyeret s bort hozott volt magával,
Hogy erőt vehessen lankadozásával.
Vérré változtatja a bort szent szavával,
A kenyeret testté, s beadja ujjával.
A szarándok amint ezeket bévette,
Magát most egészen könnyebbnek érzette,
Égi fény terjedt el körűle s felette;
Életét szelíden s mosolygva végzette.