fordulójának nagy eszméihez többé-kevésbbé véletlenségnek tekinthető,
melyet egy meglepően szerencsés pillanat vetett bele az anélkül is
előretörő időbe, akkor azoknak az embereknek a sorsát, akik ezt
öntudatosan élték át – első sorban tehát Galileiét – különösen
megáldottnak kell mondanunk. Galileinek azonban a legkeserübben meg
kellett ismernie a visszáját is. Leplezgetés nélkül hirdette
felfedezéseit s szállott síkra Kopernikus tanításáért. Rossz csillaga
akarta úgy, hogy 1610-ben engedett a rábeszélésnek s Páduából, ahol a
velenczeiek alkalmazták, átköltözött Firenzébe. Időközben azonban a
hitbuzgók közt valóságos pánik tört ki a tudós büszke szabadszellemüsége
miatt. Róma igazi hivei ösztönszerüleg érezni kezdték, hogy itt egy oly
reformáczió kezdődik, melynek távcsöve még aggasztóbb, mint a biblia
eredeti szövege, melyet Luther kijátszott. 1614-ben egy dominikánus,
Caecini nyilvánosan föllépett Firenzében és az Apostolok cselekedeteivel
így mennydörgött: «Galileai férfiak, mit állotok és néztek az égre?»
Galilei arra a hatalmára támaszkodva felelt a dominikánusnak, melylyel
sajnos, már Firenzében nem birt. Caecini és hivei erre a pápánál tettek
panaszt. V. Pál pápa (Kopernikus egyszerü szelleme még III. Pálnak
ajánlotta a _De revolutionibus_-t!) egy bizottság véleményét kérte ki.
Ez a bizottság 1616 február 24-én kijelentette, hogy valóban «képtelen,
filozófiailag téves és valósággal eretnekség, a napot a világ
középpontjába helyezni és a föld mozgásáról szólni, mert kifejezetten
ellentmond a Szentírásnak». Erre hivatalos dekrétum következett, amely
elrendelte Kopernikus művének «suspendálását», amig «kijavíttatik» és
szigoruan eltiltja mindennemü helyeslését. Galilei személyes tilalmat
kapott és egyelőre az összeütközés külsőleg el volt hárítva. De ez csak
a nagy vihar előtti csönd volt. 1623-ban új pápa lépett a római trónra,
VIII. Orbán, kit Galilei előbbi barátságos próbák alapján
veszélytelennek tartott. 1632-ben új könyve jelent meg a tudósnak, egy
dialogus Ptolemaeus és Kopernikus rendszereiről. Jó barátok
közvetítésével, egy idegen kéztől származó enyhítő előszó árán, épp úgy,
mint egykor Kopernikusé, megkapta Rómában a kinyomatás engedélyét.
Ellenfeleinek azonban megszerezte azt az óhajtott alkalmat, hogy a régi
harczot új erővel kezdjék meg. A pápával elhitették, hogy Galilei őt
magát tette nevetségessé dialogusának egy együgyü alakjában. Ugyanekkor
hirtelen előállottak egy dokumentummal, melynek értelmében Galilei az
előbbi intés alkalmával állítólag személyesen kötelezte magát, hogy
felhagy Kopernikus tanításával és nem fogja többet hirdetni. Ha ez a
dokumentum valódi, akkor megvolt benne az ürügy a szószegés miatti
panaszra, az inquisitió működésbe lépett és Galilei, ha szilárd marad,
Giordano Bruno sorsának ment elébe. Galilei ekkor hamisítottnak
nyilvánította a dokumentumot és nincs még árnyéka sem semmiféle
bizonyítéknak, hogy felfogása téves volt. Tiltakozását az
inquisitionális törvényszék mégis elvetette. 1633-ban Rómába idézték és
kihallgatták, vita folyt arról, hogy csakugyan alkalmazásba vonták-e
ellene a kínpadot, vagy csak fenyegették vele. A vita ma sincs eldöntve.
Galilei ebben az időben csaknem hetven éves, beteges öreg ember volt,
akit csak nagy ügygyel-bajjal, hordágyon hoztak Firenzéből Rómába. A
testi kinzás gondolata tehát kétszeresen borzalmas. De a merőben
szellemi kinzás, amelyről szó volt, talán még nagyobb kínszenvedés volt
neki, mint minden hüvelykszorító és egyéb testi kín. Galilei kétségkivül
el volt telve azzal a tudattal, hogy az ő élete még hasonlíthatatlanúl
értékes a tudomány számára. Még sok mondani valója volt és utóbb
csakugyan mondott is még jelentékeny dolgokat. Valószinüleg mérlegre
tette a hamuvá égett hitvalló martiromságát és az önfentartás
kötelességét egy oly tudomány számára, melynek e pillanatban nagyobb
szüksége volt csöndes munkásokra, mint hangos vértanukra.
Nagyon rövidlátónak kell lennie, aki nem látja be, hogy a kötelességek
ilyen összeütközése is lehetséges. Galilei úgy cselekedett, mintha arra
az eredményre jutott volna, hogy jobb, ha megtagadja tanításait és
tovább kutat, mintsem hogy megégettesse magát és megőrizze morális
hírnevét. Bizonyára nem volt ez neki könnyü dolog, büszke szelleme
számára bizonyára ez volt nehezebb része a martiriumnak, melyet vállalt.
1633 jun. 22. az a sötét dátum, melyen az ország és Kepler mellett az
egész kor legnagyobb tudósának a római inquisitió palotájában le kellett
térdelnie és az evangeliumra tett kézzel esküt kellett tennie a
kopernikusi tanítás megtagadására. Az itélet eretnekségre gyanusnak
mondotta ki, mert olyan tanításban hitt és ragaszkodott hozzá, «amely
hamis és ellenkezik a szent és isteni irással; t. i. hogy a nap a
középpontja a föld körének, hogy a nap nem mozog keletről nyugat felé,
hogy a föld kering és nem centruma a világnak, hogy ez a nézet
valószinünek tartható és védhető, holott a szentirással ellentétben
állónak találtatott és nyilváníttatott». Miután Galilei ezeket a
«tévtanokat» és eretnekségeket esküvel megtagadta, elitélte és
megátkozta, bizonytalan időre szóló börtönre «kegyelmeztek» neki, azzal
a klauzulával, hogy a három rákövetkező három évben «hetenkint egyszer
el kell mondania a hét vezeklő zsoltárt». A néphagyomány ehhez hozzáfűzi
azt a legendát, hogy a megkinzott ember az aktus végeztével dobbantott a
lábával és ezekben a szavakban tört ki: «és mégis mozog!» Gondolni
bizonyára gondolt ilyet, de talán nem annyira haraggal, mint inkább
bizalommal. A föld mégis mozgott… ha ő nem prédikálta is nyiltan…
Galileli nem nyerte vissza többé szabadságát. Szigorú felügyelet alatt
maradt. Mindazáltal szüntelenül kutatott végső órájáig, amennyire
korlátozott helyzetében tehette. A távcsövét már nem érinthette többé,
mert a pör után csakhamar teljesen megvakult. Mikor a halál 1642-ben
elszólította, a «gyanus ember» holttestét nem volt szabad a családi
sirboltba temetni. Hátrahagyott kéziratainak egy részét nagy
ügygyel-bajjal megmentette tanítványa, Viviani és elrejtette. Viviani
halála után hozzá nem értő kezek felfedezték s kevés hiján makulatura
gyanánt adták el. A véletlenség mentette meg őket.
Rövid vonásokban ez Galilei tragédiája. Nem egy részlet benne
történelmileg homályos. Ezek a helyek azonban keveset mondanak, szemben
azzal a szellemi sötétséggel, mely Galilei birái felett lebeg. Rájuk
vonatkozólag nincs többé kétség. Taktikai szempontból Galilei elitélése
még az akkori egyházi pártra nézve is roppant nagy hiba volt. Mert
Galilei martiriuma több kárt tett benne, mint bármely más esemény a
világnézetek harczában. Az a hatalom, mely rátette kezét Galileire – így
érezték már annak a kornak jobbjai is – akármilyen volt is az
álláspontja, elvesztette nagy czélját és visszafelé vezetett a
kulturátlanságba. Nem pánik következett – ahogy hitték – az 1633-iki
nagy drámára, hanem nagyon _üdvös felébredés_.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Gondoljunk az ismeretes példára a majomról, amely a tűznél
melegszik, de azt a következtetést már nem tudja levonni, hogy fát kell
a tűzre tenni, hogy égve maradjon. Ezzel ellentétben a primitiv ember,
úgy látszik, a föld minden pontján eljutott a mesterséges tűzszítás
valami módon való ismeretéig. A kétségbevonhatatlan oksági
következtetések egész sorát különben kevésbbé komplikált esetekben
számos állat is meg tudja csinálni.]
[Footnote 2: Az európai mammuth-kori embernek megfelelően Amerikában
minden valószínűség szerint, mint a Pampas-vidékek már rég kihalt
mastodon-elefántjainak, óriás lajhárainak (Megatherium) és óriás örvös
állatainak (Glyptodon) kortársa élt az ember. A két utóbb említett
teremtmény volt talán a legkülönösebb és legfeltünőbb emlős állatforma,
ami valaha létezett, valósággal démoni rút alakok, amilyeneket semmiféle
fantázia nem tud megalkotni.]
[Footnote 3: Az a furcsa eset, hogy a mult század huszas éveiben egy
derék svájczi tudós, Seuchzer János Jakab, egy a harmadkorból való
óriási szalamander csontmaradványait egy megfulladt özönvíz-kori ember
csontvázának találta vélni, a későbbi időben sok nevetésre adott okot.
Az «özönvíz-előtti» kifejezést különben a közéletben szokásszerűen
használják minden kihalt állatformára s ebben a formájában ez a
kifejezés sok fogalomzavarnak lehet okozója. Ideje volna már véglegesen
leszámolni az ilyen szavakkal való visszaéléssel. Még ha föltesszük is,
hogy egy állat, mint a kihalt mammuth-elefánt, egy «özönvíz»-ben
pusztult ki, amire nincs semmiféle adat, akkor is ennek a mammuthnak még
ma is élő kortársait, mint pl. a rénszarvast «özönvíz-előtti»-nek
kellene neveznünk. A «diluvium» tudományos műszavának, mint egy hozzánk
még nagyon közelálló föld-történeti kor megjelölésének, nincs az
«özönvíz»-hez semmi köze.]
[Footnote 4: A khinai hagyomány szerint már a Krisztus előtti harmadik
évezredben két udvari csillagászt, Hi és Ho volt a nevük, halállal
büntettek, mert dorbézolás közben elmulasztották egy napfogyatkozás
előleges bejelentését.]
[Footnote 5: Egy mammuth-elefánt rajza, belevésve egy meglehetős nagy
mammuth agyarából való elefántcsontlemezbe, 1856-ban került elő a Vezère
folyó jobb partján, Madelaine állomásnál, Francziaország délnyugati
részében. Az ormány, a fölfelé hajlott agyarak, a sörény és egyéb, hideg
klimához alkalmazott szőrözet néhány vonással elég jellemzően van
visszaadva. 1874-ben már sokkal jobb állatrajzokat is találtak –
csakhogy ezek nem mammuthot ábrázolnak – a thayingeni barlangban,
Schaffhausen mellett. Sajnos, ezek közé kétségtelen hamisítványok is
keveredtek, s ezek friss benyomása alatt nagyszámú kiváló kutató ellene
fordult minden ősvilági állatrajz, tehát ama francziaországi rajz
hitelességének is. Meggyőző ok azonban arra, hogy egy bebizonyított
hamisítványból minden további ok nélkül, a legkülönbözőbb helyeken és
legilletékesebb kutatók által talált holmik hamisított voltára
következtessünk, nincsen. Az olyan általánosságban kimondott ok, hogy
egy durva barlanglakó nép egyáltalán nem készíthetett abban a régi
időben felismerhető állatrajzokat, teljesen értéktelen, ha olyan példára
alkalmazták, mint a mi mammuth-vázlatunk: aránylag nagyon elmaradt
természeti népek némelyike bámulatos ügyességet tanusít a rajzban és
egyúttal bőséges anyagot ad a párhuzamnak.]
[Footnote 6: A mi tizenkét részből álló állatkörünk, ahogy a görögöktől
átszármazott miránk, minden valószínűség szerint még a babiloniaiaktól
származik. A spekulácziók, melyeket évek előtt az állatkörnek egyiptomi
ábrázolásához kapcsoltak, mely az 1821-ben Párisba szállított denderahi
templom előcsarnokában látható, teljes cáfolatot nyertek e kép valódi
korának megállapításából (a római császárság kora, nem pedig az
ős-egyiptomi kor.)]
[Footnote 7: Krisztus előtt 332-ben Nagy Sándor, Aristoteles tanítványa
megalapítja Alexandria városát Alsó-Egyiptom partján. Mikor a
maczedoniai király birodalma halála után összeomlik, egyiptomi örökösei,
a Ptolemeusok Alexandriát választják székvárosukúl. Az ő védelmük alatt
a város a görög tudománynak páratlanúl álló főiskolájává válik. Egy
dúsan dotált intézet, a _muzeum_ (Musaion), melylyel világhírű könyvtár
van összekötve, módot nyújt a tudósoknak, hogy közköltségen, minden
egyéb kötelességtől mentesen tanulmányaiknak élhessenek. Euklides, a
mathematika «Elementum»-ainak szerzője, Eratosthenes geografus,
valószínűleg Hipparchus csillagász és sokan mások élvezik ezt az
azilumot, melynek csak a római császárság vége felé üt a halálos órája.
Mindenesetre a görögség legnagyobb diadala volt, hogy abban az időben,
mikor politikai önállósága megtört, a nagypompájú fejedelmi székvárosok,
melyek ebből az összeomlásból kiemelkedtek, nem tudtak szebb ékességet
kitalálni a maguk számára, mint a tudománynak ilyen ápolását.]
[Footnote 8: Hogy Afrikának ez a legrégebbi és teljes két ezredévig meg
nem ismétlődött körülhajózása megtörtént-e, vitás kérdés, de valószínü.
Herodotos (Kr. e. 450) mint hihetetlen állítást említi, hogy a
főnicziaiak (mikor keletről nyugat felé körülhajózták a Fokföldet),
végül «jobb felől kapták a napot». Ez a hagyomány, a mely előttünk
Herodotosz kételyeivel szemben épen a «leginkább meggyőző érv e
tudósítás igazsága mellett», mint Humboldt mondja. A karthagóiak sokkal
később, Hanno vezérlete alatt (mintegy 470-ben Kr. e.) a nyugati
oldalról igyekeztek Afrika partját kikutatni a nélkül, hogy a Fokföldig
eljutottak volna. Ez alkalommal fedezték fel a nagy emberszabású majmok
létezését Nyugat-Afrikában s ezeket ők nevezték el gorilláknak. Ez a név
megmaradt a mi zoologiánkban is.]
[Footnote 9: Hogy a görögök kozmikus sejtelmeinek lánczolatához még egy
utolsó szemet adjunk, megemlítjük, hogy Strabónál mint logikai
következtetés merül fel az a sejtés, hogy az Oczeánnak Hispánia és India
közti áthajózásakor hihetőleg közbeeső lakható földterületekre lehet
bukkanni. A _Medea_ drámában, mely a római császárság korából való és
szerzőségét Senecának tulajdonitják, ezt jövendöli a kórus: «Fognak
jönni évszázadok, melyek előtt meglazítja sorompóit és kitárul a föld
kereksége. Thule (Izland!) nem lesz akkor a tartományok között a
legszélső.» A kombináczió itt is szellemileg nyitva látta a kaput. Hogy
valóság szerint is megnyissa, az egy fokkal későbbi kornak volt
fenntartva.]
[Footnote 10: Az az elevenség és jellemző élesség, melylyel a japáni
rajzolók régi idő óta vissza tudják adni az állat és növényformákat, még
meglepőbb, mint minden, a mibe a klasszikai népek ebben az irányban
képesek voltak. Mai legjobb állatfestőink csak tanulhatnak tőlük. Már
pedig a kinaiaknál és japániaknál olyan népekről van szó, kiknek
_tudományos_, könyvekben letett zoologiai és botanikai leirásai egész a
legújabb időkig nem multák felül az ó-kor leggyöngébb műveit (Plinius),
a jobbakat ellenben el sem érik. Az ilyen példákban ép oly élesen szembe
tűnik a művészi fejlődés önálló nagysága, mint – sajnos –
terméketlensége is az egyetemes kulturhaladásra nézve, ha elszigetelt
virág marad, kapcsolat nélkül egy kor tudásával és világnézetével.]
[Footnote 11: A históriai viszonynak ez éles megfogalmazása
természetesen semmiesetre sem érintheti azt a szerepet, melyet a
kereszténység ethikai magva mindenütt, a hol humános elveiben csakugyan
érvényre jutott, a tudományos odaadás morális alapja számára is
játszott. Csakhogy ekkor a «kereszténység» szónak olyan jelentést adunk,
a mely a históriáival, a hogy használni szoktuk, semmiképen sem esik
össze. Ha a legrégebbi és legbecsesebb keresztény tételek kincséből
kiemelünk egyet – mint pl. azt, hogy: «Az igazság szabaddá fog titeket
tenni!» – akkor világossá válik, hogy egy ilyen tétel nem állhat
ellenmondásban a természetkutatással és hogy ez mindenütt, a hol
világosan megértették, a legtermékenyebb talajban verhetett gyökeret. Ez
alatt a jelige alatt az alexandriai tudomány nyugton tovább dolgozhatott
volna. Hogy azonban ez a sors nem jutott neki, sőt hogy az alapjában
való átváltozás és egy nehezen és lassan gyógyuló szakadás állott be az
igazság kutatásában, ez döntő bizonyiték kellett hogy legyen arra, hogy
a középkori kereszténységben egészen más és külsőleg sokkal hatalmasabb
tényezők jutottak túlsúlyra.]
[Footnote 12: A romboló szájába azt a nyilatkozatot adják, hogy ezekben
a könyvekben vagy csak az van, ami a Koránban, a mohammedánok szent
könyvében, akkor tehát fölöslegesek, vagy pedig eretnekség van bennük,
tehát elpusztítandók. Ez inkább úgy hangzik, mint a későbbi szűkkeblű
koránmagyarázat paródiája s mintha valami szabadabban gondolkodó arab
tudós találta volna ki. Az igazi alexandriai könyvtárról itt semmi
esetre sem lehet szó, mert ez akkor már régesrég el volt égetve;
legfeljebb keresztény könyvekről; de még ezeknek az arabok által való
elpusztítása ellen is szólanak okok.]
[Footnote 13: Madagaszkar az arab kozmografiában a _Rok_ óriásmadárnak a
hazája, mely szerintük mesés nagyságú tojást tojik. S csakugyan az
utóbbi évtizedekben óriási, a struccztojásnál hatszorta nagyobb és
tömegre 150 tyúktojással fölérő tojásokat találtak a szigeten. Az a
talán struccz-fajta madár (Aepyornis maximus), mely ezeket tojta, úgy
látszik, teljesen ki van irtva és csak töredékes csontdarabok révén
ismeretes. Ez az eset arra tanít, mily óvatosaknak kell lennünk, mikor a
régi források különös állításait egyszerűen besorozzuk a mesék közé. A
legkülönbözőbb, egyenesen valószínütlen helyeken kellett az újabb
kutatásnak a legősibb tradicziók becsületének megvédésére síkra
szállania. Csak a mult század térképein tüntek fel újra a Nílus nagy
forrás-tavai, melyeket a klasszikus ókor már ismert. Schweinfurt és
Stanley révén a legújabb időkben ismerkedtünk meg a belső-afrikai törpe
népekkel, holott a pygmaeusokról szóló monda már régesrégen ismert
ilyeneket a legsötétebb világrész szívében. Az óriási tintahalak
(Kraken) a nyilt tengeren, melyekről régi norvég írók hátborsóztató
regéket regélnek, addig voltak nevetség tárgyai, míg kétségtelen
maradványaik eljutottak muzeumainkba, – különböző lágyrészeik
spirituszban, valamint egy Japánban fogott ily «Kraken» természethű
modellje a berlini természetrajzi muzeumban láthatók.]
[Footnote 14: Rogerius Bacon (nem tévesztendő össze Shakespeare
kortársával, Verulami Baconnal) az egyházi állapotokról mondott éles
kritikájával bizonyos értelemben előfutárja volt Luthernek. Csakhogy a
reformáczió, melyért síkra szállott, és melyért több mint tíz évig
szenvedett a börtönben, sokkal jobban a természettudományi kutatás
hatása alatt állott, tehát ebben sarkalatos elvi különbség választja el
Luther későbbi merőben egyházi kisérleteitől. A francziskánus rend tagja
volt s Oxfordban mint tanító merész igazságérzettel lépett fel a vak
tekintély-hit ellen és – mint Humboldt mondja – az egyik pápától (IV.
Kelemen) megvédve és kedvezményekben részesítve, a másik kettőtől (III.
és IV. Miklós) mágiával vádolva és bebörtönözve végigszenvedte minden
idők nagy szellemeinek viszontagságos sorsát.]
[Footnote 15: Toscaneli firenzei asztronomus (1397–1482), kora
legkiválóbb kutatóinak egyike, a portugall kormány kivánságára 1474-ben
szakvéleményt adott arról, hogy mily messze lehet a nyugati tengeri út
Japánig. Már a legnevezetesebb ókori források is sokkal rövidebbre
vették ezt az utat Spanyolország és Kelet-Ázsia közt, mint a milyen.
Toscanellinél a közbeeső tér annyira összezsugorodik, hogy Japán
körülbelül arra a fokra esik, a hol San-Francisko van és a közben fekvő
Atlanti-Oceánba a térkép becsempészett egy Antiglia nevű rejtelmes
szigetet, a mely a valóságban soha nem létezett és melynek nevét később
úgy, a hogy megörökítették az Antillákban. Toscanelli térképe kisérte
Colombust utján és épen tévedéseivel szilárdította meg bátorságát.
Strabo gyanításait a föld másik oldalán levő szárazföldi területekről
nem ismerte és ép oly kevéssé maradt fenn valami arról, hogy tudomása
lett volna a normannok fölfedezéseiről és telepítvényeiről Észak-Amerika
partvidékén. Ez mindenesetre még különösebb véletlen, ha fenn akarjuk
tartani azt a különben erősen kétségbe vont állítást, hogy ő maga is
volt 1477-ben Izlandban, a hol egészen bizonyosan tudtak a
«Winland»-ról. A véletlenségek lánczolata épen ilyen időkben, a
melyekben minden meglevő viszony megrázkódik, negativ és pozitiv
irányban kimeríthetetlen szokott lenni, mert a legkisebb esemény is
következményekben hasonlíthatatlanul gazdaggá lehet. Ha Colombus első
útján 1492 október 7-én nagyon kicsinyes okból (egy repülő
papagálycsapat, melyről egy délnyugat felé fekvő szárazföldre lehetett
következtetni, volt elhatározásának magva) nem változtatta volna meg
utjának irányát, akkor hajói a Golf-áram sodrában Floridába vagy talán
északabbra, Virginiába jutottak volna és ha az aranyra való vágyakozás
nem hajtotta volna őket mindig Közép-Amerika felé, akkor Észak-Amerikát
a spanyolok szállották volna meg s nem vethette volna meg benne lábát a
germán faj. De ha Columbus egész flottája ekkor elpusztult volna, akkor
is, nagyon kevéssel utóbb, 1500 április 21-én, a portugal _Cabral_
kényszerűségből felfedezte volna Dél-Amerikát. Cabral ugyanis a
Jóreménység foka felé való utjában észrevétlenül belejutott az
æquatoriális áramba és váratlanul szembe találta magát Brazilia
partjával. Mindezek a félreértések, véletlenségek és lehetőségek azonban
nem bizonyítanak semmit, ami az ellen szólna, hogy Columbus tette,
amennyiben a föld gömbölyű voltára és Toscanelli térképére támaszkodott,
tudományos gondolkodás eredménye volt.]
[Footnote 16: A mexikói és perui kultura varázsa az óvilági
befolyásoktól való függetlenségükben rejlik. Ismeretlen gyökerekből
aránylag hirtelenül virágzott fel, hogy még hirtelenebb véget érjen.
Mint minden kulturához, ehhez is a tudományos tevékenység sokat igérő
kezdetei voltak kapcsolva. Az ismert mexikói «naptár-kő», mely
évszázadokig be volt falazva a mexikói kathedrális egy oldalfalába,
emlékeztető lehet a közép-amerikai asztronómia önálló csiráira.
Eredetileg valószinűleg óriási napóra volt; közepén a nap képe van
ábrázolva, sajátságos jelektől körülvéve, melyek valószínű, bár
vitatható föltevés szerint az aztek nép vallásos ünnepeit jelentik.]
[Footnote 17: Kopernikus könyvét 1543-ban, a szerző halála évében,
nyomtatták ki Nürnbergben. Kopernikus csak a «De revolutionibus» czímet
adta neki. A kiadó, Osiander lutheránus predikátor tűzte hozzá a címhez
az «orbium coelestium» szavakat, elhagyta Kopernikus valódi előszavát és
egy saját tollából származó, nagyon szelid előszót tett önkényesen
helyébe.]
[Footnote 18: Lionardo, az Urvacsora mestere a fizika és geologia terén
(az utóbbiban különösen a földfelület előbbi változásainak éleselméjű
felfogásával és a megkövült állati és növényi maradványok lényegének
első felismerésével) fenomenális jelenség, mely évszázadokat előzött
meg, ő azonban, mint Humboldt mondja, «életében a festészet nagy művei
által hatott, melyeket alkotott és lelkesült beszéde által,» nem iratai
által. Ha Lionardo da Vinci fizikai nézetei nem maradtak volna
kézirataiban eltemetve, akkor a megfigyelés mezeje, melyet az új világ
nyujtott, már Galilei, Pascal és Huygens nagy korszaka előtt sok
részében tudományos feldolgozás tárgyaivá lettek volna. Mint Francis
Bacon és pedig egy teljes évszázaddal előbb, az _indukciót_ tartotta a
természettudomány egyetlen biztos módszerének. Ha ehhez hozzáteszszük,
hogy Lionardo életének munkája a véletlen különös rendeléséből
nagyobbrészt elpusztult (Francesco Sforza lovasszobrának óriási mintáját
1499-ben francia ijjászok rombolták le; az Anghiari melletti csatát
ábrázoló nagyszerű kartonja szintén elpusztult a kor zűrzavaraiban; a
milanói Urvacsora-kép előbb gondatlanság miatt, később kontár
helyreállítási kísérletek miatt önmagának árnyékává romlott) – akkor az
ő sorsát a kultura történetének legtragikusabb sorsai közé kell
sorolnunk és úgy kell rá emlékeznünk, mint az emberi személyes törekvés
visszájára, annak a diadalmas szerencsecsillagnak említésekor, mely
Kopernikus tette fölött ragyogott.]
TARTALOM.
Teremtési mondák 3
Az ó-kor természetszemlélete 55
A kozmos-kép változásai az arabok föllépésétől Colombus koráig. 91
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
25 |Sodoma történetéri |Sodoma történetére
33 |legtavolabbi |legtávolabbi
34 |rajtelmes |rejtelmes
58 |ertéktelen |értéktelen
71 |min denesetre |mindenesetre
107 |barát,; |barát,]