Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.
A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásitott és az órára nézett.
Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.
– Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse
hallottam ilyen nevet.
Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra
fordult.
– Nem tudom.
– Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?
Az inaska felvonta a vállát:
– Nem tudom.
– Hát hogy’ hínak a másik neveden?
– Blé.
A szakácsné nevetett.
– Furcsa név!
Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan
kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt
az, a doktoré.
A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:
– Hát hova való vagy?
Zsani ismét elbámult:
– Nem tudom.
– Nem tudod? Hogy’ lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol
lakott?
A fiu a fejét rázta:
– Nem tudom.
– Anyádat se tudod?
– Nem.
– Hát hogy’ kerültél ide a nagyságos urékhoz?
Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:
– Elhoztak…
– Honnan?
– Apámtól.
– Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!
– Az más apám volt, a kitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.
A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán
szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.
Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.
S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja?
Hogy került ő faluba, parasztok közé?
Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi
fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos
palackot.
– Zsani igyál.
És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.
De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga,
mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:
– Zsani! Kutya!
S veri őt.
Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában,
mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol
csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden keze-lecsapása.
Aztán egyszercsak városba került, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe
oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!
Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki
tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor
szól, ha szidja őt.
– Te mulya! Te fafejü!
A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz
valamit:
– Hova tetted az eszedet? Te birka, te!
*
Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:
– Mi a fizetésed?
Zsani csodálkozott:
– Semmi. Hát neked?
– Nekem öt forint minden hónapra.
Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is
a szakácsnénak:
– Lám más inas…
A szakácsné aztán egyszer előemlitette a doktornénak a konyhán:
– Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.
A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:
– No lám! – mondotta. – No lám!
– Más inas beszélte, hogy… – mentegetődzött Zsani.
Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák.
Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a
régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.
A doktor a rendelő órája után beszólitotta:
– Zsani, – mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést
emlegetsz.
És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált
simogatna.
Zsani elvörösödött.
Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.
Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.
Hebegett:
– Csak a szakácsné…
A doktor változatlan nyugalommal folytatta:
– Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember
számítani kezd. Hát számoljunk össze.
Leült és cigarettára gyujtott.
– Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A
nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra.
Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz
vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem
látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja
micsoda tejet szoptál? Ki tudja micsoda tejet szoptál?
S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.
Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda
aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott
valamikor?
A doktor folytatta:
– Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?
Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu
ember további szóáradatát:
– Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni
megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak.
Hiába járattalak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem
gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két három évben
talán. Hát számitsd ki…
Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és
aggodalmas szemmel.
Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.
A doktor megszólitotta:
– Nem volna-e szüksége inasra?
Zsani még aznap belépett a műhelybe.
*
Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.
Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A
kalapja félfülön. Jelszava: _Búsúljon a tordai ló!_ Persze az első,
mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:
– Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült
Szent Lőrinc?
Mikor a mesternének van napja, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az
enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.
– Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!