E-text prepared by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)
Note: Images of the original pages are available through
the Google Books Library Project. See
http://books.google.com/books?id=4PdiAAAAMAAJ
Project Gutenberg has the other part of this work.
Part II: see https://www.gutenberg.org/ebooks/56724
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XLIII. KÖTET
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
EPPUR SI MUOVE
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
TOLDY FERENCZNEK
TISZTELETE S BARÁTSÁGA JELÉÜL
AJÁNLJA
A SZERZŐ.
Kedves barátom!
Midőn jelen regényem irásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az
úttörők korszakának hősei felől útbaigazitást kérni, s Te oly szives
voltál, hogy míg egy részt nagybecsü utasitásodat meg nem tagadtad, ugy
más részt megigérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kisérni.
Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te
beleegyezel, ötven éves pályád jubilæumán Neked ajánljam azt. Te szives
voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez
az általam nyujtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon
emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón
elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én
művem saját gyarlóságainál fogva.
Mert azokat én igen jól ismerem.
Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy
hű, de regénynek nem valószinü. Jelen művem tárgyánál küzdöttem
legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem hárithatom el azt. Lehet,
hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni,
elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.
A martyrokról irhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről
mythoszt: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.
És mégis az volt.
Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak
már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai
voltak.
Én még együtt éltem nehánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután
letüntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tüntek le?
Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.
Garay meghalt – szegénység és feszitett munka miatt, férfi korában
második gyermekké válva.
Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste
összeomlását.
Nagy Ignácz meghalt szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva
nehéz munkáját.
Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely
nem, melynél melegedett volna.
Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.
Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte
őt.
A Kisfaludyak, Kazinczy Ferencz, Kölcsey, Katona akkor tüntek el, mikor
én még gyermek voltam. A magyar-utczai rongyos ház, Széphalom düledező
falai, a Kecskemét kapui kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan
éltek, hogy haltak meg?
Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az uj korszakba magad. A szellemi
igéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi
Mózeseink? Te tudod, mi volt az a puszta? S az a negyven évig vándorlás
a pusztában?
Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, a mik regényem alapját
képezik, ha nem valószinüek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének
alakja nem egy ember volt ugyan; de tiz. Hogy e szenvedések, e
lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai,
s a kitartás, a hűség, a catastropha megannyi dicsőé!
Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt
ecsetelésem, hogy a végbement szent harczot valószinüvé tudja tenni a
jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az
indulatok többé, a mik azt létre hozták. Más ország, más város áll a
régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatatlanok. A mi negyven év előtt
a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz
történetre, mit a negyven év előtti korról leirtam, azt mondják ma, hogy
ez csak az én álmom.
Hála az égnek, hogy ez így van.
De én tartoztam e gyönge kisérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas
alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket
fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a
proféták szent sirjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?
És tartoztam e kisérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett
mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe:
«nézzétek! így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a
mult!»
Te egyedül jöttél át velünk az igéret földére. Harczolni az életre vágyó
nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész
elmult irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánitását
antisteseink iránt hódolatomnak Te Neked ajánlhassam. Tedd tulsúlykint
jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit
annyian szeretünk s tarts meg Te engem baráti szivességedben, ki
legőszintébben szeret.[1]
Pesten 1870.
_Jókai Mór._
ELŐSZÓ.
Eppur si muove!
Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve, megdobbantá lábával a
földet: épen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a mi
itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekitve fekszik; az egész föld mozdult,
hanem ez az egy darab állva maradt.
Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a
boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak;
egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az
állambölcseség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.
Életföltétele volt a vis inertiæ; a tétlenség ereje: «A ki jól alszik,
annak jó lelkiismerete van; a kinek jó lelkiismerete van, az jó ember:
tehát a ki jól alszik, az jó ember.»
Azután akadtak nyughatatlan emberek, a kik azt gondolták, hogy ez a mély
álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz s megkisérték a fölébredést.
Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét irom le, a ki meg akarta
próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra birni? E küzdelemben
ő maga összetört, semmivé lett, de még sem tett le a hitről, hogy «eppur
si muove!»
Tisztesség adassék emlékezetének!
A CSITTVÁRI KRÓNIKA.
A debreczeni «nagy erdőn» volt az akkori időben egy hires tanya,
többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért; még Csokonai
idejéből emlékezetes hely.
A tanya ivószobája szolgált a humanissimének; vasárnap délutánonként
tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú
fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek s arczaikat
borotválák.
Itt az ócska fenyőfaasztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani
celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.
Csupa merő diák! Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők
legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi olyan
hosszasan leirja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a
tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.
Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró a szegre
került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry
ősmondását: «mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig
ittunk».
A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott,
a hol az akadémika promocziókról van szó: mennyire megy Bergengócziában
a dáczia? rosta után adják-e a siligót? mennyire rúg fel a siklus?
vizezik-e nagyon a lukmát? engedi-e vaskalapos a kostának a stóla
negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy electio volt, itt cserélték el,
mint valami börzén, a legatiókat, egy kis ráfizetéssel – post festam, –
egy-egy bagolynak, a ki először próbálja a szent követséget, nagyokat
mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a biróra nézzen
mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a patenssel hogy fogja el a
fizetni nem akaró patronust, s ha a papkisasszonynak kondizik, min
kezdje a beszédet? Aztán egyik másik tarisznyából elő kerül holmi
elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nuncziumot; a
mi oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi
pikót nyeli, vagy a kinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért
minden másodnap macskanadrágot főz, vagy a kit, hogy legrosszabbul
legyen, onnan hazulról czibál az ekklézsia, – csak ünnepnap, mikor
absurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kurál, s finom
szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt
klipitroklapatorium világit közjóra. Akkor aztán felelevenednek az
élczek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kiboszantatik a
kalefaktor, kijut a guny a grapsáknak; s jaj annak, a ki ezt a
kutyafülünek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis
harmónia s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, mig a quinquennisek
hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig
lehet már kivenni, nem vetődött-e be vagy egy pullus, vagy egy superbia?
Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de
azt nem fűzik meszsze, s nem egyszer felriasztja az egész társaságot ez
a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kis botos, nagy botos, előre a
gerundiummal!
De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a collegiumi műnyelvvel, melynek
megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban
ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban
van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt ide mellékelem a szavak
magyarázatát is.
Tehát «humanissime», ez a diáknak a czime: emberséges ur! a «tóga» az
egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy
háromszögletü kalap; hívták «felszegezett kalapnak» is; botanizálni
annyit tesz, mint «füveket keresni», közé értve tyúkot és pulykát is; a
miket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e
tekintetben rokon értelmű szó a «suvasztással», mely jelent diák nyelven
tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába
vándorlásra való rábeszéltetését; a «felleghajtó, malaczlopó és
bőgőtakaró», különféle divatszabású köpönyegek elnevezései; mint a hogy
napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez
volt a diákok ősének a neve, a ki a kollegium felállításakor
Debreczenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi,
hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s a mit a szénior
főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a
jurátus pedig esküdt diák.
Ezt mind jó tudni.
Továbbá «akademika promoczio» az, mikor valaki olyan sokat tanult már a
kollegiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig
másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s
újra kezdi. «Bergengóczia» minden falu, a hol nem tudni, hogy mi a
dáczia? Ez a «dáczia» pedig nem Dakoromániának egyik óhajtott
alkatrésze, hanem «fizetés». A «siligó», az a gabonafizetés, a «síklus»,
az a készpénzfizetés, a «lukma», az pedig a szüret alatt
összetöltögetett borkonvenczió; képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A
«vaskalapos», az a vén pap népszerűsített elnevezése; a «kosta» pedig a
tanító görög titulusa; a «stóla», szó szerint palást: onnan jön, hogy
mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor
azért a palástért kell neki fizetni valamit. A «párbér» minden egy pár
embernek azért való büntetése, a mért megházasodott. Az «electió»
válogatás a legatióban, a «legatió» pedig egy igen czélszerű intézkedés
arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – «Post festam». Ez a
dátum a mikor kontókat szokás fizetni.
A «pátens» egy olyan levél, a mit ha valakinek megmutatnak, arra annak
fizetni kell, a «patronus» pedig az a valaki, a ki szeret elszökni a
patens elől. «Kondizni», az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent,
hogy «udvarolni» s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval «kurizálni».
– Az «elemozsyna» minden, a mi megenni ajánlja magát. A «létum
nunczium», különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja «az
örvendetes hír» értelmét. A «kókvia» konyhát jelent, de kollegiumit; a
«semper» mindennapi leves, a «pikó» pedig a hozzávaló kenyér
megszólítása; a «civa» jelent polgárnőt, szabadon fordítva «civisből»
fœmininumra; a «macskanadrág» pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska
bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy
viseli, míg el nem kopik. A «czibálás» származik egy latin szótól?
«cibus» – étel, – tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint
egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és
karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától
annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré
képezni ki magát. – «Absurdum» egyszerű fordításban annyit jelent, hogy
«töltött káposzta». Ez a képtelenségek regiójába tartozik. – «Potya» azt
teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. «Baltás» ez a
joghallgatók álneve. «Szatyi»-nak nevezik a fehér kenyeret; «dárdás»-nak
azt a kicsi tanulót, a ki a nagyobb diáknak fűt s aztán a kályhalyukban
igen jól alszik. «Gugyi» valamely szeszes italnak a neve; a
«klipitroklapatorium» pedig már a hangzása után könnyen kitalálható,
hogy kulacs. «Közjóravilágítani» annyit tesz, hogy mindenki ihatik
belőle, a ki az asztalhoz férhet. «Hálpaklacs» annak a neve, a ki nagyon
siet a beszéddel; rövidítve ebből: «Hála a papnak, másvilágon is van
kulacs?» Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. «Kalefaktor» az
olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; «grapsa»
az illető felsőbbség, ha professor, – «kutyafülü» pedig, ha jurátusi
minőségben létezik. «Gyantázni» természetesen a torkot szokás és borral,
éneklés előtt, s az éneklésnek neve: «harmónia». – «Quinquennis», a ki
már theologiát hallgat, «longissima» pedig a hosszúszárú pipa. –
«Pullusnak» neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg «superbia»
(kevélység) névvel ruháztatik fel a diákokkal sok részben rokon
tanulmányu és hajlamu borbélylegény.
A mi pedig a «szuka» szót illeti: ezt körülirnunk nagyon kényes dolog.
Jelent az bizonyos emberi teremtést, mely nem férfi – de nem is asszony;
hanem nem is kis gyerek. Találja ki: a ki tudja! Biz ez rosz szokás, de
talán majd kimegy a divatból.
Végre az «ad arma!» – «fegyverre!» – azt jelenti, hogy valahol a
városban tűz ütött ki. «S nagybotos, kisbotos» ilyenkor azon nevezetes
egyéniségek, a kik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjuságot kerteken és
kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes
vonalban, s az érintett «gerundiumok» nem valami grammaticai formák mint
inkább hatalmas tölgyfa-fustélyok, ólommal beöntve, a mik egy ütésre
minden deszkakerítést bedöntenek, s a miknek hatalmas öklű kezelői a
legátiói electióknál ez érdemeikért tizenkét ifjuval elébb választanak a
sorban jog és igazság szerint.
Már most tehát tudunk mindent.
Hanem mindennek, a mit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert
itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyirottfejű
deáknak az anecdotáit meghallgatni, a ki a hosszú asztalfőn ülve,
társait megnevetteti s fizetésül a borukat megissza, s a kit a
korcsmáros «humanissime Aszályi»-nak szokott megbecsülni.
Másutt van dolgunk. A pinczében.
Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót
nyitogatva fel előttük, s az ő hiretudta nélkül oda senkinek belépkedni
nem szabad.
A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a «sacro sanctum».
Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy
oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, a körül zöldre festett
szalmaszékek; az asztal közepén egy tíz itczés «órros», körül rakva egy
tuczat bádog pohárral.
A sacro sanctum látogatói épen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a
tizenkettedik szék üresen marad.
Kilenczen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi
öltözetet visel: szűk, csipőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér
bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka
mellényt és sárga csizmát. Ezek «kinnlakók», valószinüleg «baltás»-ok, a
mi a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem
kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és
társadalmi törvényekkel daczolva, önkényüleg levetették a tógát, s a
jóérzelmű népség közbotránkozására elég orczátlanok feszes dolmányban és
sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy
hidon, a mely a debreczeni sárlagunák fölött a kollegiumtól a városházig
az utczán végig vezet.
Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet.
Először, hogy alig ötödfél láb magas, aztán a feje úgy a válla közé van
huzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arczban
lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé huzódó, szemöldöke
sertés; s a mi még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgy
hogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik
csipejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.
De annál délczegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé
erősen nyúlt arcza, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei,
gesztenyeszín fürtei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet
adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások
összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dacz van
kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az
ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a
lágyságból lesz költői emelkedettség, a daczból öntudat.
Ez humanissime Jenőy Kálmán.
A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas,
csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét
legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy
mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai,
erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. Ennek a neve
humanissime Barkó Pál.
Egy másik ifjú izgékony alakjával tünik ki. Arcza első tekintetre
kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arczkifejezésében,
mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez
humanissime Borcsay Mihály.
Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek
izmos karjain megfeszül a tóga s széles öblös melle inkább papruhába
öltözött huszárnak adja ki, mint theologia-hallgatónak. Ez pedig Csuka
Ferencz humanissime, egyúttal «nagy botos», hanem az most nincs nála.
A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat
(annak meg «finak» volt a neve) s azzal rázendítette a diákok bordalát,
mely elébb busongó halott, kisérő melodiával kezdődik, s azután
marsch-ütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb
bordaloknak, a miket valaha mester alkott:
«Mulik, mint az árnyék ez az élet:
Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.
Hej bizony esztelen,
A ki busul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára köd,
Megszaporodik ez az életfonál,
A kotyogó kebelü kancsónál.
Fogj nosza kulacsokat
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!
S aztán megint vissza az első sorra: «Mulik mint az árnyék ez az élet».
Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával
feldöntötte a gyertyát s sötétben maradtak. Azért csak végig danolták a
nótájukat s csak azután kezdtek el kiáltozni: «Nagy uram, elaludt a
gyertyánk!»
A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával s egészen debreczeni
szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyujtotta.
Tudniillik, hogy «debreczeni szem»-nek nevezik azt, mikor valaki nem
akar valamit meglátni, a mit láthatna.
A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok
kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal
körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges
végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag
negyedrét alakú könyv.
A korcsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet s
aztán kiment.
Az a nagy könyv volt a «csittvári krónika».
1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerzeni, ha jól tudom, Sáros-Patakon,
névtelen szerzők.
Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb
adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira,
vagy a mit a hatalom vas keze kitépett e lapokból, vagy a miket az
udvaroncz hizelgés meghamisított azokban.
Ezért a neve «csittvári krónika».
«Csitt» azt teszi, hogy «legyünk némák!»
A jezsuiták, a kikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel,
azt hiresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond
ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették «Csicsvári krónikának»,
s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt
rá a közmondás, hogy «ez is a csicsvári krónikába való!» Hanem voltak –
kevesen – a kik tudták, hogy mi az? a kik pedig nagyon keresték, soha
sem tudták meg, hogy hol van? Mindig a fiatalság kezén volt az. S a
fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.
Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos
gyászeseményeket; mindig volt itt valami, a mire fátyolt kellett vetni,
a mit az utókorral el kellett felejtetni; a mire rá kellett fogni: álom
volt az! hazugság az!
Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.
A harmincznégy gályarab szenvedése, kik mind magyar predikátorok voltak.
Az örök kenderkötél története, a mit Pálffy Antal grófnak holta napjáig
kellett nyakán viselnie, hogy minden perczben megemlékezzék rá, ha
netalán ifjukori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen
patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a
hatalom kezében van.
Mikes Kelemennek, Rákóczy titkárának, siralmas levelei Rodostó
partjáról.
Caraffa eperjesi mészárlása.
Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.
A pozsonyi diætán elhallgattatott urak titkos története.
Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.
És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária
Therézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.
A kecskeméti ráczpusztítás és az erdélyi pórlázadás leirása.
A debreczeni castellum kisértetes rejtelmeinek felvilágosítása.
És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai
pasquillusok.
Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:
«Bátya ne higyj a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpenyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!»
Az országgyülési gúnyiratok; az emlékezetes «compono, impono» kezdetű,
mit a soproni országgyülésre irtak, a törvénytemetési paródia az
1791-iki országgyülésről.
A gúnyversek, miket József császárra irtak a jezsuiták, Josefus
lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: «aquila non
captat muscas». (A sas nem kapkod legyek után.)
S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön
elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban
kiadott, a másikban ugyanazoknak juniusi visszavonását.
A sajátságos tariffa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok
váltságdíjára megállapított; mely szerint egy német lovas katona 5
forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy
havasalföldi nyolcz garas.
Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich catechismusa, a
Manch-Hermæon, I. Napoleon proclamatiója a magyarokhoz, az Árpádivadék,
Crouy-család documentumai; s az a végzetes szindarab, melyet XVI. Lajos
lefejeztetéséről irtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI.
Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guilotinnal, a miből az lett,
hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú
emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!
Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aphorismái. A jezsuita
parancsok. A nagyszombati veres barátok tragœdiája. A Bafometh-bálvány
imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani
debreczeni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes «cras»
fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e
hagyományos vers örökít:
«Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus.
Cultello, flamma, fune, dolore cadunt».
(Bárányként csecsemő, kis gyermek és anya és férj,
Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)
A rejtelmes epitaphium története az volt, hogy egy kis gyermek játékból
csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemenczébe bújt, ott
kenyérsütő anyja rá fűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát
s a haza érkező férj fájdalmában szörnyet halt. Ez eseményről irandó
epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák irta rá a
legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.
Ott voltak a sejtelmes prófécziák messze századokból, a jelen időkre
jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.
Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arczképekkel. Némely arczkép
olyan is volt, a melyhez nem volt törzs.
És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei,
miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek s miknek nem volt
szabad hangzani többé. A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői
mindenhez értettek, íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden
nyelveihez és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek,
megtakargattak.
Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.
Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat
tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt
egy nagy borjubőr borítékkal voltak összefoglalva.
A krónikairók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte
őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha
egy eltávozott a collegiumból, helyette választottak ujat, de annak mind
a tizenegy tag szavazatát kellett birnia. Voltak tanárok, kik diák
korukban szintén résztvettek a krónikairásban, a kik aztán a hatalmi
polczon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a
krónikát ott, a hol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az
rejtve. Reverendissime A ... három esztendeig kutatta a krónikát
inquisitori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a
kathedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.
Jelenleg itt van a Nagy uram pinczéjében. De hogy annak melyik odujából
került elő? azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.
A krónikairók minden vasárnap összegyülnek a nagyerdői csárda
pinczéjében s bemutatják, a mit azóta szereztek. A többség határoz
fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvétetésre? Azután hogy
szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában és nem
szabad elterjesztetnie?
A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt
az irodalompártolás. A kedvencz költő munkáit leirta kiki magának
sajátkezüleg. Ott nem izgágáskodhatott a censura. Egymásközt pedig soha
sem nevezték azt «Csittvári króniká»-nak, hanem «Koszoru»-nak, hogy a
czím ne menjen szét a szelekbe.
Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.
Midőn a korcsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyülést.
– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát
visszautasítottuk. Ez a «Dungó» dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak
a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az
utczaszegleteken «hogy a Dungót ne danolják», – az volt rá a felelet,
hogy «csak azért is Dungó» – hanem mind a mellett nem érdemes, hogy a
krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hypokrita; nem
prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb itéleteit a
közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze
trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo
kihágásai isteni scandalumok s méltók márványbavésetésre; de ha Marsyas
trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a «dungó» egy olyan sárban járó, s a
mellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa
kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor
szégyenleni fogja azt, s a jövőkor átugrik rajta. Azért nem vettük fel
azt a «Koszoru»-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint
tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s ime ma
már meg sem jelene közöttünk. «Genus irritabile vatum». (A költők
ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt
inditványozom előttetek, hogy a mai összegyülésünk legyen e helyen az
utolsó, s jövőre más helyet keressünk.
Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbizatik más helyet keresni.
A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt
helyébe más választatnék.
– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve
első előadásra.
A kis sánta ember felállt s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat
s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:
– Ismét jutottam több rendbeli satyricus költeményekhez, a mik eddigelé
még unicumok.
– Kérjük felolvastatni.
– Az első Kovács József verse a «kopott nemesekhez».
Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát
versbe szedni merni!
«Földiek! Lehettek nemesek, meddő tök –
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntösi.
Mind nemes az, a ki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös «N»-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csuffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah nem! nem ily szinnel kell azt az isteni,
Szivben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szive a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, a kik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, a ki a holt ősöknek penészszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.
– – – – – – – – – –
Én Nemes vagyok; de nem tudom a nagy Nem
Fényétől elvakult Apám az e, vagy nem?
No hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai
festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt
volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság
lehúzza a bőrét és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a
pokolra esik.
A tíz biró egyhangulag méltónak itélte a verset a krónikába beiratásra s
engedelmet adott lemásolására is.
A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát s satyrnak
illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.
Ennek pedig a czíme: «A két forintos Tallér, a Vén Krajczár és Kajla
Márjás együtt való beszélgetése».
Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós
gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.
Egyhangulag felvétetett a krónikába.
A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papirra volt irva,
hogy egyenesen beilleszthessék.
– Most következik Barkó Pál barátunk.
Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti
nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy
előre a nyaka; a vakáczió idején pedig gyalog elvándorol messze utakra s
kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna
felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV.
Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni;
visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy
magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. Hanem aztán
jött a mongol csorda s végig sepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki
tudja hová terelte el?
Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna
ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.
Most épen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik
században a papok is ezekkel irtak; egyszerű vonalakból vannak azok
összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálcza négy oldalára
vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi
pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom
elégette azokat, a hol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon
még ilyen irás.
A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archæolog
értekezését, s azt is átvették a krónikába.
Harmadik előadó volt Jenőy.
Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, a miket ma
is csak suttogva lesz jó tovább adni: hogy az a korona mindenestül,
gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy
bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis
hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy
visszakapja, pedig a hogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a
korona nem is volt soha szent Istvánnak a fején. Az angelus, a ki azt
hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, a mi görögül «küldöncz»-öt
jelent. Dukas Mihálynak valami embere.
A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések
megpróbálják még a legerősebb sziveket is. Épen mint mikor azt kell
hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert
ime itt vannak a geologia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti,
ha az illusióit háborgatják.
Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt
soha le ne irja, tovább ne adja senki.
(Biz azt ki is nyomtatták már azóta).
Most következett Borcsay.
A himlőhelyes ifju sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem
volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni
szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével
szabadon hadonázhasson.
Egy felfordított szürőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.
Szavalatának tárgya Csokonay Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott
verse volt e czímmel: «Vallás.»
Hajmeresztő poéma.
Megtámadja magát a positiv vallást, gúnynyal és komolyan,
emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit;
mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja Érsek, Derwis, Boncz,
Rabbi vagy Superintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat s azt
meri mondani, hogy egy czifra toronynak az árából száz szenvedő embernek
lehetne menházat építeni.
E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti oduban
elszavalva egy hosszu, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolcz fekete
ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb conspiratió képét mutatta
fel, a mit valaha föld alatt forraltak.
Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arczokat
reszkető világításba hozva.
A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva.
Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta,
csillagfény volt körülte. Azt mondják az ilyenre az igazhívők, hogy «az
ördög is szereti a magáét!»
Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.
Egy vén theologus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen
szép; de egy századdal korán született és ránk nézve még akkor is nagyon
korán.
A többiek hallgattak.
Jenőy föltevé a kérdést, hogy beirassék-e e költemény a krónikába?
Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy
lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete czédulát hagyott
alatta.
Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve,
hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.
Következett a második kérdés: «szabad legyen-e e kölményről másolatot
venni?»
Jenőy feltette magában, hogy «nem»-re fog szavazni. Ha e költemény
kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő
kornak.
Aztán mikor másodszor fölemelte a kalpagot, hét fehér és csak négy
fekete czédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.
Tehát «kettőnek» az először «nem»-mel szavazók közül kellett másodszor
«igen»-re szavazni.
Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:
– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét Vigyáznunk kell
egymásra…
A költeményt aztán mindannyian leirták, Borcsay dictandója után.
Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét s
elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az irásnak e napra vége van.
De még valami van hátra.
Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy
sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de a rokon trombitával:
fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fuvója hosszu és vékony, mint a
tollszár.
Ez a «tárogató.»
Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, a mikor még
rebellis kuruczok hordták zászlóikat egész Német-Ujvárig s harsogtatták
a szabadság-dalokat.
Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefujjon ez
ördöngős hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok
az alvó dæmonok, a mik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni,
nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben
párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harczbüvölő hangoknak.
Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a
kemenczében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.
Utoljára fujták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyült nemesi
banderiumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta
még egyszer a tárogató a «Héj Rákóczy Bercsényi!» indulót s aztán azt a
másikat: «Őszi harmat után.» Volt is nagy riadal Budán. Mintha a
félvilágot akarta volna vállára venni a magyar! Hanem már tizennyolcz év
múlva a nemesi felkelő banderiumokat ezzel a marssal vitték a táborba:
«hol lakik kend komámasszony? Kereszturban?» De úgy is vették hasznát.
Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy «Retirálj, retirálj!
Komáromig meg se állj.»
A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak
tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, a ki a tárogatót
tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; a
ki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, a
ki pedig tudja a nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kiván
tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s
megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.
Maga a szóbeli értelme a Rákóczy nótáinak nem valami különös.
Annak a nótának a szövege, a mit az őrtüzek mellett panaszolt el a
tárogató, így szól:
«Hejh a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad mint a lép,
Szegény magyar nép.
Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!»
Biz ez együgyü versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a
fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! A ki hallja, azt
képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét
játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra
született, a két élet között elfeledte az elébb történteket; hanem
ezeknek a láthatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint
megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.
Még kevesebb jelentőségü a harczi riadója:
«Hejh! Rákóczy, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél Bezerédy?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?»
De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés
halottébresztő felhivása. Tűz van a hideg fában!
Lám azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arczuk a
kürtriadóra.
Pedig hát mit nekik Rákóczy? Bercsényi? Bezerédy?
Ki volt az az Ocskay?
Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?
A harmadik nótának a verse pedig épen igénytelen. Pedig az volt
legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök
reves szalmáját!
Pedig hát mi van azon, hogy
«Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.»
Hanem ez volt az a dal, a melylyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai
búcsút vettek a hazai hegyektől.
Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte,
hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.
És még most sem tudja senki, a ki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi
van abban, a mitől a köny a szemeket eltölti s a keblet elnyomja valami
nehézség.
Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sirt rajta, a másik félre fordult;
az orientalista hátra szegte fejét, mintha távolba nézne; magának a
tárogatót fuvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orczáján.
A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:
«Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.»
… Perduellio volt e dalt énekelni!
Egyszerre a pinczegádorból, mint a behemóth kiáltása, hangzik Nagy uram
jelszava:
«Ad cantum!» (Fel dalra!)
A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő
perczben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:
«Hejh hajh! Igyunk rája!
Úgy is elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
– Ez a bortól undorodik; –
– Ez, mint szapu, sajtár íszik: –
Ez nem iszik; – ez nem józan; –
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh hajh! igyunk rája!»
Mire a világosság kivülről megjelent a pinczében, a csittvári krónikának
híre sem volt sehol: kalamáris, iróeszköz eltünt az asztalról, helyette
ott állt a tiz itczés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra
volt emelve a bádog pohár.
«Bacche! Éván! Evoe!»
A pinczének egy oldalbenyilója volt az, a hol a krónikások
gyülekezetüket tarták s odáig egy hosszu boltüregen kellett végig
menniök a behatolóknak két sor hordó között.
A szük thermopylæi szorosban feltartóztatni a maguk persáit vállalkozott
Borcsay egyes-egyedül, a míg társai a krónikát eltüntetik.
E leonidási vállalat abból állt, hogy Borcsay holt részegnek tettetve
magát, eléje ment az invasionalis hadnak s gáncsot vetett az egész
tábornak.
Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két
esküdt diák kisért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó
elővigyázatból sodronynyal voltak betörésmentesítve, és azonkivül két
iskolaszolgából.
Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy épen ez a clarissime domine Muskotályi
volt azon nevezetes egyéniség, a kit a Dungó gunydala egy évtizedre
halhatatlanná tett, s a ki már egy év óta eszi a mérget a miatt, hogy
éjszaka a csufondáros dalokat impertinens nebulok az ablaka alatt
éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud;
mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.
Alacsony, köpczös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól
folytatáskép jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes
viseleteképen.
Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy
ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott
gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: «Hol
eloltja, hol meggyujtja, csak a szivem, csak a szivem szomorítja», a
mely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre
lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.
Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt s merev szemekkel bámult a szemközt
jövőkre.
«Hát maguk kicsodák?»
Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, a ki már senkit sem ismer;
azzal az üvegtekintetü szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal
a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte
neki a clarissime a comœdiát s mérgesen rivalt rá:
– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora
vagyok.
Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, a hogy részeg ember
szokott, mikor okosat akar mondani.
– Az nem lehet! Az én professorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni.
Az otthon van már és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor,
mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló
pedig jobbra?
Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta
megfejteni; a miért is a clarissime nagyon megharagudott a kapczáskodó
diákra s rárivalt keményen:
– Menjen kend az utamból, kend részeg nebulo! Én inquirálni jöttem ide.
Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni,
ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy
soha sem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének!
Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon
mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett,
hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg épen ahhoz
folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, a miket
csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az
embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt
megretirált s lőtávolon kivül helyezte magát. Denique Borcsay e
herczehurczával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az
inquisitio utat tört magának a benyilóig, már akkor nem volt ott más,
mint egy víg társaság, mely a hosszu asztalt körülülve, dalolt és
poharazott.
Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.
A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.
A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt
szigoruan: a mit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai
kollegiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel
egyenlő értékü a más kollegiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták
ki (börtön, megdorgáltatás.) Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett
krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily
magas foku kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanujába
keveredjenek, a mit épen elkövettek: költemények szavalása! tudományos
értekezés! tárogató-fuvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi
ünnepélyes tekintetet akart adni arczának, a mi sehogy sem illett neki.
Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán
tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta s aztán
ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára
felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis
gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezetlábat, a kis gömbnek két
ponttal, meg egy huzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a
neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta
ezt a mértani ábrát; aláírva Q. F. D. Még sem volt jó kedve.
– Mit mívelnek kendtek itt? Kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja
végével odakopogtatott az asztalra.
Sánta Biróczy érzé magát felhivatva az elnöki válaszadásra:
– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.
– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki
széken?
Jenőy előbb gúnymosolylyal vetette magát hátra székében; aztán diákos
humorral felelt:
– Ennek oka a physica szabályában rejlik: «de impenetrabilitate
corporum» a testek áthatatlanságáról. Mivel hogy Biróczy már ott ül, s
mivel hogy Biróczy «test», s mivelhogy «a testek» áthatatlanok, s így
két test egyszerre egy helyen nem lehet.
– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?
Jenőy bámuló arczot csinált.
– Miféle krónikáé? A krónikon Budensét tetszik-e érteni? vagy Anonymus
Belæ regis notariusét? avagy Szalárdy krónikáját, vagy Márkus festett
krónikáját, vagy a carmen miserabile krónikáját?