AZ
UJ FÖLDESUR.
REGÉNY.
IRTA
JÓKAI MÓR.
II. KÖTET.
(A forditás jogát szerző fenntartja magának).
PEST.
EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.
1862.
Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.
VII. Az a másik.
Ankerschmidt fényes uj kastélya, mely renaissance-stylben[1] épült, az
utfelől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába
Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak a midőn az ember
a házat megkerülte, tünt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenye fáktól
környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna
magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szivességgel
volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái
az ablakok közeit egész a tetőig befutották, mig tőszáraik olyan
bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.
A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az
Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kavicscsal a tér, ez már
Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt korlátokkal is elkülöniteté az
idegen tért nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.
Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, a
mekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.
Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott
oda jönni Kampós uram, egy csomó kulcscsal; felnyitogatta az ajtókat,
kiszellőztette a szobákat, odabenn tett vett, ki tudja mit? félórai
motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.
Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna
Straffnak, a kit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.
Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongora-tanitói
hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és
a lengyel menekültet; a minek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.
Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, a mint megsejté Kampós uram
közeledtét, utána osont, s mig az maga után bezárta a ház ajtaját, addig
ő egy orgonabokor árnyában elbujva, rálesett azon szoba ablakán át, a
melybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.
Kampós ur a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak e vonva
az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak
ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyuló szalmaszálacskával
valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyiláson át megláthassa, a
bennlevő mit csinál?
Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, a mi igen alkalmas arra, hogy
tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester
japonicája.
Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében.
Honnan vette elő? azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke
ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.
Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből s azzal a
szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy ugy állt vele, miszerint a
szekrényke felnyilt teteje egészen eltakarta azt, a mi benne lehet.
Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig
nézeget a szekrénybe, mindaddig, a mig szemei meg nem telnek valami
nedüvel, akkor kezével megtörli két szemét; s azután ökölre szoritva
markát, csunya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.
Hát aztán mit csinál tovább?
Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből s azokat a szekrényke fiókjába
elhelyezi.
Igen gyanús manipulatio! Azután gyertyát gyújt; spanyolviaszkot keres
elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyürűjét, s a ládikót lepecsételi.
Legfőbb mértékben gyanus működés!
Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül fordul; s végre elhagyja a
szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával? azt a
bünrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy a mint
a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.
A corpus delicti tehát okvetlenül itt „loco“ maradt.
Ez nagybecsü fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat
adhatnak a „committens“-ek.
Levél iratik rögtön Bräuhäusel urnak; extrapostának adatik; sietség
ajánltatik.
A sietség ellen nem is lehet panasz.
Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel ur,
titkárja, irnoka, biztosa és megfelelő fegyveres assistentia
kiséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz
állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főczinkos,
Kampós, kézrekeritésére indul.
Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már
s az istállók felé menni készült.
– Megállj! Riadt rá Bräuhäusel; hová?
– Az istállóba. Felelt Kampós uram ártatlanul.
– Mit keres ön ott késő éjjel?
– Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves; ezt tetszik tudni;
most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.
– Micsoda reggel? Éjfélután három óra.
– Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a bureaubamenés órája.
– Semmi élczeskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély
kulcsait. Mikucsek ur két legénynyel kisérni fogja.
Mikucsek ur sovány, vékony nyaku egyéniség volt, szük, tubákszin téli
kabát verte az inát, a miben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka
szőrkendő nem lett volna védelmére; igy is azonban alig tudta összefogni
a száját az éjjeli dértől.
– No csak jőjjön utánam amice; inte neki Kampós uram, kinek végtelen
kedve volt e perczben épen pipára gyujtani s tüzkővel kicsiholni hozzá;
hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos ur.
Mikucsek ur azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézi lámpás segélyével
előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész convoy ment az ó kastély
felé: elől Bräuhäusel ur, középen Kampós uram a didergő Mikucsekkel,
körös körül fegyveres csendőrök.
A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólittaték, hogy
haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.
Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.
– Két legény az ajtónál marad! és senkit se ki, se be nem ereszt!
hangzék Bräuhäusel ur parancsszava. Előre, ön azokkal a kulcsokkal.
Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek? ő pedig nem
kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni?
Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.
Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálankint nagy
műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött.
Titkos menetü egér- és patkánylyukak labyrintjai jöttek lámpavilág elé,
miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt s nem
álltak helyt a kérdőrevonatásnak; ott tünt ki a szögletben a világtól
megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a
százlábu titkos tenyész verme, és a pinczeáska agglomerativ telepei; de
azokon kivül semmi titokszerü sem fedeztetett föl.
Ezután került a sor a kemenczékre.
Itt már elemében volt Mikucsek ur; neki is vetkőzött. Mint nagy
practikus talentum, jól tudá, hogy a kemenczék, kályhák, kandallók
üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát
egyenkint szétszedettek; darabjaik megvizsgáltattak, egy pár urna-alaku
diszitmény, melybe szük volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem
volt bennük semmi; az az, hogy nagyon is sok korom volt; a mitől
Mikucsek ur rövid időn olyan lett, mint egy czéhbeli kéményseprő.
Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márvány koczkáinak felszedése;
az csákányal mehetett végbe s nem piszkolta össze az embernek a kezét.
Ott sem találtatott semmi. Az albiztos ur kénytelen volt kalamárisa
tetejét ismét felsrófolni s aprotocollumot oldalzsebébe dugni minden
feljegyezhető adat nélkül; mig Bräuhäusel ur személyesen világitott oda
a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.
Innen lemenének a pinczébe. Nehány üres hordó állt még ott korhadt ászok
gerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen
dohosnak és azonkivül egészen üresnek találtatott.
Hanem Mikucsek ur praktikus ember. Pinczéket nem igy szokás motozni.
Parancsára egy üres hordót oda fenn megtöltöttek vizzel; azután
lehengergették, s akkor fenekét beütve felforditották, hogy a viz
egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogyha valahol el van ásva
valami a pinczében, a viz ott gyorsan összefut s a taposott földről a
porhanyóbb felé siet s igy a rejtekhelyet elárulja.
A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönviz
bemenjen a lábtyűje torkán.
Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a
furfangos műtételt.
Ime azonban egyszerre elkezdett a viz épen azon a helyen, a hol Kampós
uram állt az ászok gerendán, gyorsan összefutni s egy nyilván besüppedő
mélyedésbe sebesen eliszamodni.
– Ott van! megvan! Kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek ur buzgalmában
akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba. Félre innen! Ide az
ásókkal!
Az a „félre innen“ nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagy mértékben
gyanussá tette magát az által, hogy épen a veszélyes hely fölé állt,
mintha testével akarta volna azt eltakarni.
– Ásókat ide! – Az ászok gerendákat félreháriták, s gyorsan ásni
kezdtek. Mikucsek ur a struflijait is legombolta, hogy jobban
hozzáférjen.
Valami csörrent!
Aha! Itt van valami. Kampós uram maga is kiváncsi volt megtudni, vajjon
mi lehet ott elásva?
– Csak csendesen, vigyázni kell. Ovatosan. Mikucsek ur kezével háritgatá
félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezébe akadt valami;
kihuzta: mi volt az? Egy üres palaczk. Semmi sem volt benne. Tovább.
Azután megint egy üres palaczk. És azután még egy. És azután még vagy
tizenöt palaczk, mindenféle alaku, kisebb nagyobb, itczés, meszelyes,
kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind
egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök
nem találtatik.
A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?
Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott. Pedig ő
mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes urnak egy részeges
hajduja, a kit aztán el is kellett bocsátani; ennek a révén sok
palaczkokra elrakott bor elpusztult a pinczéből, miket Ádám ur csak
kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, a ki
a pinczemagányt arra használta fel, hogy büntette néma tanujeleit, a már
élettelen palaczkokat, azoknak gyilkos kiüritése után az ászok közé
elássa, De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért
elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordó-fenéken illő
buzgalommal beirják a protocollumba, miszerint egy nagyon gyanus
földalatti üregben találtatott egy rendkivül rejtélyes gyüjtemény,
tizenhét darab üres palaczkból, melynek összefüggése leend később
kiderülendő eseményekkel: a palaczkok hivatalosan lepecsételtetvén.
E közben megvirradt; világos levén, most már a padlást lehetett
vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyült a baja Mikucsek urnak a
denevérekkel; a kik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését
elismerni, minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami
rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.
Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozó bizottság
számára, keresztbe rakott gerendák, a mikre fel lehetett kapaszkodni,
szük léczkorlátok, a hova csak hason lehetett bebujni: omlatag tűzfalak,
miknek tátványai mind meg annyi kész rejtekhelyek összeesküvők és
vércsetojások számára, ócska butor-maradványok, miket összerágott a szu;
minden padlás-ablaknak külön házikója, a mit külön ki lehete kutatni;
azután ki lehetett bujni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni
a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy? Sőt Mikucsek
urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt
meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsátatá bele
magát, s ugy jött vissza onnan, telepókhálózott arczczal, mint egy
második Klimius Miklós; Kampós uramnak rettentő mulatságára.
Positiv eredményt a padlás sem nyujtott.
Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára
a figyelmet, mely szinültig volt ócska papirossal. Lehetett az,
szerényen becsülve, három mázsa.
– Micsoda iratok ezek? Kérdé Bräuhäusel ur visszaborzadva, Kampóstól.
Kampós uramban volt annyi malitia, hogy vállat vonitson s azt felelje
„biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.“
Átkozott feladat! De hátha épen itt van, a mit keresni kell?
Nagy fanyarodtan neki álltak a vizsgáló férfiak s elkezdék a fakó iratok
fülledt boglyáját széjjel szedni, egyik levelet a másik után
felbontogatni, megnézegetni; ha nem ez-e az, a mit meg kellett találni.
Dehogy volt az. Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósitottak
azok, olyan emberek által alá irva, a kik régen porrá váltak, s olyan
tintával, a mi régen megveresült.
Ez már keserü munka volt.
Épen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes
talált kincsnek.
Bräuhäusel ur készen volt arra a grátiára, hogy ha Kampós uram
kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni: nagy nehezen megengedi
neki, hogy őrizet alatt haza mehet; s addig majd bezárják a szállást, s
ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a practicus férfiu egészen
meghiusitá e szándokát az által, hogy a mint a déli harangszót hallotta
csendülni, felült az ablak hidjára, kihuzott a bekecse zsebéből egy
zsiros papirosba csomagolt valamit; s azt kibontva, nyilván valóvá
tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab
kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen szomjan kutató
társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől
előszólitott bicska segitségével.
Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki
nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé s azután egy
kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle:
tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit s nézte
tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt
urak.
E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is
természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni
egyet olyat, a ki csak néz és néz, és falatozik hozzá, a nélkül, hogy a
dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak? a kutatóktól azt, hogy
mit akarnak feltalálni? vagy valamelyiket megkinálná, hogy „nem tetszik
egy korty ebből a szilvapálinkából?“
– Fel kell forditani az egész ládát, ugy könnyebben megtalálhatjuk!
Rikácsola Bräuhäusel ur, méregtől veresen, jól látva, hogy igy
levelenkint nagyon soká lesznek készen, s nehány férfi mindjárt neki is
veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.
Kampós uram, a mint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta,
hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése? s nagy hirtelen
felszedte a lábait, miket eddig kedélyesen himbálva lóggatott alá, az
ablak hidjára magához; mely elővigyázati rendszabálya hogy nem volt
indokolatlan, az a következő perczben mindjárt bebizonyult.
Ugyan is, a mint a roppant láda papirtartalma kiömlött a téglázatra,
abban a pillanatban egy legiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek,
mely azt már évek óta elfoglalva tartá s magát benne egészen
etablirozta, e sürgős birtokháboritási tényre vijjogva riadt szét ősi
fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem
válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, butor-e vagy nadrág, a mire
felszalad? Lett iszonyu csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy
pufogott, recsegett, topogott, ember káromkodott, a künnlevő strázsák
azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel s rohantak segitségökre, a
mint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a
támadt nyiláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit s menekülve
mindenféle lyukakba odakünn.
A mi részünkről nem esett más kár, minthogy egy puskatussal Mikucsek
urnak ugy megtalálták ütni hátulról a balszemét, hogy mindjárt feldagadt
a képe: a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s
már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.
Kampós urnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos
páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám
még itt egy irtóztató lomtár, a mihez még ő is csak elszánt
pillanatokban mert közeliteni, abban lehet még csak valami!
Bräuhäusel ur gyanus szemmel nézett az inditványozóra. Azt nem
gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiunak ily komoly helyzetben
holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben
ugy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozó bizottmány figyelmének
félrevezetésére intézett kisérletet, melyet csak azért sem kell
elfogadni.
Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez; azért akar bennünket másfelé
elutasitani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.
A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanura méltó
nincsen.
– Topp! Megvan. Kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára
ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágositó
eszme. Menjünk vissza a legelső szobába. A kasznárt két legény kisérje.
Gyerünk a legelső szobába.
Azzal Bräuhäusel ur balkezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába
pálczáját ragadva, maga legelől megostromolta ujból a felszedett padlóju
szobát.
Annak a közepén állt egy ódon iróasztal, melynek olyan furcsa ki s
behuzható tetője volt, mint a milyen egy chinai ablakernyő; apró
léczczel összecsatolva; mik a lezárás pillanatában egy domboru tetőt
képeznek, s ha feltolatnak, valami nyiláson bemennek az asztal
belsejébe.
Bräuhäusel ur maga körül gyüjtve személyzetét, diadallal állt meg az
asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.
– Látja ön ezt az asztalt; szólt Mikucsek urhoz intézve szavait.
– Igen is, látom, szólt az, félszemével intve. A másikkal nem láthatta,
mert az be volt kötve.
– Ugy-e ezt már megvizsgáltuk?
– És nem találtunk benne semmit.
– Semmit?
– Épen semmit.
– Még gyanura való okot sem?
– Azt sem.
– Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén
róka még is tovább lát. Ide nézzen.
Mikucsek ur annyira subordinálta magát, hogy még a kendőt is felemelte
szeméről, hogy jobban lásson.
– Látja ön ezt a gömbölyü ernyő-födelet? Most ki van huzva.
– Igen is.
– Mostan pedig be van tolva.
– Az igaz,
– De hát hova lett most ez a födél?
Mikucsek ur megnézte az asztalt kivül, belül, alája bujt, ott sem látott
semmit.
– Eltünt valahol a deszkák között.
– Ugy-e hogy eltünt a deszkák között. E szerint ennek az asztalnak van
olyan rejteke, a hova a födél eltünhet. A hova a födél eltünhet, oda más
is eltünhet.
– Ez valóságos igaz! Kiálta fel Mikucsek ur, tiszteletteljes bámulással
főnöke leleményessége fölött.
– Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszitenünk. Monda
Bräuhäusel ur, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az
asztalra.
Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a
tisztességes ócska butort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje.
– Ugyan tisztelt uraságok nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten
találni?
Bräuhäusel ur, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen
megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyüt s igy horkanta
reá.
– Azt a bizonyos ébenfa ládikót, a mibe ön szokott leveleket rejtegetni.
– Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.
A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két
kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.
Bräuhäusel urnak az orra szemlátomást megnyult e fölfedezésre. Ők
reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen földön valamit, a
mi nyiltan ki van téve az asztalra.
Hogy emberi tévedését álczázza, hirtelen rárivallt Kampósra.
– Mi van ebben a ládában?
– Tessék megnézni. Itt a kulcsa.
– Miért van e szekrényke lepecsételve? Kérdé szigoru szemölddel
Bräuhäusel ur.
– Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, a mit nem én tettem oda.
– Mit tartalmaz e szekrény?
– Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.
– Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka van e dugdosásnak.?
– Már megbocsásson tisztelt uraságod; ezek olyan kérdések, a mikre, ha
kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi
szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.
– Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e percztől fogva
fogoly.
Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve: a mint a csendőraltiszt
odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri,
egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná s
rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyujtá át fogságra vetőjének:
„fogja ön.“
Az által, hogy bicskáját önkényt átszolgáltatá, elég biztosan fejezé ki,
hogy védelmezni nem akarja magát.
– Ön be fogja ez embert szállitani a városba, s ott őrizet alá teszi.
– Ráérek; majd kieresztenek; szólt szelid daczczal Kampós uram. Gyalog
menjünk-e, vagy befogassak?
Bräuhäusel urnak már a nyelvén lebegett az a boszutöltő sententia, hogy
gyalog kisértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt
a mulatságot a kisérők nem köszönnék meg; annálfogva megengedé Kampós
uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a
csézával rukkoljon ide; azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden
vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult
volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg
nem állitotta volna.
– Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, a mi abban a
szekrénykében van?
– No, és?
– S hátha abban a szekrényben semmi sincs.
– Semmi?
– Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod
ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan; engem törvényszék elé állit, ott
felnyitják a zárt és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák
az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!
– Hát mit gondol ön?
– Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a
ládában valami, a mit nagy triumphussal elvigyenek, vagy nincs; mert
ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy
ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.
Ez bizony igaz.
Nosza feltörék tehát a pecsétet; felnyiták a zárt, s feltárták a láda
tetejét hivatalosan.
Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arczkép, mely egy fiatal
huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig
találtatik, mintegy husz darab levél.
– Kinek a képe ez? kérdezé Bräuhäusel ur.
– Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám ur fogadott fia és rokona.
– S micsoda levelek ezek?
– Azok Aladár urfi levelei, miket minden évnegyedben ir Ádám urnak
*steinból, a hol státus-fogoly. Tetszik a levelek boritékán látni, hogy
azok mindennemü ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először
elolvastattak a *steini vár-kormányzóság által, azután felküldettek
Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgáltattak criticai és chemiai uton,
nincs-e bennük titkos czélzás, kulcsos crytographia, vagy láthatlan
tintával irt sorok? ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét
*steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőr-igazgatósághoz s az
által kézbesittettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva
láthatók a leveleken.
Valóban Bräuhäusel ur és vizsgáló társai egy betüt sem találtak a
leveleken, mely gyanura adhatott volna legkisebb okot.
– De hát minek volt akkor az a titkolózás? Minek dugdosták önök ide ezen
leveleket?
Kampós uram vállat vonitott, elmosolyodva.
– Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak
irva; minthogy másképen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő
ilyen formáju betükkel egy házban nem hál; elégetni pedig nem akarta,
mivelhogy az öcscse irta, tehát azt parancsolá, hogy dugjam el azokat
valahol a házon kivül. Én e szerint, valahányszor az érkezett levél
tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam
ide s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.
Bräuhäusel ur átkozottul dühbe jött e magyarázatra.
A ki csak távolról is hallott valamit a vén kurucz makacs szeszélyeiről,
ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.
– Hallja az ur; rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva
Kampós uram ellen. Ha az urak bolondok; ne tartsák bolonddá a hatóságot!
Mit csinálnak az urak mysteriumot ilyen hitványságokból, s ide
fárasztanak bennünket és engednek kutatni reggeltől estig, étlen,
szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsurlódnak a
hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel
komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan
müködéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag
hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak
együttes hatását a közrend és csend megszilárditására, ellenállhatlan
előrehaladásában akadályozná; s ha ezuttal önök és vonatkozólag ön maga,
minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra
idézett felsőbbségi szigor meghiusitási törekvésének, bocsáttatnak el a
magányéletbe; ezt vegyék ugy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős
czélu irányát, mely a mig egyfelől a büntettek megtorlásában, ugy
másfelől a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző
kegyelmezésben is nyilatkozik.
E czifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy „e szerint tehát nem
vagyok többé fogoly?“
Bräuhäusel ur néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.
– Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?
Mikucsek ur nagy boszusan csapta hóna alá a protocollumot. Ezért ugyan
érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére!
Mikor már induló félben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta.
– Kérem uraim, még egy szóra.
– Nos, mi tetszik.
– Önök látják, hogy én már veszélyen kivül jutottam; a láda kezemben;
semmi vád nem terhel; semmitől sem tarthatok. No hát már most tudják
önök meg, hogy igen is van ebben a ládában valami, a mit még nem láttak.
Azzal egy sarkát megnyomva a láda födélnek, hirtelen fölpattant az
arczkép porczellán lapja, s mögötte volt látható nehány sürűn vékony
szalmapapirlap.
Mikucsek ur megint nagy örömmel vette elő a protocollumot. – Mik azok?
– Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem? Annál jobb. Már most tehát
csakugyan mégis be kell engemet kisértetni a városba, mert én itt el nem
fogom mondani, mi van e levelekbe irva. Én akarom, hogy ezt minél
magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér,
van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.
Kampós urnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de
aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat,
hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a
kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kisérőit felszedve magához, a
szekérrel sok szerencse-kivánás közben eltávozott.
– Ördöngös ficzkó! Dörmögött utána Bräuhäusel ur. Ördöngös ficzkó! – Az
lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért
jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat? meg, hogy mi
lehet azokba irva? Hanem hát Bräuhäusel ur annak oka nem volt, ha a
világfolyását intéző bölcsességnek ugy tetszett, hogy a Bábeltornya
épitésekor a pallérok a kőmüvesek nyelvét ne értsék.
– Ördöngös egy ficzkó!
Hanem már most csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert
ide-stova este lesz.
Oh van gondoskodva e felől!
Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de Misz Natalie tudja, mivel
tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek? valamint
azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet
meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már
tizenegy órakor (Staatsvizit órája) e következő utasitást kapta: „lemégy
az ócska kastélyhoz, a hol az urak vannak, azt az urat, a melyiknek
három csillagja van, meghivod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két
urnak, a kiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspector urnál
van számukra teritve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispán
háznál kapnak enni.“
Le is jött Gyuszi ez üzenettel a motozott házig legalább tizszer, de az
ajtóban állt egy mérges fegyveres, a kinek az volt adva utasitásul, hogy
egy lelket se bocsásson se ki se be; s az Gyuszit is léleknek nézve,
mindanyiszor rárivallt keményen: Czurukk! s előkészületeket tett rá,
hogy közelités esetében arra a hegyes vasra felszurja, a mi a puskája
végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, haza szaladt,
s elmondta, hogy őt nyársra akarták huzni.
Misz Natalie másodszor is visszaküldé, azon parancscsal, hogy ha az
őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét s mondja el neki, hogy
miért jött? majd akkor beereszti.
A világ folyását rendező hatalmak azonban ugy intézék a dolgot, hogy az
őrt-álló csendőr ne értse azt a nyelvet, a min Gyuszi beszél, levén ő
becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanitva, nagy
toporzékolva kergeté el ujra „nem takarodol innen, te spion!“
Már harmadszor, a hogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette
ököllel, hogy „gyere csak közelebb.“
A negyedik visszajövetelnél neki toporzékolt, ugy kergette el.
Az ötödik kisérletnél ravasz fogást tett, meghuzta magát az ajtó mellé s
a mint Gyuszi jött az ebédre hivással, hirtelen nyakon ragadta, jól
felpofozta, s megtépte az üstökét.
De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kisértenie a
vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy
majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt
gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy
miért küldték? De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a
haragos vitéz lehuzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos
urak elé; jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már
tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalozott kézzel lábbal.
– Hát te gazember, mit akartál? förmedt rá egyszerre mind a három ur.
Szegény kis Gyuszival jó hogy valami nem történt, a mint három ilyen
kerékbeforgó szempár vette kereszttüzbe s minden oldalról azzal
biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, a miért jött.
– Az urakat kell ebédre hivnom.
Oh egyszerre milyen gömbölyüre nyilt mind a három haragos ábrázat; hogy
megczirogatták a kis ficzkó pofácskáját mindnyájan: „derék kis fiu! hisz
ez a lovag ur kastélyából való cseléd.“
Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még
egyre fogta a fiu gallérját, annak aztán volt mit hallani
„ügyetlenségről, eszetlenségről, stb.“; szerencséje, hogy nem értett
belőle semmit. Az szegény tán maig is töri rajta a fejét, hogy mi
megoldása lehet e rejtélynek?
– Megijedtél kis fiacskám? – szólt Bräuhäusel ur, ismét Gyuszihoz
fordulva, kinek arczán barázdákat vont a sirás, mint a záporpatak az
agyagföldön. Megijedtél nagyon?
– Az ám.
– A nagyságos ur küldött?
– Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a Misz küldött, hogy nem
akarnak-e ebédelni?
– Oh igen. Csókoljuk a kezeit, kis fiam, modd meg, mindjárt megyünk.
– Az ám. Dehát melyiknek van három csillaga?
A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyikot ne
kapjanak, shawljaikat nyakukra tekergették, s igy az eltakart
gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hivjon.
Bräuhäusel ur elértette a kérdést. Oh Bräuhäusel ur nagyon tapintatos
férfiu, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá.
– Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.
– Hát a másik kettő az egy csillagos, ugy-e? Ezek meg a puskával a
csendőrök. No hát; tiszteli alássan a csendőr urakat a Misz, hogy
számukra a kastélyban van a diner servirozva; az egy csillagos urakat
szivesen látják az inspectornál ebédre, maga meg azzal a három
csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.
– Hehehe! te kis szamár; megforditva izenték: engem hittak a kastélyba?
– Igen is, hiszen ugy mondtam.
Ezzel Bräuhäusel ur elosztva az illő utasitásokat alárendeltjei között,
engedett kit-kit saját utján távozni a természet kivánalmainak
kielégitési czélja felé, mig ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a
kastélyba; utközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű
apródot egy ujdonatuj, a pénzverdéből épen most kikerült fényes
krajczárral.
A min azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem
birván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az,
a mi kicsiny hija, hogy aranyból nincsen; aztán mégis az van rá nyomva,
hogy „egy krajczár.“
Bräuhäusel ur a salonba lépve, a tulsó ajtón szemközt jönni látá Misz
Nataliet és a két házi kisasszonyt. Bogumil, vagy Straff, nem volt
jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által
semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanuba se
jöhessen. Bräuhäusel ur is ugy tett, mint a ki e jeles férfiu
világonlételéről még eddig értesülve nincsen.
– Ezerszer engedelmet kérek nagysádtoktul azon eredeti quiproquoért, a
mi a kis apróddal történt; kezdé a bevezetést Bräuhäusel ur, igen
mulatságos themája levén hozzá. Az őrök kémnek nézték szegénykét s elébb
elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam,
különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.
– Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált: folytatá a kegyes
enyelgést Misz Natalie.
– Arra a küldő neve is elég volt. Bókolt vissza Bräuhäusel ur;
udvariasan foglalva helyet jobbról Misz Natalieval, balról Eliz
kisasszonynyal, szemközt a levessel és azontul Hermine kisasszonynyal
levén határos.
Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóczkás
leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor
főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, a ki hajnaltól estig
nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.
– Kellemetlen foglalkozás az ilyen! Kérdé Misz Natalie a derék urat,
midőn az letevé kanalát s száját megtörülte.
– Óh, én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez,
elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az
örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévutra nem vezettetni,
leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni;
keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Óh ez valódi
szenvedély! De aztán talentum kell hozzá! Igazi specificus talentum; a
milyen keveseknek van. Óh nagyon keveseknek!
A ragyogó arcz mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.
Bräuhäusel ur igen természetes ovatosságnál fogva, a kérdéses
szekrénykét ide is magával hozta, nem bizhatá másra: egy főnöknek
gyanakodónak kell lenni subalternusai ellenében is. A csinos faragványu
ládikó természetesen nagy mértékben magára vonta a hölgy-társaság
kiváncsiságát, a mi a főnök urra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább
alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.
A várt felszólitás nem maradt el.
– Talán e szekrényke is a felfedezésekhez tartozik? Kérdezé Misz
Natalie; a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel
viseltetett Bräuhäusel ur, hogy szinte megkinálta a kezében levő
mártással: „ne adjak elébb önnek.“
– Óh igen. Igen. Épen azt kerestük s nagy fáradságba került
megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan.
Hanem végtére is „Argusnak száz szeme van!“
(Bizonyosan Mikucsek ur is ugyanezt mondta ez alatt oda lenn
Maxenpfutschéknál, csakhogy ő nála 99-et a százból kiütöttek, mert csak
egy maradt.)
– Veszélyes tartalmu iratok bizonyosan? Kérdezé misz Natalie.
– Azok is, és egy veszélyes ember arczképe.
– Veszélyes arczkép!? – De már azt mind a három hölgy látni akarta; s
valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta
volna.
Bräuhäusel ur lekötelezni vélte házi kisasszonyait, ha kivánatuknak
enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.
– Ah! Nem rut fiatal ember! – Csak hogy kissé daczos kinézése van. – Ez
a nagyon sürü szemöldök valódi banditai kifejezést ad ez arcznak. Nekem
valóban félelmesnek tetszik.
Ez észrevételeket összevissza a misz és Hermine tették; Bräuhäusel ur
mind a kettőnek igazat adott.
– És e levelek itt?
– Ezek nem valami különösek. Ezeket az urfi irogatta valami nagyon
biztos helyről, a hol jó gondviselés alatt van. Hanem a mi legfőbb
mértékben veszélyes, az ez arczkép alatti rejtekben van. Ha az ember itt
megnyomja, az arczkép kiemelkedik s találjuk alatta e levelkéket finom
papirra irva; az aláirott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám
sajátkezü iratai.
Bräuhäusel ur legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről
ismert családnál azon gyanus iratokat kiváncsi hölgyeknél kézről kézre
engedje járni; hisz ugy is idegen nyelven vannak irva, nem értenek
belőle semmit.
Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a
lovagi családnak, ki arató lánykákkal a mezőkön, kertész leányokkal a
kertben; parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben
működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse?
hogy Eliz kisasszony másfélévi ittlét alatt már magyarul ért.
E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy az alatt
mig misz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel urral,
hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen
és amazon Kampós uramat? mi lesz már ebből? Lehet e félni valami nagyobb
krawalltól? jó lesz e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a
kastélyba puskával? Nagy szerencse-e, hogy e cabale felfedeztetett? –
hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleirt vékony levelkék
közül olyan sokáig elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél
sorait is érti?
Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik.
Az pedig, a mit a gyermek olvasott, ez volt.
„– Kedves, szeretett, felejthetlen fiam. Mire te ismét meglátod a szabad
eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha
rajtad kivül és azon, kit megbiztam, más valaki meglátná e leveleket,
azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ir –
egy arczképhez, s elküldözi leveleit – egy arczképnek! Ki értene meg
engem? Élő testedhez irjak-e inkább? levelet, a mit elébb minden
porkoláb elolvas, ugy adják kezedbe. Irjak-e bele dolgokat, miket
megirnom szabad volt: vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem
rászalad egy keserü szóra, a mi lánczodat még nehezebbé teheti, vagy
eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve,
hogy együtt ülök veled fogva, hogy a mi neked hiányzik, magamtól is
megtagadom; hogy a mikor te egyedül vagy, én is egyedül vagyok; de
lelkemben ott ülök melletted, hideg fekhelyed előtt s lánczod egyik
végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak
majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De
azért meg kell tudnod, akkor is, mennyire szeretve voltál.
Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat
és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már
életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen
elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz
mindent, a mi téged érdekel. – Ez alatt én számlálom a napokat: azoknak
vége tul van azon a határon, a meddig az én életem terjed; a hajótörött
a tenger közepén tudja, hogy ezer mértföld a part, hanem azért átöleli a
tört deszkát és uszik.
– Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony! szólt Bräuhäusel ur…“
– Óh kérem. – A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.
– Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.
– Olyan különös irás.
– Nagysád könnyezni látszik.
– Óh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant
bele erről az irásról.
– No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.
Pedig bizony e szép szemekben már azon irás mérge kárt tett.
Ki gondolt volna arra?
Bräuhäusel ur megszámlálá a leveleket, ha meg vannak-e? Egy sem
hiányzott s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s
a ládikót elzárni.
Hanem már ezután kénytelen volt balfelőli szomszédnéja helyett is maga
enni; mert annak semmi sem izlett többé; – hogy olyan nagy baj a szemben
az az egy szem porzó!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most nézzünk egy perczre Kampós uram után.
Ráérünk addig, a mig tisztelt uraink ebédjöket végzik.
„Igen! Könnyü nekik! ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg
dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit? Egész nap
szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor
megint fölkiabáltatni, mint a bagoly!“
Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól
fakadának, kinek feladata volt, Kampós uramat, in flagranti beszállitani
a székvárosba.
Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt és nem talált számára
vigasztaló szókat.
Annál inkább helyeslé azt másik két utitársa, kik szinte erősen álliták,
hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állitott
napizsoldot kellene huzni.
Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.
– Hát maga nem éhes? szólitá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a
káplár. Kampós uram értette a kérdést.
– Van ám itt az ut mellett egy csárda, a hol kapni egy pohár bort, meg
egy kis paprikást.
– De nem árulja el valaki?
– Én, tudom, hogy nem.
A példálózásnak utóbb is az lett a vége, hogy a mint a „Megitató“
csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem
látott; megállitatá a kocsit s azt az inditványt tevé, hogy ha Kampós
urnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.
Kampós ur engedett a közohajtásnak s betért három kisérőjével a
csárdába.
A nagy ivóteremben, a hosszu asztal végén ült egy kondás viseletü ember,
ki egy ötitczés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a
szüre ujjából.
Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch ur aligha rá nem
ismerne benne arra a bizományosára, a ki azóta is mindig jön a
yorkshireikkel. Valószinüleg az a darab szalonna is azokból való.
Káplár uram előtt gyanusnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer
lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének,
hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást
feléje sanditott s észrevevé az intést. Láthatta, hogy itt most bajba
jutott.
– Isten jónap, vitéz uraim! szólt rájuk köszöntve a kulacsot.
Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hirét?
– Nagyon is!
– No hát az a Szemes Miska én vagyok! szólt a kondás felállva egész
magasságában a lóczáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.
A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy
baltánál, azt is kihuzta a szűre szijjából, a hol lóggott s ledobta az
asztal alá.
– Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a
világkerülést; eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre
becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statarium, már
most megadom magamat; mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi
dij van a fejemre téve, káplár uram?
– Halva kétszáz, élve ötszáz forint.
– No hát káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! pedig ha akarnám,
még a szalonna evő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz
forintja bánná. Hanem hát tegyen már most annyit értem, ha már annyi
pénzt nyer rajtam, töltesse meg a kocsmárossal a kulacsomat; nézze
milyen száraz már az Isten adta, egy csepp sincsen benne.
S a felforditott kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.
– Legalább iszom addig, a mig ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy
forintot. Tizenkét krajczárost mér a csárdás, ötitczés a kulacs, ez épen
egy forint. Ugy-e káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy
szegény legénytől, a ki ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?
A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga; a ki már meg akar
halni, s veszködtében humorizál, a hogy azt anekdotás könyvekben sokszor
olvashatni.
– Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e ficzkó kulacsát.
A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádog tölcséren keresztül a kancsó
bort a kotyogó kebelü kulacsba; mely is száján tulbugyborékolván, Szemes
Miska felkapá azt s olyat huzott belőle, hogy megfogyott husz
percenttel.
– No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő
betyár lelkeért egy tust! szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s
odanyujtva elé.
A káplár vonakodott.
– Vagy ugy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból.
Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a
kulacsból, a miből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját
ingujjával s Kampós uramnak is tölte: „Kegyelmed is igyék egyet szegény
lelkemért, nagy uracskám: ugye maga komiszárus?“ (Pedig tudta jól hogy
kasznár.)
És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn
méreg, sem altató.
Azután nagy resignatióval kérte a csendőrök egyikét, hogy már most hát
huzza rá a keztyüket a kezére: értette alatta a kézbilincseket; miket a
megszólitott a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska
aztán keresztbe tette két keze csuklóját s engedte kegyesen
összecsatoltatni; csupán arra kérve feldiszitőjét, hogy majd aztán,
mikor megszomjazik, akkor itassa meg.
Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében; a
kitüzőtt dij, a dicsőség; gradus ad majora! érdemrend! hivatalos
ujságban s aztán európaszerte hirdetés, hogy ő volt az, a ki a hirhedett
Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne széditene?
Minél fogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az
egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt
vége felé annyira vitte a generositást, hogy fagylaltot is parancsolt,
de a mi szerencséjére nem volt a csárdában.
Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után ismét visszatértek a
szekérhez: s most már hatan ültek rajta: elől a kocsis és egy csendőr;
azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó
ülésben Kampós uram és a káplár.
A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő; a láthatár
lilaszinbe borult már; s sürü köd kezdett kelet felől terjengeni;
melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zuzmarás ligetek; az égen
lármás varjucsoport vonult a város felé. „Károg a holló, káplár uram!“
dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt
Kampós uram vállára, mint a ki nem birja a fejét.
Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis
mellett. Mire a mezőn kinnjártak, aludt mélyen mind a három.
Szemes Miska ekkor szép csendesen kihuzta a két kezét a békóból, mintha
csak téli keztyü lett volna az rajta, s a mint egy hidhoz értek;
megszólitá a kocsist:
– Állitsd meg a lovadat öcsém. No nagy uram; köszönöm, hogy idáig
elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind
a három. Dupla oduja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját,
egyet forditok a csapján, ugy adom másnak. Nagy uram velem ivott, a
többiek az altatóból. Csendes jojczakát kivánok.
Azzal keresztül vetette magát a lőcsön; s egy percz mulva, eltünt az
út-árok rekettyéi között.
Kampós uram vállat vonitott; nem volt rábizva, hogy utána szaladjon.
Nem is tett egyebet, mint hogy a köpönyegébe huzta magát s oldalt feküdt
a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőr-kaszárnya udvarán
megállnak, ő legyen az utolsó, a kit álmából életre tudnak ránczigálni.
A felocsudott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy
hová lett Szemes Miska? azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte
számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, a mit Szemes Miskáért
kifizetett a „Megitató“ csárdában.
A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal
fizettesse ki a borát.
Annyi életphilosophiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta
elő Szemes Miskát.
A jószágára hazatérő Ankerschmidt épen szemközt találkozott a már
visszatérő vizsgáló küldöttséggel.