Bodonyi mindennap reggel tiz órakor jelent meg a Zádor lakásán,
pontosan, mint az óra, hogy megbeszélje a tulajdonossal lapja következő
számának tervezetét.
Csak egyszer késett el Bodonyi. Miklós nem tudta mire vélni a
lelkiismeretes barát késedelmét. Azaz biztosra vette, hogy
megbetegedett.
Tévedt. Bodonyi mégis eljött. Abban a pillanatban, a melyben a házigazda
távozni készült, hogy fölkeresse.
– Elkéstél, Napi. Mi történt?
Napi izgatottnak látszott, mégis így felelt.
– Semmi különös. A holnapi számba én irom a vezető czikkelyt; azért
késtem, mert be akartam fejezni. Ime olvasd…
Miklós elolvasta a czímét fenhangon.
– _Becsületrablók_.
– Majd átfutotta a czikkelyt. Meg elolvasta még egyszer figyelmesen. Nem
akart hinni a szemének. Letette a kutyanyelveket.
– Te irtad ezt, Napi?
– Én.
– Erős. Igen erős!
Bodonyi vállat vont.
– Gondolod? – Belső zsebéből nyomtatott füzetet vett elő s átnyújtotta
Miklósnak. – Akkor olvasd el ezt is.
– _Sötétség!_… Furcsa czím. Mi van benne?
– Olvasd a második rész alczímét, abból rá jösz magadtól is.
Miklós lapozott és elolvasta a második rész alczímét: _Kik csinálják a
Véreimet?!_ Arcza szint változtatott, de azért nyugodt maradt.
– Most már értem: ez alighanem egy paskvill lesz.
– Alighanem, de jó lenne, ha végig olvasnád. Van időnk.
Miklós nehezen fogott hozzá a gúnyirat elolvasásához. Megforgatta a
füzetet s fürkészőleg nézett barátjára. Annak most igen szokatlan,
szinte félelmetes volt a tekintete.
– Nagyon idegesnek látszol, Napi…
– Miért nem olvasol?
Miklós újra felnyitotta a füzetet, közben beszélt.
– Nem érdemes magadat fölingerelned. Erre el lehettünk készülve. Mit
árthat nekünk a rágalom? A fő, hogy a becsületünkhöz nem lehet
hozzáférni.
Az idealista koldús elkaczagta magát. Úgy kongott a kaczagása, mint az
üres hordó.
– Gondolod? Oh, milyen naiv kegyed, monsieur Alfonse!
Miklós nagyot nézett.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy te egy gazdag nővel tartatod ki magadat, a lapra is tőle
kaptad a pénzt. És azt, hogy én egy fajtalan őrült vagyok. És azt, hogy
Lombos lopott és rabolt. És azt, hogy a szerkesztőnk gyilkos.
De már erre felpattant Miklós.
– Ez van megirva a füzetben?
– Egyebek közt ez is. Ezek után nem is kell elolvasnod, tudsz mindent.
A házigazda egy ideig le s fel járkált a szobában, hogy fölélénkítse
megdermedt idegeit.
– Képtelenség! – fakadt ki barátja felé fordulva. – Csak maguk alatt
vágják a fát, midőn ilyen ostoba rágalmakat találnak ki ellenünk.
Erre még epésebb lett a proletár kaczaja.
– Nem ismered a közönséget és nem ismered a rágalmak magvát. Mert –
tette hozzá – ezeknek a rágalmaknak van magvuk.
– Nem értem, – mondta a házigazda csudálkozva.
– Hát majd elmondom neked, – ajánlkozott az extanár. – A rád vonatkozó
rágalomnak az a magva, hogy csakugyan egy nőtől kaptad azt a 900,000
koronát, a melyből lapodat megalapítottad…
– Ugyan, kérlek.
– Ne nevess, – vágott Miklós szavába Bodonyi, – hallgass először végig…
Az ellenem emelt vádnak az az alapja, hogy abban a gimnáziumban, a
melyben én tanítottam, csakugyan volt egy perverz tanár…
– De ha nem te voltál az! – kiáltott fel elképedve Miklós.
Bodonyi belesuhintott a levegőbe.
– De engemet dobtak ki: az a tanár most is tagja a tanári karnak.
– Hogy lehetséges az?
– Úgy, hogy ő kimosdott valahogyan s én mint rágalmazó, a páczban
maradtam… Igazad van, – folytatta, – a perverzitás vádja alól
tisztázhatom magamat, ha arra kerül a sor, de tudod-e mit jelent a
nyilvánosság szemében egy ilyen tisztázás? Barátom, a kinek egyszer
meghurczolták a nevét ebben az országban: az elvesztette a hitelét
örökre. Még talán jobb, ha hallgatok. – Mély lélekzetet vett, hogy
fulladozó torkán kiférjen a további szó. – Igen, hallgatni fogok, nem
csapok lármát, kilépek a lap kötelékéből, csak titkos munkatárs leszek,
annyival inkább, hogy a paskvill többi rám vonatkozó adatai helyesek.
Két álló esztendeig (ezt is a szememre hányják ugyanis) csakugyan a
városligeti fák alatt laktam nyáron, ágyra jártam télen, kofák és
napszámosok közé, buzát ettem – nem kenyeret, buzát! – és rothadt
gyümölcsön éltem: ez mind igaz s az is igaz, hogy mindez igen undorító.
Az én nevemet ki kell törülni a tisztességes polgárok sorából, mert én
egy unlak vagyok…
Megcsuklott a torka, mintha szél ütötte volna, egy székbe esett.
Miklós ráborult és átkarolta.
– Bencze! Bencze! Rosszúl érzed magadat?
A nagyerejű athléta, hajdan kitünő reményű tanuló, dísze a
tudományegyetemnek, praecellens doktora a jognak és a bölcseletnek,
össze-vissza rázta fejét és vállát, mint a lánczát tépő oroszlán.
– Ne törődjél velem, átok van rajtam. Magadra és nemzetedre gondolj…
Végtelen szánalom fogta el a Zádor Miklós szivét.
– Azt bízd rám, nekem is van fejem és lelkem. A lapnál maradsz.
– Soha!
Ez volt a Bodonyi utolsó indulatosan kiejtett szava. Mintha könnyített
volna vele a lelkén, lassacskán elsimultak dúlt arcza barázdái, ziháló
keble is elcsöndesedett.
– Na, most már kitomboltam magamat, – mondta mosolyogva, – jó leszek
ezentúl, röstellem is, hogy így megfelejtkeztem a bontonról… Még
elreferálom neked – folytatta egész nyugodtan, – a Lombos Keresztély és
a szerkesztőnk dolgát. Lombos csakugyan lopott húsz éves korában, be is
volt csukva csempészetért, csakhogy húsz év óta, mióta nazarénus lett,
egyebet sem tesz, mint vezekel. Hihetetlen energiával, megmagyarázhatlan
nélkülözések árán, garast-garasra rakva tiz év alatt harminczezer
koronát gyűjtött, hogy visszatéríthesse az általa elsikkasztott
összeget. S ez még nem elég, folytatni akarja a robotot élete fogytáig,
hogy azt a büntetéspénzt is összegyűjthesse, a mit a franczia állam
csempészésért jövedéki kihágás czímén kirótt reá, de be nem hajthatott.
Negyvenezer koronája már van, de még kilenczvenezerre van szüksége, hogy
tartozásának eleget tegyen… Mit szólsz – végezte szavait a tudós
proletár – ehhez az emberhez?
– Azt, – válaszolta Miklós egyszerűen, – hogy bámulom. Az ilyenekből
lesznek a szentek.
– Még elmondom a Belky gyilkosságát, – folytatta Napi a jelentését, –
aztán majd megbeszéljük bővebben, mi a _kötelességed_ irányunkban és a
közüggyel szemben. A Belky gyilkosságának is megvan a magva. Ő csakugyan
ölt, persze csak egy rablót, a ki ötször rásütötte revolverét, de czélt
tévesztett; a Belky golyója talált. Fölmentették természetesen.
Bármilyen izgatott volt is Miklós, úgy tett, mint a ki az egész tömeges
rágalommesét semmibe sem veszi.
– Köszönöm, Napikám, – mondta kezeit egymásba dörzsölve, – hogy
megkiméltél a szennyirat azonnali elolvasásától. Legyetek nyugodtak mind
a hárman, a milyen nyugodt én vagyok s továbbra is kérem értékes
támogatástokat. Majd a sajtóper ki fogja deríteni ártatlanságtokat s
becsukatjuk a gaz rágalmazókat.
Bodonyi felállott.
– Nem úgy lesz az, – mondta olyan kategorikus hangon, mintha a
tizparancsolatot szavalta volna el, – nem úgy lesz. El fogsz bennünket
csapni, mind a hármunkat s szükség esetén elcsapod magadat is, ha többre
tartod az eszme diadalát, mint a magad jó hirnevét.
Zádor Miklós valósággal elsápadt.
– Ugyan kérlek, ne fantaziálj, – korholta barátját türelmetlenül, – a
becsület jogáról csak nem kell az eszme érdekében lemondanunk, csak
összefér a két dolog.
– Nem fér össze, – magyarázta Bodonyi konokul. – A nagyközönség szemében
ennek a röpiratnak, hiába tartalmaz rágalmakat, csak annyi az értéke,
mintha igazat mondott volna. Mi mától fogva – téged egyelőre kiveszlek –
kompromittált, legalább is gyanus személyek vagyunk a tömegek szemében,
becsületesek csak azokra nézve, a kik ismernek bennünket. Már pedig
kompromittált egyének nem predikálhatnak erkölcsöket, apostoloknak pláne
nem valók, holott a Véreimnek apostolokra van szüksége.
Miklós még türelmetlenebb lett.
– Ellentmondásba jönnénk önmagunkkal, ha a keresztény erkölcsöknek
propagandát csinálván, ártatlanul üldözött, megvádolt barátaink
elejtésével annak legelemibb törvényét szegnénk meg.
– Idealizmus, theoria, – gunyolódott az apostollelkű proletár, –
dilemmába szorultál: hazád érdekében az a kötelességed, az észszerűség
is azt diktálja, hogy két rosz közül a kisebbiket válasszad… Mi hárman –
ismételte még egyszer, – kilépünk a lap kötelékéből.
Miklós belátta, hogy nem bir a makacs férfival. Engedményt tett neki.
– Nem bánom, ha másik két barátunk is úgy akarja, ne szerepeljetek a
lapnál, míg el nem dől a sajtóperünk. Fizetésteket természetesen addig
is megkapjátok, azon túl meg okvetlenül reflektálni fogok a munkátokra
is.
A makacs ember is belátta, hogy barátja megnyugtatása szempontjából
engednie kell.
– Majd meglássuk, hogy lesz aztán, – mondta, – egyelőre az a tanácsom,
hogy mindenekelőtt magadra gondolj. Jó lesz még a sajtópör megindítása
előtt nyilatkozatot kérned nagynénedtől, hogy tőle kaptad a 900,000
koronádat, egyben egy keresztlevelet is kérj tőle annak bizonyságául,
hogy túl van a nyolczvanon: úgy közöld lapodban, minden megjegyzés
nélkül a nyilatkozatot a keresztlevéllel együtt.
Miklós arisztokratikus lelke valósággal fellázadt barátja czinikus
tanácsától.
– Oh, – jelentette ki határozottan, – azt már nem teszem!
Bodonyi belátta javaslata bizarrságát, gondolkozott egy pillanatig.
– Nyilatkozhatnának a tanuid is helyetted, – mondta aztán. – Bizonyára
tanuk előtt, vagy valami irás ellenében adta át neked nagynénéd a pénzt.
Miklós tagadólag rázta a fejét.
– Nincsenek tanuim. A pénzt négyszemközt vettem át minden irás nélkül.
Bodonyi összerázkódott.
– Akkor – kiabálta, – ülj a vasútra azonnal és végy nénédtől irást,
adjál neki elismervényt, láttamoztasd s hitelesíttesd a közjegyzővel
mind a két okiratot. Nem bánom, kényeskedjél, czikornyázzad (majd nem
teszed később), ne közöld a két irást a lapodban, csak meg legyen.
Miklós belátta, hogy barátjának igaza van. Minden eshetőségre számítania
kell.
– Azt megtehetem, – jelentette ki, – de egyelőre nem sietek vele.
– Siess, rohanj…
Csöngettek.
Lórika bedugta kandi fejét az ajtónyiláson:
– Méltóságos úr, táviratot kaptunk, tessék a szelvényt aláirni.
Miklós kiment s egy pillanat mulva visszatért a távirattal.
– Bocsáss meg, elolvasom.
Feltörte a pecsétet. Olvasott. Elsápadt. A papiros kiesett a kezéből.
Bodonyi mellette termett.
– Mi baj?
Miklósnak megeredtek a könnyei.
– Meghalt a nagynéném, – fuldokolta, – a nemes szent asszony nincs
többé. Isten áldása lebegjen porai felett!
Bodonyi, a fanatikus proletár nem kimélte barátja fájdalmát, egy annál
sokkalta hevesebb fájdalom kínjától kitört a szó vonagló ajkáról
kiméletlenül:
– Meghalt a nénéd, meghalt a lapod, most csak azon légy, meg ne halj
magad is s veled együtt az eszme, a mely benned él.